Sziasztok újra!
Tudom, hogy rengeteg idő telt el, mióta új részt tettem volna fel, és régóta nem adtam jelét semminek sem. Elnézéseteket kérem érte! Sajnos a nyaram nem éppen úgy alakult, ahogy szerettem volna, megbuktam matekból, így a pótvizsgára kellett készülnöm. Vagy ezzel voltam elfoglalva, vagy nem is voltam gépközelben. Ha mégis ide kerültem, akkor sem tudtam annyit, vagy olyat írni ebbe a fejezetbe, ami jó lett volna. De végre elkészültem.
Remélem, megérte várnotok rá, és ugyan olyan lelkesedéssel olvassátok majd, mint eddig! :) Én pedig igyekszem rendes ütemben folytatni. Hátha egyszer sikerül is! :D
Maria az emeleti szalonban ücsörgött, ahol
életet adott ikerfiainak. A kicsiket szoptatta, és Robinra gondolt. A férfi
valószínűleg most épp valamelyik kocsmában ücsörgött a klán tagjaival, azzal a
kifogással, hogy ezzel Maria is jól jár, hiszen tejfakasztó körútra indultak,
ami elvileg mindenkinek jó.
Miután végzett a fiúk vacsoráztatásával
visszafektette őket aludni. Boldogan mosolygott le rájuk, és most már biztosra
vette: megérte a vajúdás.
- Mi
lett a nevük Robin? –érdeklődött Hugo két korty sör között.
- George
és Coeur. A két nagyapa után.
- Akkor
hát, igyunk a két újszülöttre és a De Noirokra! –emelte a poharát Simon, a
többiek követték a példáját.
- A
családunkra! –mondta Robin is, majd mind kiürítették a kupájukat.
- Hé,
csapos, még egy kört az ünneplőknek! –kiáltott oda az egyik klán tag, miközben
Danielle felállt az asztaltól és kiment a kocsmából.
Kihozták az italukat és a víg mulatozás
közepette az egyre részegedő férfiak hangosabbnál hangosabban mesélték
egymásnak különböző élményeiket, nevettek, szórakoztak és énekeltek. Robin egy
idő után felállt az asztaltól.
- Hékás,
te meg hová mész apuci? –szólt rá Victor a kuzinjára.
- Levegőzöm
egyet. Egy perc és itt vagyok.
De igazából senki nem figyelt már rá. Már túl
sokat ittak ahhoz, hogy bármire is figyeljenek. Robin még kellően józan volt.
Ünnepelni akart, de nem akart már rögtön a fiai szültése napján összeveszni
Mariával. Amikor kiért a kocsma ajtaján megpillantotta Daniellet. A lány az
esőt nézve ácsorgott a szalmatető fedésében, háttal a kilépőnek.
- Miért jöttél ki? –érdeklődött.
- Zavar
a zaj. Kellett egy kis nyugalom. Minek jöttél ki? Meguntad az ünneplést?
- Nem
vagyok elég részeg most hozzájuk.
Danielle nevetett, de még mindig háttal állt
Robinnak.
- Meg
akarom köszönni, amit tettél értem… Értünk… Mariáért.
- Nem
kell. Nem tettem semmit. Különben is, nekem is van lelkem, nem ölted meg, hiába
próbálkoztál.
- Nem
akartam megölni a lelkedet. Csak már nem voltam szerelmes beléd, nem akartam
játszani veled –mormolta maga elé Robin.
- Nem
akartál? –fordult szembe vele Danielle. – Ha nem akartál volna, akkor nem
hagysz az oltár előtt. Nem is kérsz meg. Akkor egyből a kislány szoknyájához
szaladtál volna. Adammel sokszor átbeszéltük azt, ami történt. Neki is nehezen
tudtam megbocsájtani, hogy nem szólt.
- Mert
azt hitte, végleg téged választalak.
- Igen,
én is. Tudod Robin, én tudtam, hogy van valakid. Csak nem akartam elhinni.
- Tudtad?
De hát… - kerekedett el Robin szeme.
