2014. szeptember 10., szerda

The Secret Of Moonacre - Holdfölde visszavár: VII. Fejezet - Vissza kell mennünk

 Sziasztok újra! 
 Tudom, hogy rengeteg idő telt el, mióta új részt tettem volna fel, és régóta nem adtam jelét semminek sem. Elnézéseteket kérem érte! Sajnos a nyaram nem éppen úgy alakult, ahogy szerettem volna, megbuktam matekból, így a pótvizsgára kellett készülnöm. Vagy ezzel voltam elfoglalva, vagy nem is voltam gépközelben. Ha mégis ide kerültem, akkor sem tudtam annyit, vagy olyat írni ebbe a fejezetbe, ami jó lett volna. De végre elkészültem.
 Remélem, megérte várnotok rá, és ugyan olyan lelkesedéssel olvassátok majd, mint eddig! :) Én pedig igyekszem rendes ütemben folytatni. Hátha egyszer sikerül is! :D


 Maria az emeleti szalonban ücsörgött, ahol életet adott ikerfiainak. A kicsiket szoptatta, és Robinra gondolt. A férfi valószínűleg most épp valamelyik kocsmában ücsörgött a klán tagjaival, azzal a kifogással, hogy ezzel Maria is jól jár, hiszen tejfakasztó körútra indultak, ami elvileg mindenkinek jó.
 Miután végzett a fiúk vacsoráztatásával visszafektette őket aludni. Boldogan mosolygott le rájuk, és most már biztosra vette: megérte a vajúdás.

-    Mi lett a nevük Robin? –érdeklődött Hugo két korty sör között.
-    George és Coeur. A két nagyapa után.
-    Akkor hát, igyunk a két újszülöttre és a De Noirokra! –emelte a poharát Simon, a többiek követték a példáját.
-    A családunkra! –mondta Robin is, majd mind kiürítették a kupájukat.
-    Hé, csapos, még egy kört az ünneplőknek! –kiáltott oda az egyik klán tag, miközben Danielle felállt az asztaltól és kiment a kocsmából.
 Kihozták az italukat és a víg mulatozás közepette az egyre részegedő férfiak hangosabbnál hangosabban mesélték egymásnak különböző élményeiket, nevettek, szórakoztak és énekeltek. Robin egy idő után felállt az asztaltól.
-    Hékás, te meg hová mész apuci? –szólt rá Victor a kuzinjára.  
-    Levegőzöm egyet. Egy perc és itt vagyok.
 De igazából senki nem figyelt már rá. Már túl sokat ittak ahhoz, hogy bármire is figyeljenek. Robin még kellően józan volt. Ünnepelni akart, de nem akart már rögtön a fiai szültése napján összeveszni Mariával. Amikor kiért a kocsma ajtaján megpillantotta Daniellet. A lány az esőt nézve ácsorgott a szalmatető fedésében, háttal a kilépőnek.
-    Miért jöttél ki? –érdeklődött.
-    Zavar a zaj. Kellett egy kis nyugalom. Minek jöttél ki? Meguntad az ünneplést?
-    Nem vagyok elég részeg most hozzájuk.
 Danielle nevetett, de még mindig háttal állt Robinnak.  
-    Meg akarom köszönni, amit tettél értem… Értünk… Mariáért.
-    Nem kell. Nem tettem semmit. Különben is, nekem is van lelkem, nem ölted meg, hiába próbálkoztál.
-    Nem akartam megölni a lelkedet. Csak már nem voltam szerelmes beléd, nem akartam játszani veled –mormolta maga elé Robin.
-    Nem akartál? –fordult szembe vele Danielle. – Ha nem akartál volna, akkor nem hagysz az oltár előtt. Nem is kérsz meg. Akkor egyből a kislány szoknyájához szaladtál volna. Adammel sokszor átbeszéltük azt, ami történt. Neki is nehezen tudtam megbocsájtani, hogy nem szólt.
-    Mert azt hitte, végleg téged választalak.
-    Igen, én is. Tudod Robin, én tudtam, hogy van valakid. Csak nem akartam elhinni.
-    Tudtad? De hát… - kerekedett el Robin szeme.
