Kicsit megkésve, de itt a folytatás. Nagyon szépen köszönöm a visszajelzéseket, örülök, hogy elnyerte a tetszéseteket, igyekszem minél gyorsabban folytatni!
Enjoy! :)
Egy kisfiú szaladt át a napsütötte réten. Nevető arca körül vidáman röpködtek göndör fürtjei, fekete ingének hosszú ujja fel volt tűrve, fekete nadrágja bele volt tuszkolva csizmájába. Boldogan futott oda anyjához, aki az árnyékban ücsörgött és nézte, ahogy fia össze-vissza cikázik a mezőn. Összenevettek, megölelték egymást. Örültek, jó kedvük volt, gondtalanok és fesztelenek voltak.
Enjoy! :)
Egy kisfiú szaladt át a napsütötte réten. Nevető arca körül vidáman röpködtek göndör fürtjei, fekete ingének hosszú ujja fel volt tűrve, fekete nadrágja bele volt tuszkolva csizmájába. Boldogan futott oda anyjához, aki az árnyékban ücsörgött és nézte, ahogy fia össze-vissza cikázik a mezőn. Összenevettek, megölelték egymást. Örültek, jó kedvük volt, gondtalanok és fesztelenek voltak.
Robin a tisztás túl végéről nézte az idilli
jelenetet és mosolygott. Az árnyékban nem látta az arcukat, de sejteni vélte,
hogy Maria és a kisfia az. Nyugodt volt és természetfelettien euforikus érzés
kerítette a hatalmába itt, de mindezek mögött szörnyű balsejtelem is derengett,
amiről nem akart tudomást venni. A nő egyszer csak felkapta a fejét, mintha
megérezte volna, hogy ott áll és őket nézi. Intett a kezével, hogy menjen oda
hozzájuk, úgyhogy Robin elindult.
Alig pár lépésre állt meg tőlük, amikor a
kisfiú is rákapta a tekintetét és Robin megtorpant. Szakasztott másával állt
szemben, a tíz éves fiúcska pedig csak nézte őt gyanútlanul.
- Robin
–hallotta a nő lágy, csengő hangját, és rájött, nem ahhoz sétált oda, akire
számított. Ismerte a hangot, hogyne ismerte volna. Semmi sem hiányzott neki
jobban a világon. Odafordult a nőhöz, és meglátta az arcát, az arcot, amit már
hosszú idő óta nem látott. Könnybe lábadt a szeme.
- Anya
–rebegte meghatottan. De a nő nem rá figyelt, a kisfiúhoz szólt.
- Kisfiam,
légy szíves, ne szaladj el messzire. Nem szaladj be a nagyon mélyen fák közé,
jó?
- Persze,
persze! –válaszolta a kicsi Robin, majd ismét futásnak eredt. A tisztás végében
megjelent két alak, egy újabb anya-fia páros, feléjük tartott rohanvást a kis
Robin, az asszony is nekik intett.
Robin arcán végigcsorgott a könny, lassú,
meleg, égető kis patakként. Felismerte ezt a jelenetsort. Ez az a nap. Innen
kezdődött minden gondjuk, minden haragos szó, minden elsírt könnycsepp, minden
fájdalmas pillanat.
A két nő csevegésbe kezdett, a kisfiúk békésen
szaladgáltak. A De Noir klán fiatal tagjai, amikor
nem mentek az apjukkal vadászni, de még nem voltak elég idősek az önálló vadászatot, anyáik kivitték a közeli rétre
játszani, és az erdőbe a kijelölt határokig mehettek. Vadászat idején nem lehettek felügyelet nélkül az erdőben.
A két kisfiú bújócskázott. Ismét, már sokadik
cseréjük után, Adam volt a hunyó, Robin pedig alkalmas rejtekhely után kutatott
a közeli fák és bokrok takarásában, olyat, ahova még soha azelőtt nem bújtak.
Győzni akarása még ebben a kis játékban is élesen kimutatkozott, semmiben sem
akart vereséget szenvedni. Adam kitartóan számolt egy fánál, Robin pedig észre
sem vette, hogy egyre beljebb megy az erdőben. Nem is hallotta meg anyja
kiáltását, aki figyelmeztette, hogy ne menjen olyan messzire. A két nő utána
indult, és szóltak Adamnek, hogy vége a játéknak, Robin túl messzire
csatangolt, a férfiak pedig az erdőben vadásznak, ami veszélyes Robinra nézve,
mert nem számítanak a kisfiú megjelenésére. Az anyja kétségbeesetten szólongatta.