- Igen.
Aztán amikor megkértél, azt hittem, vége, vagy nem is volt semmi, csak
paranoiás voltam, de ennyi, már minden rendben. Soha nem gondoltam volna, hogy
ennyire fáj majd, hogy elhagysz. De ez kegyetlenebb volt, mint amire
számítottam. Az oltárnál hagysz egy kislányért. Engem, egy érett, tapasztalt
nőt, annyi idő után. Nem akartam elhinni.
- Nem
a te hibád volt, ez egyszerűen csak így alakult –próbált javítani a helyzetén
Robin.
- Azt
hiszed, okoltam én magam? –hördült Danielle. – Egy cseppet sem. Ha csak simán
elvállnak útjaink, akkor talán keresem magamban a hibát –a lány elhallgatott
egy kicsit, mintha azon gondolkodna, mennyire beszélhet nyíltan, aztán
folytatta. -De így… nem akartam és erőm sem volt. Tudod azután egy darabig
találkozgattunk Adammel…
Robin megdöbbent. Tudta, hogy Adam érzett
valamit volt menyasszonya iránt, de még így is teljesen pofonvágta a dolog. Hirtelen jött és
érthetetlen féltékenység lobbant a mellkasában.
- Adammel?
- Igen
– meredt maga elé Danielle ismét. – Úgy egy fél évig. Aztán megkért. Én pedig
nemet mondtam. Nem akartam újra ott állni, nem akartam nevetséges lenni és nem
akartam én is megvezetni valakit. Talán akkor kicsit megértettelek, emiatt
pedig még jobban utáltalak téged. Meg a kis Merryweather szukádat.
- Maria
–dörrent rá Robin, majd szelídebb, de reszelős hangon folytatta: –és mondd
csak, le is feküdtetek?
- Mi
közöd hozzá? –fortyant fel Danielle. – Megértettelek –folytatta-, mert féltem,
én is otthagynám őt a nagy pillanatban. Csak nekem nem lett volna kihez futnom.
Nem lett volna másik. Neki később lett, aminek igazán örültem. Tudom, hogy
akkor jól döntöttem.
- És
az óta? Lett valakid? Volt egyáltalán valaha rajtunk kívül? –fürkészte a nőt
Robin.
- Nem,
soha.
- Soha?
Miért nem? Csinos vagy és okos, mi akadálya annak, hogy felszedj valakit? Akihez
már talán szívesen hozzá is mennél. Biztos akad valaki. Akár a faluból, akár
Londonból. Bárhonnan.
- Nem
Robin, nincs senki.
- De
miért nem?
- Mert
nélküled én már nem leszek boldog soha.
Robin belépett a vár kapuján. Felzaklatta a
beszélgetés Daniellel. Soha nem gondolta volna, hogy a lány még mindig
szerelmes belé. Bele sem mert gondolni, min ment keresztül azért, amit tett. Pocsékul
érezte magát, de rossz érzete azonnal elmúlt, ahogy belépett a hálószobájába,
és meglátta a két apró bölcsőt az ablaknál. Maria egy könyvvel a kezében feküdt
az ágyon.
- Szia,
Maria –mosolygott fáradtan Robin. –Hogy vagy?
- Jobban.
Sikerült valamennyire kipihennem magam. Hát te, hogy lehet, hogy józan vagy?
Eltévedtél a kocsmába menet? –vonta fel finoman a szemöldökét Maria, szemén
látszott, hogy nevet.
- Nem,
csak gondoltam, ma inkább nem részegedem le. Ez az egyik ajándékom neked-
vigyorodott el Robin.
- Az
egyik?
- Igen.
A másikat pedig megkapod, ha bölcsőmentesítünk –bazsalygott pajkosan Robin.
- Ugye
tudod, hogy most egy darabig nem lehet?
- Mi
az, hogy nem lehet? –Esett le valahova az ágy alá Robin álla.
- A
szülés után nem lehet és kész –emelte maga elé ismét a könyvét Maria, de Robin
lenyomta a kezéből.