-    Igen. Aztán amikor megkértél, azt hittem, vége, vagy nem is volt semmi, csak paranoiás voltam, de ennyi, már minden rendben. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fáj majd, hogy elhagysz. De ez kegyetlenebb volt, mint amire számítottam. Az oltárnál hagysz egy kislányért. Engem, egy érett, tapasztalt nőt, annyi idő után. Nem akartam elhinni.
-    Nem a te hibád volt, ez egyszerűen csak így alakult –próbált javítani a helyzetén Robin.
-    Azt hiszed, okoltam én magam? –hördült Danielle. – Egy cseppet sem. Ha csak simán elvállnak útjaink, akkor talán keresem magamban a hibát –a lány elhallgatott egy kicsit, mintha azon gondolkodna, mennyire beszélhet nyíltan, aztán folytatta. -De így… nem akartam és erőm sem volt. Tudod azután egy darabig találkozgattunk Adammel…
 Robin megdöbbent. Tudta, hogy Adam érzett valamit volt menyasszonya iránt, de még így is teljesen pofonvágta a dolog. Hirtelen jött és érthetetlen féltékenység lobbant a mellkasában.
-    Adammel?
-    Igen – meredt maga elé Danielle ismét. – Úgy egy fél évig. Aztán megkért. Én pedig nemet mondtam. Nem akartam újra ott állni, nem akartam nevetséges lenni és nem akartam én is megvezetni valakit. Talán akkor kicsit megértettelek, emiatt pedig még jobban utáltalak téged. Meg a kis Merryweather szukádat.
-    Maria –dörrent rá Robin, majd szelídebb, de reszelős hangon folytatta: –és mondd csak, le is feküdtetek?
-    Mi közöd hozzá? –fortyant fel Danielle. – Megértettelek –folytatta-, mert féltem, én is otthagynám őt a nagy pillanatban. Csak nekem nem lett volna kihez futnom. Nem lett volna másik. Neki később lett, aminek igazán örültem. Tudom, hogy akkor jól döntöttem.
-    És az óta? Lett valakid? Volt egyáltalán valaha rajtunk kívül? –fürkészte a nőt Robin.
-    Nem, soha.
-    Soha? Miért nem? Csinos vagy és okos, mi akadálya annak, hogy felszedj valakit? Akihez már talán szívesen hozzá is mennél. Biztos akad valaki. Akár a faluból, akár Londonból. Bárhonnan.
-    Nem Robin, nincs senki.
-    De miért nem?
-    Mert nélküled én már nem leszek boldog soha.

 Robin belépett a vár kapuján. Felzaklatta a beszélgetés Daniellel. Soha nem gondolta volna, hogy a lány még mindig szerelmes belé. Bele sem mert gondolni, min ment keresztül azért, amit tett. Pocsékul érezte magát, de rossz érzete azonnal elmúlt, ahogy belépett a hálószobájába, és meglátta a két apró bölcsőt az ablaknál. Maria egy könyvvel a kezében feküdt az ágyon.
-    Szia, Maria –mosolygott fáradtan Robin. –Hogy vagy?
-    Jobban. Sikerült valamennyire kipihennem magam. Hát te, hogy lehet, hogy józan vagy? Eltévedtél a kocsmába menet? –vonta fel finoman a szemöldökét Maria, szemén látszott, hogy nevet.
-    Nem, csak gondoltam, ma inkább nem részegedem le. Ez az egyik ajándékom neked- vigyorodott el Robin.
-    Az egyik?
-    Igen. A másikat pedig megkapod, ha bölcsőmentesítünk –bazsalygott pajkosan Robin.
-    Ugye tudod, hogy most egy darabig nem lehet?
-    Mi az, hogy nem lehet? –Esett le valahova az ágy alá Robin álla.
-    A szülés után nem lehet és kész –emelte maga elé ismét a könyvét Maria, de Robin lenyomta a kezéből.
-    Mégis meddig önmegtartóztassak? Nekem is vannak szükségleteim!
-    Hogy lehet valaki ennyire tapló, mint te?! Minden De Noir ilyen, vagy csak én nyúltam mélyen mellé?
-    Most miért mondod ezt? –mordult Robin, miközben elfordult a feleségétől és az ágy szélére ülve lerúgta a csizmáját, majd vetkőzni kezdett.