Aztán már dühösen és rémülten, félt, hogy történt vele valami, azért nem
válaszol.
De Robinnal nem történt semmi. Kitartóan
bujkált egy hatalmas üregben. A huszonöt éves Robin követte az anyját, kiabált
utána, hogy ne menjen arra, viszont a nő semmit sem hallott. Utána rohant, meg
akarta ragadni a karját, de valahogy soha sem sikerült. Az anyja kitartóan
közeledett az üreg felé, de a kis Robin még mindig nem mozdult, nyerni akart.
Ha valamelyikük az egyik körben tíz percen belül nem találja meg a másikat, akkor a bújó nyert. Még volt hátra egy
perc… fél… 20 másodperc… 10… 5… 1… Nyert! Kimászott az üregből és egy hatalmas
farkassal találta szemben magát, aki éppen rá vicsorgott. Moccanni sem mert,
nem tudta mit tegyen, a földbe gyökerezett a lába. A farkas sem mozdult, csak
kitartóan vicsorgott. Amikor mégis megindult felé, Robin ijedten felsikoltott,
és futásnak eredt.
A rémület hatalmas lendületet adott neki, de a
farkas így is a nyomában volt.
Az anyja a hang irányába rohant, és amikor
meglátta a kisfiát és az annak háta mögött loholó állatot, az anyai ösztönei
vették át az irányítást felette. Mögötte felnőtt fia egyre kétségbeesettebben
vette észre, hogy nincs hatalma a dolgok felett, nem tud közbeavatkozni.
Az anya egy hatalmas faággal kezdett rohanni a
menekülő fia irányába, és a farkas ezen egy pillanatra megdöbbent, de nem
hátrált meg. Szájából híg, undorító hab bugyogott ki a nyállal együtt. Veszett
volt.
- Fuss
kisfiam! –kiáltotta a gyerek anyja, majd rásózott egyet a farkas pofájára a
fával.
- Anya…!
–kiáltotta egyszerre a múltbéli és a felnőtt Robin, és ebben a pillanatban
mintha teljesen egybeolvadtak volna. Mindkettőnek könnyáztatta arca és
kétségbeesett arckifejezése volt. De míg a gyermek Robin attól félt, mi fog
történni, el tudnak-e menekülni, addig a felnőtt Robin azért aggódott, mert nem
tudja megakadályozni, nem tud közbelépni.
- FUSS!!!
–ordított rá az anyja, mire a kisfiú ismét futni kezdett.
Adam és az anyja elmentek segítségért, amikor
meghallották a kiáltást, sejtették, hogy nagy a baj. Csak azt nem tudták, hogy
lesz még nagyobb is.
A kicsi Robin rohant, futott át az erdőn, ki a
tisztásra, ahol már hallotta apjáék hangját, amint a vadászatból rohannak
arrafelé, miután Adam és az anyja szerencsés véletlennek köszönhetően hamar
beléjük akadtak.
Coeur de Noir fájdalmasan rémült arccal rohant
felesége irányába, fel sem fogva, hogy épp az imént rohant el ijedt fia
mellett.
A felnőtt Robin ottmaradt a helyén, végignézte
anyja küzdelmét. A farkas először a lába felé kapott, mire az asszony fejbe
vágta a bottal, de az állatnak még így is sikerült lehasítania az nő hosszú
fekete ruhájából. Az ütés még jobban feldühítette a veszett állatot, és ismét
támadni készült, de ellenfele megelőzte, ismét lesújtott, hogy harcképtelenné
tegye. Az ütés talált, de a farkas a következő percben ijesztő gyorsasággal
mart az asszony vádlijába.
Elizabeth fájdalmasan felüvöltött és elesett,
Robin pedig utánakapott, de ismét csak a levegőt markolta. Hiába akarta oldalba
rúgni az állatot, ahhoz sem tudott hozzáérni. Alig öt méterre tőle meghallotta
apja hangját, amint az felesége nevét kiáltja. Coeur látta, mi történt. Amikor a
farkas a nőre ugrott, habozás nélkül emelte a puskáját, meghúzta a ravaszt, és
lőtt. Tökéletes pontossággal lőtte fejbe az állatot, így amikor az földet ért,
nem árthatott már senkinek, kinyuvadt.
Coeur odarohant a nőhöz, aki felült, és
belekapaszkodott a vállába. Kétségbeesett, könnyáztatta arcát férjére emelte,
és Robin szívét egy jeges marok szorította össze, amikor meghallotta az anyja
hangját.
- Hol
van Robin?