- Mégis
meddig önmegtartóztassak? Nekem is vannak szükségleteim!
- Hogy
lehet valaki ennyire tapló, mint te?! Minden De Noir ilyen, vagy csak én
nyúltam mélyen mellé?
- Most
miért mondod ezt? –mordult Robin, miközben elfordult a feleségétől és az ágy
szélére ülve lerúgta a csizmáját, majd vetkőzni kezdett.
- Hogyhogy
miért? Éppen most szültem neked gyereket, ráadásul egyszerre kettőt is, és
neked máris csak azon jár az eszed, mikor csinálhatod a következőt. Arra nem
gondolsz, hogy pihennie is kell a szervezetemnek?
- Igazad
van, ne haragudj –motyogta Robin. Nem akart még a feleségével is vitatkozni.
Elég volt egy szeszélyes női lélek egy napra.
- Valami
baj van? –ült közelebb a férjéhez Maria. –Zaklatottnak tűnsz.
- Nem
érdekes.
- Kérlek,
mondd el mi bánt –unszolta Maria, miközben végigsimított a férfi hátán.
- Semmi
különös, csak Danielle meg az érzelmei. Azt hittem ez már lejátszott ügy
közöttünk, de messze nem az. Szerintem ő még mindig…
- Álljunk
csak meg egy percre. Danielle? Mi közöd neked…? –Maria úgy érezte, megfordult
vele a világ. –Danielle volt az, akit értem otthagytál az oltárnál?
- Bassza
meg! Ti nők kiállhatatlanok vagytok. Most nézd meg! Á, feladom, igen, Daniet
hagytam ott érted. Most örülsz? Kiderült, miért nem kedveljük egymást.
- Ezért
nem látod szívesen? –döbbent le még jobban Maria.
- Nem,
azért, mert nem felejt, és nem bocsájt meg. Még mindig játssza a faképnél
hagyott menyasszonyt, szerintem, ha tehetné, a nap huszonnégy órájában a fehér
ruhájában rohangálna, hogy bosszantson, hogy bűntudatot keltsen. Nagyon nagy
vita volt abból az esetből, majdnem oda lett a fél klánom. Ő ezekre az időkre
emlékeztet, és ezek nem éppen a legszebb hónapok a csapatom életéből. Mint
utóbb kiderült, Adam amiatt hagyott el majdnem, mert szerelmes volt Daniellebe.
Miközben ő a legjobb barátom. A testvérem. Azért nem látom Daniellet szívesen a
csapatban, mert az ami. Az oltárnál felejtett ara. Nekem sem annyira kellemes
emlékeznem ezekre.
- Szóval
azt mondod, ma szerelmet vallott neked? –vonta fel a szemöldökét Maria.
- Szörnyű,
hogy csak ennyi következtetést sikerült levonnod, de igen, valami olyasmi.
- És
megbántad? –Maria szeme megtelt könnyel. Ingatag lelki állapotának, ami a
szülés után szinte rögtön eluralkodott rajta, ez cseppet sem volt kellemes
beszélgetés. Hirtelen megijedt, hogy most ő lesz eldobva. Robin elhagyja, mert
Danielle nem szült, nem kell várni azzal, hogy az ágyba döntsék, ráadásul tárt
karokkal és szép hosszú combokkal várná…
- Maria,
jól vagy? –törölt ki Robin egy könnycseppet a nő szeméből. –Most miért sírsz?
Dehogy bántam meg. Hisz téged vettelek el, nem? Neked csináltam gyereket, és téged
kívánlak most is. Kit érdekel Danielle? Szerinted, ha megbántam volna a
döntésemet, itt lennék most? Itt lennél egyáltalán te most?
- Nem
–motyogott Maria. Úgy érezte magát, mint egy durcás kisgyerek, akit
vigasztalnak. Hiába nő fel és szül gyerekeket, valahogy úgy tűnik neki, Robin
mellett mindig egy éretlen kislány marad. És most még ez is. –Igazad van,
túlreagáltam.