-    Hogyhogy miért? Éppen most szültem neked gyereket, ráadásul egyszerre kettőt is, és neked máris csak azon jár az eszed, mikor csinálhatod a következőt. Arra nem gondolsz, hogy pihennie is kell a szervezetemnek?
-    Igazad van, ne haragudj –motyogta Robin. Nem akart még a feleségével is vitatkozni. Elég volt egy szeszélyes női lélek egy napra.
-    Valami baj van? –ült közelebb a férjéhez Maria. –Zaklatottnak tűnsz.
-    Nem érdekes.
-    Kérlek, mondd el mi bánt –unszolta Maria, miközben végigsimított a férfi hátán.
-    Semmi különös, csak Danielle meg az érzelmei. Azt hittem ez már lejátszott ügy közöttünk, de messze nem az. Szerintem ő még mindig…
-    Álljunk csak meg egy percre. Danielle? Mi közöd neked…? –Maria úgy érezte, megfordult vele a világ. –Danielle volt az, akit értem otthagytál az oltárnál?
-    Bassza meg! Ti nők kiállhatatlanok vagytok. Most nézd meg! Á, feladom, igen, Daniet hagytam ott érted. Most örülsz? Kiderült, miért nem kedveljük egymást.
-    Ezért nem látod szívesen? –döbbent le még jobban Maria.
-    Nem, azért, mert nem felejt, és nem bocsájt meg. Még mindig játssza a faképnél hagyott menyasszonyt, szerintem, ha tehetné, a nap huszonnégy órájában a fehér ruhájában rohangálna, hogy bosszantson, hogy bűntudatot keltsen. Nagyon nagy vita volt abból az esetből, majdnem oda lett a fél klánom. Ő ezekre az időkre emlékeztet, és ezek nem éppen a legszebb hónapok a csapatom életéből. Mint utóbb kiderült, Adam amiatt hagyott el majdnem, mert szerelmes volt Daniellebe. Miközben ő a legjobb barátom. A testvérem. Azért nem látom Daniellet szívesen a csapatban, mert az ami. Az oltárnál felejtett ara. Nekem sem annyira kellemes emlékeznem ezekre.
-    Szóval azt mondod, ma szerelmet vallott neked? –vonta fel a szemöldökét Maria.
-    Szörnyű, hogy csak ennyi következtetést sikerült levonnod, de igen, valami olyasmi.
-    És megbántad? –Maria szeme megtelt könnyel. Ingatag lelki állapotának, ami a szülés után szinte rögtön eluralkodott rajta, ez cseppet sem volt kellemes beszélgetés. Hirtelen megijedt, hogy most ő lesz eldobva. Robin elhagyja, mert Danielle nem szült, nem kell várni azzal, hogy az ágyba döntsék, ráadásul tárt karokkal és szép hosszú combokkal várná…
-    Maria, jól vagy? –törölt ki Robin egy könnycseppet a nő szeméből. –Most miért sírsz? Dehogy bántam meg. Hisz téged vettelek el, nem? Neked csináltam gyereket, és téged kívánlak most is. Kit érdekel Danielle? Szerinted, ha megbántam volna a döntésemet, itt lennék most? Itt lennél egyáltalán te most?
-    Nem –motyogott Maria. Úgy érezte magát, mint egy durcás kisgyerek, akit vigasztalnak. Hiába nő fel és szül gyerekeket, valahogy úgy tűnik neki, Robin mellett mindig egy éretlen kislány marad. És most még ez is. –Igazad van, túlreagáltam.
-    Kicsit –mosolygott Robin. –Figyelj, bármi legyen is Danielle fejében, nem foglak elhagyni érte. Ő és én már sosem leszünk együtt és neki is jobb lesz, ha végre fel tudja ezt dolgozni. Nem kellett volna elutasítania Adamet, most minden rendben lenne.
-    Talán, de lehet, hogy nem. Ki tudja, hogy alakult volna az egész. Lehet, hogy akkor otthagytak volna mindketten.
-    Igazad van, de mindegy is, nem ez a fontos. Váltsunk is témát. Van valami terved holnapra? –kérdezte Robin.