- Jól
van, kifutott az erdőből, semmi baja. Ellátjuk a sebedet, jól leszel! Ígérem
Lizzie! –mondta Coeur. Robin soha nem hallotta, hogy valaha így nevezte volna
az anyját, és ez most még fájdalmasabb volt itt, ezen a helyen.
- Megharapott
az a veszett dög, megharapott. Nem élem ezt túl Coeur! Istenem, nagyon fáj!
–nyögte fájdalmasan Elizabeth, nem mert a sebre nézni. Robin odatántorgott
melléjük, és szemrevételezte a harapást. Hatalmas, kerek vérző seb volt. Dőlt
belőle a vér és a farkas szájáról rajtamaradt némi habzó nyál is.
Coeur letépett egy darabot felesége
szoknyájából, erősen rákötötte az anyagot a sebre, majd ölbe kapta a feleségét,
és rohanó léptekkel haladt a De Noir vár irányába.
Robin utánuk ment, de hirtelen fordult vele a
világ és a betegszobánál találta magát, éjszaka. Az anyja sápadt, szürke arccal
feküdt, szeme lázasan csillogott, kiszáradt, cserepes szája szélén alig
észrevehető, vékony habréteg ült. Gyenge volt, percről-perce gyengébb. Coeur
ott ült mellette, és a kezét fogta. Fekete haja zsíros volt, ugyan az a ruha volt rajta, ami a baleset történtekor. Arca beesett és sápadt volt, szemei vörösek és
karikásak.
Robin tudta, mi történik. Az anyja haldoklik,
két nappal a baleset után vannak. Az előző nap során ő még bejöhetett
Lovedayel, az általuk szedett hatalmas vadvirágcsokor az anyja ágya melletti éjjeliszekrényen
díszlett, de ma már nem jöhettek be. Az orvos megtiltotta, mondván, az
asszonynak pihennie kell, de igazából csak nem akarta, hogy a gyerekek
végignézzék, ahogy az anyjukat elviszi a veszettség. Loveday úgy-ahogy
felfogta, mi is az igazi jelentése a karanténnak, de Robin tudatáig még a
történtek sem jutottak el igazán. Csak egyet tudott biztosan, hogy aggódik az
anyjáért. Nagyon félt, még álmában is remegett és sírt, már amikor el tudott
aludni. Az elmúlt két napban a klán valamennyi tagja Coeur feleségéért
aggódott, senki sem aludt túl sokat.
Éjjel két órakor Coeur fájdalmas bömbölő
üvöltésére kelt fel mindenki, aki elszendergett a várban. Az asszonyt elvitte a
fertőzés.
A felnőtt Robin ott volt, egyszerűen nem tudott
megmozdulni. Végignézte, ahogy az anyján a veszettség végigmenetel, látta,
ahogy bugyog a száján a hab, ahogy vonaglik, miközben a sokkot kapott apja kétségbeesetten
és döbbenten áll az ágy mellett, és mint aki nem érti, mi történik, csak némán
könyörgött, hogy valamilyen úton-módon ne történjék ez meg.
Az asszony az utolsó rázkódásokkal Robin felé
fordította a fejét, egyenesen belenézett a szemébe. Robin tudta, hogy látja. Az
anyja szeméből eltűnt az élet utolsó szikrája is, és Robin ismét sírt. Nem
tudja, mikor sírt ennyit, és kicsit még örült is, hogy senki sem látja, bár az
anyjáért ejtett könnyeit soha nem szégyellte.
Ismét változott körülötte a helyszín.
Egy temetőben állt, szemben a gyászolókkal.
Mindenki sápadt volt és szörnyen szomorú. A pap monoton, álmosító beszédére
senki nem figyelt igazán, mindegyiküket lekötötte a veszteségük iránt érzett
fájdalmuk. Mind a barna lakkozott fa koporsót nézték, ami lecsukott fedéllel a
földbe süllyesztve feküdt előttük, beborítva hatalmas virágcsokrokkal.
Robin hallotta pár nő halk, fájdalmas
pityergését, a legtöbb gyerek is sírt, de Loveday és az ő gyermeki énje
fájdalma már kiapasztotta az összes könnyüket. Coeur
fájdalmas, sápadt képe színtelen és zárkózott volt. Robint akkor már nem
tartotta a fiának, nem is állt mellette.
A felnőtt Robin továbbra is a gyászolókat
nézte, nem volt képes ránézni a koporsóra, azt sem tudta, mit keres itt, hogy
került oda.