- Kicsit
–mosolygott Robin. –Figyelj, bármi legyen is Danielle fejében, nem foglak
elhagyni érte. Ő és én már sosem leszünk együtt és neki is jobb lesz, ha végre
fel tudja ezt dolgozni. Nem kellett volna elutasítania Adamet, most minden
rendben lenne.
- Talán,
de lehet, hogy nem. Ki tudja, hogy alakult volna az egész. Lehet, hogy akkor
otthagytak volna mindketten.
- Igazad
van, de mindegy is, nem ez a fontos. Váltsunk is témát. Van valami terved
holnapra? –kérdezte Robin.
- Oh,
igen, áthívtam Clarice-t és Davidet babanézőbe, remélem nem baj.
- Nem,
őket mindig szívesen látom. Valószínűleg én úgyis az városban leszek. Forró
nyomon jártunk, amikor beindult a szülés, szerencséjük volt.
- A
többiek nem maradtak ott? –lepődött meg Maria.
- Nem,
az ellenség felfigyelt a jelzésre és arra, hogy valaki mozog a bokorban. Én
voltam, akkor éppen tojtam az elővigyázatosságra. A többiek kénytelenek voltak
követni.
- Megtudtatok
valami újat?
- Vannak
jó fegyvereik. És maszkban járkálnak, hogy még véletlen se ismerjük fel őket,
ha esetleg egy ilyen alkalom után az utcán szembejönnének velünk. Viszont az ő
csapatukban is van nő, valószínűleg kettő. Ahogy elnéztem őket, nem csak holmi
banditák, tudnak bánni a fegyverrel és jó a kondíciójuk is, ez már kiderült,
viszont nagyon nincsenek hazai pályán. És angolok. Tényleg úgy tűnik, hogy én
hoztam őket magammal. Illetve miattunk vannak itt is. Csak azt nem értem, minek
támadták meg mindkét klánunkat.
- Lehet,
hogy aki megkezdte ezt az egészet, nem tudta biztosra, hol van a célpontja.
- Lehet.
Mindegy. Igazából amúgy is csak feltételezni tudjuk, hogy mi voltunk apámmal.
Lovedayékat nem érte támadás, viszont ők is veszélyben lehetnek.
- Holdszálláson
biztonságban vannak. Jó pár rejtett hely van a kastélyban, amit nem látnak
illetéktelen szemek, ráadásul ott van Wrolf is.
- Igen,
hát persze. A démonkutya. De akkor is, a nővérem, féltem őt. És most, hogy
nekik is ott a gyerek… Mi van, ha a faluban éri őket támadás? Az egyszerű
parasztok hogy védenék meg őket? Vasvillákkal a pisztolyok ellen?
- Túlaggódod.
Ha eddig kerülték a nyílt konfrontációt, most mi változna? Ahogy észrevettem,
ők inkább a sunyibb fajta támadók –érvelt Maria.
- Remélem.
Amúgy is, csak ötven százalék az esélye, hogy minket akarnak. Apám testvére itt
van, ő az itteni vezér, a fiatalabb testvére. Neki is vannak gyerekei,
ellenségei. Ki tudja, mit tettek az öregek annak idején, ki ellen…
- Miért
nem beszéltek akkor vele? –vágott közbe Maria.
- Azt
hiszed, nem próbáltuk rögtön? –sóhajtott Robin. –Apám és Jeanpierre régóta nem
tartották a kapcsolatot. Jeanpierre nem tudta megbocsájtani apámnak, hogy annak
idején Angliát választotta. Nem hajlandó mást állítani, mint hogy fogalma sincs
semmiről és nyilvánvalóan csak apám tehet minderről. De ha így lenne, nem
rabolnának el embereket. Gyereket ráadásul.
- De
hát hogyhogy apád Angliát választotta? A De Noirok nem ősidők óta ott éltek
Holdföldén?
- De,
igen, illetve nem egészen, de most hagyjuk a családfakutatást. A lényeg, hogy
apám eredetileg francia születésű volt, aki áttelepült az angol klánhoz és
átvette a vezetést. Mindenesetre visszatérve a problémára nem tudom, mit
tehetnénk. Semmi értelme az egésznek. Vagy mit tudom én, lehet, hogy van. Már
nem értek semmit.