-    Oh, igen, áthívtam Clarice-t és Davidet babanézőbe, remélem nem baj.
-    Nem, őket mindig szívesen látom. Valószínűleg én úgyis az városban leszek. Forró nyomon jártunk, amikor beindult a szülés, szerencséjük volt.
-    A többiek nem maradtak ott? –lepődött meg Maria.
-    Nem, az ellenség felfigyelt a jelzésre és arra, hogy valaki mozog a bokorban. Én voltam, akkor éppen tojtam az elővigyázatosságra. A többiek kénytelenek voltak követni.
-    Megtudtatok valami újat?
-    Vannak jó fegyvereik. És maszkban járkálnak, hogy még véletlen se ismerjük fel őket, ha esetleg egy ilyen alkalom után az utcán szembejönnének velünk. Viszont az ő csapatukban is van nő, valószínűleg kettő. Ahogy elnéztem őket, nem csak holmi banditák, tudnak bánni a fegyverrel és jó a kondíciójuk is, ez már kiderült, viszont nagyon nincsenek hazai pályán. És angolok. Tényleg úgy tűnik, hogy én hoztam őket magammal. Illetve miattunk vannak itt is. Csak azt nem értem, minek támadták meg mindkét klánunkat.
-    Lehet, hogy aki megkezdte ezt az egészet, nem tudta biztosra, hol van a célpontja.
-    Lehet. Mindegy. Igazából amúgy is csak feltételezni tudjuk, hogy mi voltunk apámmal. Lovedayékat nem érte támadás, viszont ők is veszélyben lehetnek.
-    Holdszálláson biztonságban vannak. Jó pár rejtett hely van a kastélyban, amit nem látnak illetéktelen szemek, ráadásul ott van Wrolf is.
-    Igen, hát persze. A démonkutya. De akkor is, a nővérem, féltem őt. És most, hogy nekik is ott a gyerek… Mi van, ha a faluban éri őket támadás? Az egyszerű parasztok hogy védenék meg őket? Vasvillákkal a pisztolyok ellen?
-    Túlaggódod. Ha eddig kerülték a nyílt konfrontációt, most mi változna? Ahogy észrevettem, ők inkább a sunyibb fajta támadók –érvelt Maria.
-    Remélem. Amúgy is, csak ötven százalék az esélye, hogy minket akarnak. Apám testvére itt van, ő az itteni vezér, a fiatalabb testvére. Neki is vannak gyerekei, ellenségei. Ki tudja, mit tettek az öregek annak idején, ki ellen…
-    Miért nem beszéltek akkor vele? –vágott közbe Maria.
-    Azt hiszed, nem próbáltuk rögtön? –sóhajtott Robin. –Apám és Jeanpierre régóta nem tartották a kapcsolatot. Jeanpierre nem tudta megbocsájtani apámnak, hogy annak idején Angliát választotta. Nem hajlandó mást állítani, mint hogy fogalma sincs semmiről és nyilvánvalóan csak apám tehet minderről. De ha így lenne, nem rabolnának el embereket. Gyereket ráadásul.
-    De hát hogyhogy apád Angliát választotta? A De Noirok nem ősidők óta ott éltek Holdföldén?
-    De, igen, illetve nem egészen, de most hagyjuk a családfakutatást. A lényeg, hogy apám eredetileg francia születésű volt, aki áttelepült az angol klánhoz és átvette a vezetést. Mindenesetre visszatérve a problémára nem tudom, mit tehetnénk. Semmi értelme az egésznek. Vagy mit tudom én, lehet, hogy van. Már nem értek semmit.
-    Ne agonizáld túl a dolgokat –próbálta nyugtatni a férjét Maria, miközben vadul pörgött az agya a beszélgetés különböző részletein és ráeszmélt, vajmi keveset tud a De Noirokról.
-     Ne a miértet keressétek, hanem azt, ki teszi ezt. Ha megszűnik a veszély, már nem kell az okokat vadászni és minden olyan lehet, mint régen –mondta hideg fejjel Maria, Robin őszinte megdöbbenésére.
-    A mindenit Maria! Nem hittem volna, hogy egyszer azt hallom tőled, hogy kérdezés nélkül gyilkoljam le, aki a klánomra támad.