Hirtelen fájdalom hasított az oldalába, és
érezte, hogy a fájdalmas pont egyre melegszik. Vérzett. Odanyúlt, és
megszemlélte a kezét beszínező vörös foltot. Bambán bámult le a vérétől
szennyes ujjaira, majd tekintetét ismét a gyászolókra emelte.
Gyönyörű, sápatag asszony pillantott meg
fiatalkori énje és a gyermek Loveday mögött. Őt nézte. Robin, mint az
alkoholista a bort, úgy itta anyja látványát. Nem látta ezt az arcot már vagy
tizenöt éve, és elmondhatatlanul hiányzott neki. Elöntötte a felismerés, hiszen
az anyja látja! Senki más, csak ő.
Elizabeth csendesen átsétált a fia mellé,
vérző sebére tette a kezét, majd lágyan, szomorkásan elmosolyodott. Robin
könnyes szemmel viszonozta a gesztust, és akkor kezdett felderengeni előtte, mi
is történt, mielőtt idekerült volna. Lelőtték.
- Meghaltam,
igaz? –kérdezte az anyjától. A temetői jelenet, a gyásznép már eltűnt, de a
helyszín nem változott.
- Még
nem, fiam, még élsz –válaszolta amaz, síron túli, mégis megnyugtató hangon.
- Akkor
hogyhogy látsz engem? És én hogy láthatlak? Hiszen te már több mint egy
évtizede meghaltál. Nem értem, mi folyik itt? –támadta le kérdéseivel a nőt.
- Jelen
pillanatban is az életedért küzdesz. De van, ami erőt adjon, hát légy erős
kisfiam. Élj tovább helyettem is! Szükség van rád. Gondolj a nővéredre, a
feleségedre, a gyerekedre. Éld túl értük. Más feladatod nincs most- mondta az
anyja.
- Szóval
kikerülök innen?
- Igen,
de rajtad áll, melyik oldalra- az anyja elpillantott Robin mellett. Robin
hátrafordult és árnyakat pillantott meg. Sötét árnyékalakokat, akikhez tudta,
könnyedén odasétálhat, örömmel fogadnák. Gonoszságuk, ha volt ilyen, ebben
rejlett.
Az anyja elindult feléjük, közéjük állt, és a
fiát nézte. Robin végigkövette anyja mozgását, és most viszonozta a pillantást.
Az anyja arcára akár egy kérdőjel is kiülhetett volna, nyilvánvalóbban nem is
tudta volna kimutatni kíváncsiságát a fia döntése felé. Ebben a pillanatban
fényes derengés tűnt fel Robintól jobbra, teljes ellentétes irányban az árnyak
helyével. Robin odakapta a tekintetét. Maria állt ott a De Noirok gyűrűjében,
körülvéve a szeretteikkel, a családdal. Előtte nagy bölcső feküdt, belőle halk
sírás hallatszott.
Robin, mintegy ösztönből, elindult Maria és a
síró hang felé. Nem is vette észre, hogy az anyja elmosolyodik, nem nézett már
hátra. Lépésről lépésre közeledett a családja felé. Alig hét
méter távolság lehetett közöttük, amikor Robinnal váratlanul és hihetetlenül
ismét fordult a világ, visszakerült a rétre, ahol az egész álomvilágba
belépett.
A tortúra előröl kezdődött. Az első csatát
elbukta, még nem elég erős.
Maria aggódva ült a férje ágya szélén. Szemeit
már régen kisírta, a könnycsatornája száraz volt, szemei vizenyősek és vörösek
voltak a sok sírástól és a kialvatlanságtól.
Robint lelőtték, még mindig alig hitte el. A
klán és ő féltek és aggódtak. Az orvos másfél napja, amikor az eset megtörtént
helyrerakta a csúnya sebet, és a vérveszteség miatt kétszer hozta vissza Robint
az életbe. Azt mondta, most már nagy az esélye annak, hogy a férfi túléli,
csupán az nem biztos, mikor ébred fel, és egyáltalán felébred-e?
Adaméket értesítették a történtekről, de odaát
sem volt jobb a helyzet. Ők is sorra bukták el a csatákat, sok sebesült volt
odahaza is.
Hugo lépett be a betegszobába. Az utóbbi
majdnem teljes két napban ő tartotta Mariában a lelket, ez a dolog összerázta
kicsit kettejüket. Mással Maria nem is volt hajlandó beszélni.
- Hogy
van?- kérdezte a nőtől rezgő, mély hangján.
- Semmi
változás- válaszolta amaz színtelenül, gépiesen.
- Le
kéne feküdnöd. Biztosan fáradt vagy, jól esne egy fürdő… nem akarsz átöltözni?-
aggodalmaskodott Hugo, és leült az ágy melletti székre.