- Ne
agonizáld túl a dolgokat –próbálta nyugtatni a férjét Maria, miközben vadul
pörgött az agya a beszélgetés különböző részletein és ráeszmélt, vajmi keveset
tud a De Noirokról.
- Ne a miértet keressétek, hanem azt, ki teszi
ezt. Ha megszűnik a veszély, már nem kell az okokat vadászni és minden olyan
lehet, mint régen –mondta hideg fejjel Maria, Robin őszinte megdöbbenésére.
- A
mindenit Maria! Nem hittem volna, hogy egyszer azt hallom tőled, hogy kérdezés
nélkül gyilkoljam le, aki a klánomra támad.
- Felnőttem
a konfliktusotokhoz. A családunk az első. Mióta megszülettek a gyerekek másra sem
tudok gondolni, csak arra, hogy egy harc közepébe születtek bele, és ezt nem
akarom.
- Igazad
van. De most inkább aludjunk, hosszú volt ez a két nap, nem lenne jó
kialvatlanul visszaténferegni az erdőbe, könnyű célpont lennék –mosolygott
Robin, majd magához vonta az asszonyt és könnyeden megcsókolta. –Szeretlek
Maria!
- Én
is szeretlek!
Az éjszaka békésen továbbrepült, hamar érte a
hajnal a házat, Robin pedig csendesen kilopódzott a kastélyból. Maria egyedül
ébredt a kisfiúk sírására. Korán volt még, mindössze nyolc óra, borús és felhős
idő uralta az eget, Mariát olyan érzés kerítette tőle hatalmában, akárha megint
otthon lenne Londonban.
Clarice és David pontban tízkor érkeztek, Mortimer
kíséretében. Maria utóbbinak nem igazán örült, de neveltetése miatt ezt nem
tette szóvá.
- Nahát,
Maria, csodásan festesz! Én a szülés után teljesen ki voltam ütve, hetekig.
- Köszönöm,
hát én igazából csak a súlyomon érzem a terhesség nyomait, de lefoglal az
anyaság, máris! Ketté kéne szakadnom, hogy elég legyek két De Noir csecsemőnek
–nevetett Maria.
- Miért,
tán az apja nem vesz részt a nevelésükben? –kérdezte hűvösen Mortimer, a
hangjától Maria hátán égnek meredt a szőr.
- Nem,
csupán nagyon elfoglalt és a fiaim mindössze három naposak. Még bőven lesz
ideje apának lennie.
- Csakugyan,
még évek múlva is nevelheti őket. Csak aztán nehogy késő legyen.
- Mortimer
–szólt a férjére élesen Clarice.
- Elnézést
Madame De Noir, ha megsértettem –hajtott fejet óvatosan Mortimer.
- El
van nézve- mondta Maria, majd a nő felé fordult. -Clarice kedvesem, gyertek fel
a hálószobánkba, bemutatlak titeket a fiúknak.
Felmentek az emeletre, és a két nő
gyönyörködve ácsorgott a bölcsők fölött, a kis David pedig az anyja szoknyáját
rángatta, hogy hadd láthassa ő is, ami olyan érdekes. Az anyja a karjába emelte
a kisfiút, aki belekukkantott a kiságyakba.
- Olyan
picik. És hogy tudjátok megkülönböztetni őket? –fordult Maria felé. –Olyan
egyformák!
- Ha
jobban megnézed, látod, hogy különbözőek. De a szemükről ismerni fel őket
igazán. Coeur szeme barna, mint Robinnak, Georgenak pedig szürke, mint az
enyém.
- Szóval,
ha alszanak nem is tudod megkülönböztetni őket? –érdeklődött tovább a gyerek.
- Dehogynem,
hiszen én vagyok az anyjuk –nevetett Maria.
- Bizonyítsd
be, melyikük melyik? –erősködött a fiúcska, de az anyja rászólt.