-    Felnőttem a konfliktusotokhoz. A családunk az első. Mióta megszülettek a gyerekek másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy egy harc közepébe születtek bele, és ezt nem akarom.
-    Igazad van. De most inkább aludjunk, hosszú volt ez a két nap, nem lenne jó kialvatlanul visszaténferegni az erdőbe, könnyű célpont lennék –mosolygott Robin, majd magához vonta az asszonyt és könnyeden megcsókolta. –Szeretlek Maria!
-    Én is szeretlek!

 Az éjszaka békésen továbbrepült, hamar érte a hajnal a házat, Robin pedig csendesen kilopódzott a kastélyból. Maria egyedül ébredt a kisfiúk sírására. Korán volt még, mindössze nyolc óra, borús és felhős idő uralta az eget, Mariát olyan érzés kerítette tőle hatalmában, akárha megint otthon lenne Londonban.
 Clarice és David pontban tízkor érkeztek, Mortimer kíséretében. Maria utóbbinak nem igazán örült, de neveltetése miatt ezt nem tette szóvá.
-    Nahát, Maria, csodásan festesz! Én a szülés után teljesen ki voltam ütve, hetekig.
-    Köszönöm, hát én igazából csak a súlyomon érzem a terhesség nyomait, de lefoglal az anyaság, máris! Ketté kéne szakadnom, hogy elég legyek két De Noir csecsemőnek –nevetett Maria.
-    Miért, tán az apja nem vesz részt a nevelésükben? –kérdezte hűvösen Mortimer, a hangjától Maria hátán égnek meredt a szőr.
-    Nem, csupán nagyon elfoglalt és a fiaim mindössze három naposak. Még bőven lesz ideje apának lennie.
-    Csakugyan, még évek múlva is nevelheti őket. Csak aztán nehogy késő legyen.
-    Mortimer –szólt a férjére élesen Clarice.
-    Elnézést Madame De Noir, ha megsértettem –hajtott fejet óvatosan Mortimer.
-    El van nézve- mondta Maria, majd a nő felé fordult. -Clarice kedvesem, gyertek fel a hálószobánkba, bemutatlak titeket a fiúknak.
 Felmentek az emeletre, és a két nő gyönyörködve ácsorgott a bölcsők fölött, a kis David pedig az anyja szoknyáját rángatta, hogy hadd láthassa ő is, ami olyan érdekes. Az anyja a karjába emelte a kisfiút, aki belekukkantott a kiságyakba.
-    Olyan picik. És hogy tudjátok megkülönböztetni őket? –fordult Maria felé. –Olyan egyformák!
-    Ha jobban megnézed, látod, hogy különbözőek. De a szemükről ismerni fel őket igazán. Coeur szeme barna, mint Robinnak, Georgenak pedig szürke, mint az enyém.
-    Szóval, ha alszanak nem is tudod megkülönböztetni őket? –érdeklődött tovább a gyerek.
-    Dehogynem, hiszen én vagyok az anyjuk –nevetett Maria.
-    Bizonyítsd be, melyikük melyik? –erősködött a fiúcska, de az anyja rászólt.
-    David elég legyen, nem illik ilyeneket mondani.
-    Megnézhetném őket én is? –lépett közelebb Mortimer, aki eddig az ablakon kémlelt kifelé, látszólag ügyet sem vetve a nőkre.
-    Természetesen –felelte Maria, nem túl őszintén. Nem szívesen engedte közel a gyerekeihez a férfit.
 Miután kigyönyörködték magukat a gyerekekben, hagyták, hogy tovább aludjanak békésen, és a dajkára bízva őket lementek a szalonba, hogy ott várják Robin érkezését. Alig egy órával később éles sikoltás hangzott fentről, ezzel egy időben üvegcsörömpölés, majd az ikrek sírása.
-    Uramisten! –pattantak fel rögtön a kanapékról, David ijedten csimpaszkodott az anyjába, Maria pedig ész nélkül rohant fel az emeletre, Mortimerrel a nyomában.  
 Amikor felértek, a fiatal dajkalányt a padlóra ájulva találták, nyilván való volt, hogy leütötték. Már csak az egyik gyermek sírása hallatszott, a másik bölcsőt üresen, felborítva látták. Maria megtántorodott és Moritmer még időben kapta el a karját, hogy ne essen össze, majd odatámogatta a nőt a másik csecsemő ágyához.