- Nem,
nem akarok semmit. Semmit, csak hogy felkeljen végre, hogy az ágyunkban
aludhassunk együtt, csak ő meg én, ahol nem kell állandó készenlétben lennie
egy orvosnak sem, ha netán megint azt vennénk észre, hogy nem lélegzik. Nekem
pedig figyelnem kell, él-e még. Ez a feladatom, most nem aludhatok. Amíg ő nem
ébred fel, én nem alszom- mondta Maria, és újra könnyek lepték el a szemét.
- De
Maria, ha nem ébred fel még hónapokig? A kicsinek is ártasz ezzel! Majd én
vigyázok rá, csak aludj végre. Pihenned kell. Robin lenyakaz mindkettőnket,
abban a pillanatban, ahogy felébred, mert te nem alszol rendesen. Ne tedd
tönkre magad, kérlek- mondta felindultan Hugo.
- De…
- Robin
kedvéért- dobta be utolsó ütő lapját is a férfi.
- Legyen,
nem bánom. De csak ha hoztok ide egy ágyat. Nem megyek ki ebből a szobából.
Maria kérését teljesítették. Hoztak neki egy
ágyat, amit Robiné mellé raktak. Maria férje kezét fogva aludt el. Álmában egy
réten állt, a gyermeküket tartotta a karjában, férje pedig feléjük sétált és
mosolygott. Boldog volt. Maria felé intett, kacagó gyermekével a kezén, de
akkor hirtelen lövés dördült.
Robin arcára fagyott a mosoly, és ahogy állt,
oldalán hirtelen gyorsasággal növekedő sötét folt színezte be az ingét.
Maria felriadt álmából.
Robin ismét a temetésen volt, látta az
árnyalakokat, látta Mariát. Kétszer is előfordult, hogy szinte természetes
könnyedséggel elindult anyjával a gonosz árnyak felé, de anyja nem mosolygott,
nem intette magához. Robin mindkétszer megtorpant, és a rémálom-utazás ismét
előröl kezdődött. Ugyan az a forgatókönyv, változatlan szereposztás. Még a vége
is ugyan az: ismétlésbe csap át. Egy végeérhetetlen kegyetlen játék, amiből
talán soha nincs is kiút. Néha már hallotta Maria hangját, egyre közelebb ért
hozzájuk. Minden alkalommal egy lépéssel közelebb. Egy idő után már majdnem
elérhető közelségbe került a családjától. Sejtelme sem volt, hogy a valóságban
már egy hónap is eltelt! Nem is jutott eszébe, hogy szerettei lassanként
kezdenek lemondani róla.
Robin már nem is tudta, hányadik alkalommal
próbálkozott meg végre odaérni hozzájuk, amikor apja eddig csak kisejtett
alakja élesedni kezdett, és elősétált a tömegből, egyenesen az árnyalakok
oldalára, az anyja karjaiba. Boldogan ölelték egymást, Robinra mosolyogtak,
újra együtt lehettek. Coeur váratlanul és szeretetteljesen szólt a fiához:
- Menj
fiam, rád már odahaza nagy szükség van. Vedd át a helyem mind az élők, mind a
klán soraiban, élj!
- Apám..!-
Robin még hallotta a kiáltását, még látta az apját, de akkor Maria lépett
mellé, rámosolygott és megszorította a karját.
- Szükségem
van rád Robin!
Robin kinyitotta a szemét. Hirtelen nem tudta,
hol van, nem látott semmit, elvakította a fény. Aztán tompán, egyre erősödően
meghallotta az aggódó hangokat. Először egy női hang… Maria! Aztán egy férfi…
Hugo talán?
- Robin!
Életben van! Él! Robin visszatért!- mondta a férfi.
- Uram
isten, Robin, végre!- Maria megkönnyebbült hangja sírásba csuklott. Robin csak
annyit érzett, hogy felesége teste hozzásimul és átöleli. Ő maga is
megpróbálkozott vele, de még nem volt teljesen ura a testének.
- Maria-
suttogta.
- Itt
vagyok. Itt vagyunk, minden rendben, most már minden rendben.
Két óra múlva az orvos minden vizsgálattal
végzet és hivatalosan is stabilnak nyilvánította Robin állapotát. Ettől
függetlenül további két hét ágynyugalomra ítélte.
- Hogy
a fenébe tudott egy akkora golyó, ilyen hülye sebet ejteni? Nem is értem, nem
tűnt ilyen súlyosnak- mondta Robin, amikor már teljesen észhez tért a kómából.