-    Uram isten, George! –sikoltott fel zokogva Maria. Ösztönös védelmező mozdulattal felkapta a keservesen síró Coeurt, miközben rámeredt a kitört ablakra. A fiát magához szorította és figyelte Mortimert, aki az ájult dajkát az ágyra fektette, majd leviharzott az emeletről. Szinte azzal egy időben, hogy a férje kiment, Clarice érkezett a szobába, kezében a fiával.
-     Maria, mi történt? –nézett rá a nőre teljes döbbenettel.
-    Elvitték a kisfiamat –felelte Maria elcsukló hangon, könny áztatta arccal.
-    De hát… ki? Miért? Hogyan…? –Clarice csak tátogni és sopánkodni tudott.
 Maria teljesen kétségbeesett. Majd meghalt, mintha kitépték volna a szívét, nem eresztette megmaradt fiát, hitetlenül meredt ki az ablakon, keresve valami nyomot, de a gyerekrablót mintha a föld nyelte volna el.
-    Asszonyom! –rohant fel Frédéric, a komornyik, ahogy tudott. –Mi történt? Mr. O’Maniel csak úgy elviharzott mellettem, hogy értesíti a rendőrséget, és nem értettem, hogy mi..? –de amikor meglátta a szobát és a benne lévő káoszt, elsápadva forrt a torkán a szó.
-    Értesíteni tudja valahogy Robint? –kérdezte rekedten Maria.
-    Intézkedem Madame –azzal eltűnt.
 Maria elszakította a tekintetét az ablaktól és az ájultan az ágyon fekvő dajkát nézte.
-    Krisztusom, Loretta! –lehelte Clarice és a lányhoz sietett. Ő ajánlotta pár héttel ezelőtt Mariának a dajkalányt, aki annak idején mellettük volt, míg David kicsi volt. A fiúk születését megelőzően három nappal Robin érte küldetett, hogy biztosan idejében itt legyen, ha szükség lenne rá. Maria igazán kedvelte a lányt, és bár sajnálta is, a fia iránt érzett vesztesége mellett nem tudott eléggé aggódni.
-    Mi történt vele? –kérdezte a másik nőt.
-    Semmi komoly, csak elájult. Valószínűleg fejbe verték –Clarice megsimította a lány haját, David mellette toporgott, megszokott szemtelenül édes kíváncsiságának nyoma sem maradt, teljes testében reszketett. Négyéves kora ellenére teljesen átérezte a helyzet komolyságát, és bár nem igazán tudta mitől, de félt ő maga is.
-    Lemegyek, megkeresem Frédéricet –szólt Maria, majd ott is hagyta őket a szobában. Igazából tudta, hogy ha meg is találja a komornyikot, attól még nem lesz előrébb, Robin nem lesz még ott, a fia pedig pláne nem kerül elő, de nem bírt tovább maradni abban a szobában.
 Karján Coeurral lesétált a lépcsőn, és bement a földszinti szalonba. Az utána siető szobalánynak kiadta, hogy keresse meg a komornyikot, és ha látja Robint, azonnal küldje oda hozzá.
 Alig tizenöt perce ült feszülten könnyes arccal a bársonykanapén, kezében nyugtalanul pislogó fiával, amikor Clarice bement utána Daviddel. Maria ráemelte a tekintetét, de olyan távolinak látta, hogy szinte erőltetnie kellett magát, hogy koncentrálni tudjon a nő arcára és szavaira, aki éppen bejelentette, hogy indulni készülnek.
-    Mort feladta a feljelentő levelet, elküldte egy istállófiútokkal, de azért amint kicsit magadhoz térsz, be kell menj magad is, Robinnal. Sajnálom, ami történt Maria, de bízom benne, hogy megkerül a kicsi. Ha kellek, csak üzenj, és itt leszek…
 Maria nem tudott válaszolni. Egyfelől mert nem érezte, hogy sírástól száraz torka képes még hangokat közvetíteni, másfelől pedig hangos kiabálásra lettek figyelmesek az előtérből.