– Azt mondjátok, két hónapja nem ébredtem fel?
- Igen-
felelte Hugo. –Kezdtünk… lemondani rólad.
- Te
is?- kérdezte Robin Mariát.
- Néha
igen. Nagyon kétségesek voltak az esélyeid. Többször is újra kellett éleszteni,
és utána a kóma… De az a lényeg, hogy túlélted.
- Volt
segítségem- mosolygott Robin. Haragudott, amiért kételkedtek abban, hogy valaha
felébred, de most még ahhoz is kimerültnek érezte magát, hogy belülről
mérgelődjön. Jobb most a békesség.
- Kérsz
valamit? –kérdezte Maria, és már állt is fel a székről. Mióta Robin magához
tért, először. Az orvosi vizsgálat alatt sem volt hajlandó elhagyni a széket,
amin ült. Amíg Robin nem kéri meg valamire, addig ő nem tágít mellőle. Most
rendesen elgémberedtek az izmai, a háta még jobban fájt, és alig érezte a
lábára nehezedő súlyát.
- Maria,
ülj le, nem kell semmi. Uram isten, mekkora már a hasad! –Robin szemügyre vette
kerekedő feleségét. Mérhetetlenül elszomorította, hogy nem láthatta napról
napra, hogyan növekszik a gyermeke.
- Igen,
már 6 hónapja növesztem- mosolygott férjére Maria.
- És
ebből kettő nélkülem. Remek, mindez a semmiért- és Robin úgy kapott a fejéhez,
mintha valami fontos csak most jutott volna eszébe. Tulajdon képen így is volt.
–Hogy áll a harc?
- Nyugalom
van, most nyeregben érzik magukat –válaszolta Hugo. –De vihar előtt mindig nagy
a csend.
- Két
hónapja megint semmi?
- Itt
semmi. Kiiktattak téged és örülnek. Holdföldén most éppen nagy csata van,
körülbelül két hete tart egyfolytában, meglepetésszerű támadásokkal. Ott is ők
vannak most előnyben- Hugo halkított a hangján és lehajtotta a fejét. Maria is
csöndesen tanulmányozta az ölében tartott kezét.
- Jól
sejtem, hogy hamarosan vissza kell térnem, hogy én legyek a vezér, igaz?- Robin
a kóma alatt látott álomképeket pakolászta össze. Megborzongott, ha
belegondolt, hogy még utoljára talán ténylegesen beszélt az apjával, mielőtt az
eltávozott volna, viszont biztos volt benne, hogy erről van szó.
- Honnan
tudod?- kapta fel a fejét döbbenten Hugo, és Maria is meglepetten meredt rá.
- Mikor
halt meg apám?- kérdezte szenvtelenül Robin.
- Robin…
- Mikor?
- Két
napja. Fejbe lőtték. Tegnap kaptuk a hírét. Sajnálom- mondta Hugo. Robin komor
arccal ránézett, bólintott egyet, majd lehajtotta a fejét. Hugo csendesen
felállt, és kisétált a szobából, egyedül hagyta a házaspárt.
- Robin-
kezdte bizonytalanul Maria, miközben átült férje mellé az ágyra.
- Minden
rendben Maria. Tudtam, hogy meghalt. Csak nehéz… elhinni. Ő olyan volt, mint
egy szikla. Hatalmas, erős, és elpusztíthatatlan. Illetve majdnem. De azt
nehezebb elhinnem, hogy… hogy tényleg beszéltem vele. El tudod ezt hinni Maria?
Beszéltem vele, amíg kómában feküdtem.
- Robin,
most csak zaklatott vagy, pihenj le- mondta Maria, és a férje homlokára
tapasztotta az ajkát. –Szent ég, lázas vagy! Hozok egy borogatást, feküdj le.
Mielőtt vitába szállhatott volna vele, Maria
gyorsan elhagyta a szobát. Természetesen hazudott, Robinnak nem volt láza,
ugyanakkor aggasztotta, amit a férfi mondott.
- Maria,
kitaláltál a szobából?- kérdezte Danielle. aki épp a folyosón tartott a szobája felé. Ő volt az egyetlen, aki nem ment be Robinhoz egyszer sem.
- Igen.
Robin félrebeszél. Kicsit aggasztó, mert nincs láza, de lehet, hogy a kómába
álmodott valamit, vagy a gyógyszerek utóhatása, vagy nem is tudom…
- Mit
mondott?- kérdezte a másik nő kíváncsian. Felcsigázták a hallottak.
- Valahonnan
tudta, hogy Coeur meghalt. Azt állította, hogy beszélt vele, amíg kómában volt.
- És
te nem hiszel neki?
- Nézd,
ez nem annyira hihető, szerintem csak egyszerűen megérezte, és most hallucinál-
találgatott Maria.
Danielle fürkésző tekintettel méregette
Mariát. Végül gúnyosan csak ennyit mondott.
- Holdhercegnők
és a varázsvölgyeik… más furcsa dolog nem is létezhet a világon, csak ők- majd
otthagyta a nőt.
Maria utána bámult. Nem értette,
Danielle miért utálja ennyire, pedig szent meggyőződése volt, hogy vele lesz a
legközelebbi kapcsolatban a klánból, lévén, hogy mindketten nők. Ugyanakkor
elszégyellte magát, mert a másiknak igaza volt. Ha a Holdföldén történtek
tényleg valamiféle varázslatnak köszönhetőek, Robin miért ne beszélhetett volna
az apjával a kómában? Ezt akkor is nehezen tudta elhinni. Visszaindult a
szobába, hogy kifaggassa a férjét az álmáról.
Miután Robin mindenről beszámolt, Mariát a
hideg rázta. Sose gondolta volna, hogy Robin és az apja között ilyen mélyreható
a konfliktus. Ugyanakkor nem tudta elképzelni, hogy Coeur miért nem támogatta
inkább a gyerekeit ebben a nehéz helyzetben.
- Apátok
hogy lehetett ennyire önző? Nem értem, miért fordult el tőled, nem a te hibád.
Melyik gyerek az, aki egyszer sem megy messzebb, mint engedik? –kérdezte Maria
felháborodottan.
- Igen,
viszont hány gyerek sodorja ezzel életveszélybe a szüleit? –kérdezett vissza
komoran Robin.
- Többen,
mint gondolnád. Szerencsétlen baleset volt az egész. Akkor is rátok támadhatott
volna, ha csak kint ültök a mezőn, vagy ott játszotok az erdő szélén. Veszett
állat nem fél az embertől, lehet, hogy mindenképpen odament volna…
- Kedves
tőled Maria, hogy szépíteni akarsz a dolgokon, de felesleges. Rég volt, elmúlt. Ami történt,
megtörtént, nem változtathatunk rajta. Ezt volt időm megtapasztalni a kómában
is. De most nem ezzel akarok foglalkozni, sokkal jobban érdekel, mi történik
körülöttünk. A területharc számít most csak, főleg, hogy gyengepontot találtunk rajtuk. Az én kiesésem és apám halála elbizakodottságot okozott náluk, és
valószínűsíthető, hogy apám egy régi riválisáról vagy annak leszármazottairól lehet
szó. mást nem tudok elképzelni. Csak az a baj, hogy apám kevéssé avatott be a
dolgaiba, pontosan azért, amilyen viszonyban voltunk. És lám, most már mindegy
is, egyedül kell rájönnöm.
- Loveday
nem tudna neked segíteni? Vele se osztott meg semmi ilyesmit?
- Naná,
hogy nem. Amíg a nővérem nem szeretett bele Benjaminba, addig szent igaz, apám
sokat foglalkozott vele, tekintve, hogy úgy vette, már csak ő a gyermeke, na
meg persze Loveday kiköpött anyánk. Csak hát nőből van, ráadásul gyerek volt
még, nem tartotta elég… méltónak beavatni a klán dolgaiba. Senki nem nézi jó
szemmel azt, ha egy nő a férfiak dolgába üti az orrát. Apropó, Loveday hogy fogadta apánk halálát? –kérdezte Robin.
- Nem tudja még. Apátok úgy volt vele, mint te
Daniellel?
Robin felkapta a fejét, mélyen a felesége
szemébe nézett és ingerülten, felháborodva válaszolt.
- Szó
sincs róla! Danielle más tészta, ne keverjük ide. Őt egészen más okból nem
látom szívesen a csapatomban.
- Milyen
okból?
- Személyes.
Hagyj ezzel kérlek.
Robin elfordult feleségétől, Maria pedig nem
kérdezett többet. Beletörődött, hogy nem mondanak neki semmit. Most nem érti
még, de előbb utóbb mindent megtud, amit akar. Tapasztalata volt már ebből
bőven, hiszen eddig bármire kíváncsi volt, feltárult előtte. Csak ki kell várni
az alkalmas időt. Ráadásul minden nőben, így Mariában is megvoltak a kiváló
nyomozó ösztönök, így nem igazán maradnak előtte titkok.
Két hét
elteltével Robin nem teljesen, de ahhoz eléggé felépült, hogy újra kijárjon a többiekkel felderíteni.