 Robinnal fordult a világ, amikor meglátta a város felé vágtató Frédéricet. Az örökké higgadt vén csontról azt sem feltételezte, hogy ügetésre ösztönözné a lovát, de amikor meglátta, milyen eszeveszett tempóban kaptat a főúton, rögtön tudta, hogy baj történt.
 Reggel meghagyta neki, ha bármi gond lenne, hogy a városban folytat nyomozást, hátha megtudnak valamit, és minél hamarabb hazajön majd.  Minden pillanatban Maria és a gyerekek mellett akart lenni, mert szerette őket, és szerette volna kivenni a részét a nevelésükből. De volt még egy ok. Aggodalma a fiai születése után háromszorosára nőtt, de ha nem gondolt bele, mi folyik körülöttük, akkor csak paranoiás bolondként tekintett magára. És mégis, úgy tűnt, még így sem volt elég elővigyázatos.
-    Monsieur de Noir! –kiáltott már messziről rá a komornyik, fékezve a vadul vágtázó fekete lovat.
-    Frédéric! Mi ez az istenverte rohanás? Mi történt? –Robin lába földbegyökerezett a férfi sápadt arca láttán. Ha nem lenne a lovaglástól kipirulva, szinte már átlátszóan fehér lenne.
-    A kisfiú… Maria… siessen! –szólt zihálva a férfi és Robin kezébe nyomta a ló kantárját, aki gondolkodás nélkül nyeregbepattant, és az öreget hátrahagyva a birtokra lovagolt.
 A gondolatai egyik rossztól a máikig cikáztak, nem tudta eldönteni, melyik rossz a legkisebb, és hogy melyik az, amelyik be is következett. Valami történt a gyerekekkel. Vagy Mariával. Vagy mindhármukkal. Sajgott a szíve az egyre növő balsejtelemtől, és félt attól, mit fog találni otthon. Arra a legkevésbé sem számított, ami az előszobában várt rá.
-    Mit keresel itt te anyaszomorító? –ugrott rögtön a szőke férfi torkának, aki bár aggodalmas képpel járkált fel alá, nem tudta elrejteni azt a végtelen nyugodt magabiztosságot a szeméből.
-    Robin, csakhogy! –lépett közel hozzá Mortimer. Kezet nyújtott, de Robin ügyet sem vetett rá.
-    Hol van a feleségem? –kérdezte ingerülten Robin. Az, hogy baj van, és az, hogy Mortimer O’Maniel a házukban van, akaratlanul is összekapcsolódott a fejében, bár maga is tudta, hogy csak a férfi lényének visszataszítósága miatt. A hajóúton az első perctől fogva gyűlölte, és amikkel Maria fejét tömte… De mindez most nem számított. Aggódott, és félt. Féltette a családját, és így vakon, csak az egyetlen jelenlévő ellensége lénye frusztrálta még jobban. –Válaszolj!
-    A szalonban, nincs baja. Illetve nem egészen.
-    Ne ködösíts, ki vele! Te voltál ugye? Te csináltál megint valamit!
-    Semmi közöm az egészhez. Georgeot elrabolták –mondta a férfi.
 Robin maga sem tudta, mi vezérli, hirtelen mintha kívülről látta volna magát, amint keze hihetetlen gyorsasággal lendül, és bever egyet Mortimernek, aki elterül a padlón.
 Magas sarkú női cipők kopogása és egy halk sikkantás hallatszott, mire Robin magához tért kicsit a kábult dühből és felnézett a feleségére, majd a férfire, akit az imént leütött, és most a szemét fogva tápászkodik fel. Majd visszanézett Mariára, aki mellől Clarice rohant oda a férjéhez. Robin, ahogy nézte Mariát, hirtelen darabokra zuhant. Soha nem gondolta volna, hogy érezhet még ilyen fájdalmat, hogy lehet ennyire gyenge és sebezhető. Tudta, hogy ők is a gyerekrablási hullám áldozatai lettek. És azt is, hogy ennek semmi köze a náluk vendégeskedő férfihez. Mégis, most ez utóbbi izgatta a legkevésbé.
 Maria kinyújtotta felé a kezét, kétségbeesetten, ő pedig már a karjaiban is tartotta a lányt, meg a fiukat, aki a feleségénél volt. Gyengéden ölelte magukhoz őket, vigyázva a kicsire. Soha nem érezte még Mariát ennyire aprónak és törékenynek, mint most, hogy a felesége egy olyan anya átérezhetetlen fájdalmát sírja a vállára, aki elveszíti a gyermekét.
 Ahogy a felesége haját simogatta, odaszólt Mortimernek, kerülve annak tekintetét.
-    Elnézést. Nem tudom, mi ütött belém. Én csak… hirtelen ez tűnt… Szóval sajnálom.
-    Hagyja Robin, nem érdekes, ha David tűnt volna el, én is ezt tettem volna valószínűleg –mondta a férfi.
-    Köszönöm, hogy vigyáztak Mariára –búcsúzott, mintha csak ők hárman lennének, és ezúttal Mariát nem érdekelte, hogy a férje úgy beszélt a nevében, mintha ott sem lenne. Valószínűleg úgysem volt igazán jelen.
 A cselédlány odavezette a kis Davidet a szüleihez, akik csendesen távoztak. Robin még egy darabig mozdulatlanul ölelte megcsonkított családját, miközben hallotta a murvakavics sercegését O’Manielék kocsijának kereke alatt.
-    Hogy történhetett ez? Mi volt itt? –kérdezte Robin.
-    Egyszer csak sikítást és üvegcsörömpölést hallottunk, majd a fiúk sírását. Itt ültünk lent a szalonban aztán… minden olyan gyorsan történt. Mire felértem, George sehol, és semmi nyoma az elrablójának.
-    A rendőrség?
-    Mortimer elküldte a feljelentőlevelet. Holnap pedig személyesen is köröztetni fogjuk őket. Nem tudom, mit tehetnénk. Mi lenne a helyes? Nem akarok várni. Már most menni akarok. Meg akarom keresni a fiamat Robin!
-    Elmegyek. Te maradj itt. Nemsokára visszajövök, rendőrökkel, nyomozókkal, a klánnal. Nem nyugszunk, amíg meg nem találjuk őt.
-    Ne! Ne hagyj egyedül, kérlek.
-    Maria, hamarosan visszatérek, ígérem.
-    Siess –mondta beletörődően Maria. Tudta, hogy nem lehet önző. Egy kis magány a fia életéért igazán semmi. Aztán pedig a nyomozók megtalálják és megint minden olyan lesz, mint amilyennek lennie kell.
 Robin kilépett a kastélyból, majd a még mindig nyitott ajtóban megtorpant, lehajolt, és egy papírdarabbal a kezében tért vissza Mariához. Mindkettejük szíve vadul kalapált, ahogy Robin a gépelt szöveget böngészte.
-    Robin, az istenért, mi áll rajta! –nyögte Maria erőtlenül.
-    Hogy ne menjek a rendőrségre, természetesen. És hogy perceken belül megjönnek a további utasítások.
-    Milyen utasítások? –vonyította a lány.
-    Nem…
-    Monsieur és Madame De Noir! –vágott szavukba a lovászfiú, akivel elküldték a levelet a rendőrségre.
-    Mi az Gérald? –nézett rá ingerülten Robin.
-    Amikor kijöttem a rendőrségtől, elém állt egy alak, és azt mondta, ezt adjam át önöknek –a fiú átnyújtott egy borítékot. A pecsét hibás volt, de még így is jól kivehető volt, a cikornyás „A” betű egy szem közepén. Egy szimbólum. Egy jel, egy nyom, amin elindulhatnak!
-    Ki adta ezt neked? –esett a fiúnak.
-    Ne-nem láttam az arcát Monsieur. Csukja volt rajta, akár egy szerzetesen, de nem papi ruhát viselt. Ami kilógott alóla, az is csak a maszk volt, ami a képét fedte –Robin intett, hogy elmehet és a fiú elvonult.
 Robin remegő kézzel feltépte a borítékot, vigyázva, hogy a pecsétben a lehető legkevesebb kárt tegye. Gyorsan végigfutotta a levelet és közben magán érezte Maria feszült tekintetét.
-    Robin, mondj már valamit az Istenért! –suttogta erőtlenül a nő.
-    Vissza kell mennünk Angliába.