Tudta, hogy amint Maria életet ad a gyermeküknek, vissza kell térniük
Holdföldére. Három hónapja maradt csupán, hogy kihasználja a vihar előtti
csendet, és ha ügyesen csinálja, pontot tehet a dolgok végére.
Szia, benne vagy egy oldal cserében? Az oldalamon tudsz írni nekem.
VálaszTörléshttp://anegyelem.blogspot.hu/
Üdv megint
VálaszTörlésNagyon jó lett a töténet nem is tudom hogy foglaljam szavakba.Először amikor elkezdtem elolvasn is nagyon örültem hogy végre itt a folytatás és alig vártam hogy elolvassam.Amikor elkezdtem olvasni először meglepődtem megijedtem aztán néhol elfutotta a könny a szememet aztán már jobban és jobban és azt hittem hogy én őrülök meg a várakozásban percekig.És amikor a végéhez értem akkor meg kicsit mérges voltam hogy ily hamar vége lett mert ahogy olvastam észre sem vettem hogy vége van.De nagyon jó lett lett folytasd csak tovább már alig várom a folytatást Üdv :)
Szia!
TörlésKöszönöm szépen, nagyon jól esik hallani, hogy tetszik, és örülök, hogy a kívánt hatást váltotta ki belőled! :) Igyekszem minél előbb folytatni, csak kis alkotói- és időválságban szenvedek újfent, de már nagyjából körvonalazódik, hogyan tovább :)
Sietek majd vele!
Puszi
Phoebe :)
Rendben remélem nemsokára jön a folytatás már nagyon régóta várom úgyhogy kérlek siess vele!
VálaszTörlésÜdv:Aki az előzőt is írta :)
Csak egy kérés megint én írom aki az előző kettőt csak azt kérem gogy kérlek ne hagyd abba a blogot mert nagyon jó és már sokan abba hagyták csak te meg Callie nem és kérlek ne hagyjátok abba mert ez nagyon sokat jelent zámunkra vagyis nekem és kérem hogy folytassa mert nagyon jó üdv :megint én
VálaszTörlésSzia!
VálaszTörlésNe félj, nem hagyom abba, csak az utóbbi időben kevés időm van írni, főleg így az ünnepekkor nem volt sok időm, de már készül, és igyekszem minél előbb feltenni a következő részt!
Kitartás, én pedig ígérem, sietek, ahogy tudok! :)
Phoebe
* Rendben akkor köszönöm már akkor nyugotabb vagyok.Csak tudod annyian csináltak és nagyon jk lettek de nem folytatták és annyi jó történet maradt abba és veszett kárba ert nem tudjuk a folytatását.De ez tényleg nagyon jó és hosszú is remélem még megy,csak tudod akik azt mondták hogy folytatják azt megírták évekkel ezlőtt és még most is az van ott hogy majd folytatom hamarosan ami már lassan két éve vann.De remélem ez nem fog abbamaradni mert kár lenne érte,hiszek benne hogy folytatódik és nagyon várom már.Üdv:Aki a decemberit is írta,
TörlésUtóirat:Azt hiszem majd jelölni fogom magam hogy miként is jelenek meg itt mint kommentelő csak nem szeretném kitenni mert még lehet hogy máshogy sül el de ez lesz az ami legelől van jelölve :)
További szép napot nektek és jó írást üdv :)
Szia!
VálaszTörlésAzóta követem a történetet mióta írod, nagyon tetszik, kérlek folytasd!!
Nagyon várom már a következő részt, ugye nem ez lesz a befejező rész?
Szia!
TörlésNem, nem ez lesz a befejező, dolgozgatok rajta, már csak 1-2 nap és megvan, ha minden igaz, bár ez kicsit talán rövidebb lesz, mint a többi. Kicsit még vissza kell rázódnom, sok volt a kimaradás, sokáig kellett nélkülöznöm a gépemet és a rajta lévő írásokat :)
Sietek, ahogy tudok!
Phoebe :)
Szia!
VálaszTörlésNagyon tetszik a történeted.Nemcsak a romantikus érzését adja át,hanem hasonló hngulata van mint a filmnek volt,és ez különösen tetszik!(Nics szappanopera feelingje :D) Úgyhogy létszi folytasd minnél előbb mert már egyszerűen nem győzöm kivárni!
Üdv:Dóri
*ez így van a megközelíthetetlentől a diadalmas végig :) gyorsan
VálaszTörlésSzia! Nagyon jók lettek a történetedi! Lesz folytatás?
VálaszTörlés