- David
elég legyen, nem illik ilyeneket mondani.
- Megnézhetném
őket én is? –lépett közelebb Mortimer, aki eddig az ablakon kémlelt kifelé,
látszólag ügyet sem vetve a nőkre.
- Természetesen
–felelte Maria, nem túl őszintén. Nem szívesen engedte közel a gyerekeihez a
férfit.
Miután kigyönyörködték magukat a gyerekekben,
hagyták, hogy tovább aludjanak békésen, és a dajkára bízva őket lementek a
szalonba, hogy ott várják Robin érkezését. Alig egy órával később éles sikoltás
hangzott fentről, ezzel egy időben üvegcsörömpölés, majd az ikrek sírása.
- Uramisten!
–pattantak fel rögtön a kanapékról, David ijedten csimpaszkodott az anyjába,
Maria pedig ész nélkül rohant fel az emeletre, Mortimerrel a nyomában.
Amikor felértek, a fiatal dajkalányt a padlóra
ájulva találták, nyilván való volt, hogy leütötték. Már csak az egyik gyermek
sírása hallatszott, a másik bölcsőt üresen, felborítva látták. Maria
megtántorodott és Moritmer még időben kapta el a karját, hogy ne essen össze,
majd odatámogatta a nőt a másik csecsemő ágyához.
- Uram
isten, George! –sikoltott fel zokogva Maria. Ösztönös védelmező mozdulattal felkapta
a keservesen síró Coeurt, miközben rámeredt a kitört ablakra. A fiát magához
szorította és figyelte Mortimert, aki az ájult dajkát az ágyra fektette, majd
leviharzott az emeletről. Szinte azzal egy időben, hogy a férje kiment, Clarice
érkezett a szobába, kezében a fiával.
- Maria, mi történt? –nézett rá a nőre teljes
döbbenettel.
- Elvitték
a kisfiamat –felelte Maria elcsukló hangon, könny áztatta arccal.
- De
hát… ki? Miért? Hogyan…? –Clarice csak tátogni és sopánkodni tudott.
Maria teljesen kétségbeesett. Majd meghalt,
mintha kitépték volna a szívét, nem eresztette megmaradt fiát, hitetlenül
meredt ki az ablakon, keresve valami nyomot, de a gyerekrablót mintha a föld
nyelte volna el.
- Asszonyom!
–rohant fel Frédéric, a komornyik, ahogy tudott. –Mi történt? Mr. O’Maniel csak
úgy elviharzott mellettem, hogy értesíti a rendőrséget, és nem értettem, hogy
mi..? –de amikor meglátta a szobát és a benne lévő káoszt, elsápadva forrt a
torkán a szó.
- Értesíteni
tudja valahogy Robint? –kérdezte rekedten Maria.
- Intézkedem
Madame –azzal eltűnt.
Maria elszakította a tekintetét az ablaktól és
az ájultan az ágyon fekvő dajkát nézte.
- Krisztusom,
Loretta! –lehelte Clarice és a lányhoz sietett. Ő ajánlotta pár héttel ezelőtt
Mariának a dajkalányt, aki annak idején mellettük volt, míg David kicsi volt. A
fiúk születését megelőzően három nappal Robin érte küldetett, hogy biztosan
idejében itt legyen, ha szükség lenne rá. Maria igazán kedvelte a lányt, és bár
sajnálta is, a fia iránt érzett vesztesége mellett nem tudott eléggé aggódni.
- Mi
történt vele? –kérdezte a másik nőt.
- Semmi
komoly, csak elájult. Valószínűleg fejbe verték –Clarice megsimította a lány
haját, David mellette toporgott, megszokott szemtelenül édes kíváncsiságának
nyoma sem maradt, teljes testében reszketett. Négyéves kora ellenére teljesen átérezte
a helyzet komolyságát, és bár nem igazán tudta mitől, de félt ő maga is.
- Lemegyek,
megkeresem Frédéricet –szólt Maria, majd ott is hagyta őket a szobában.
Igazából tudta, hogy ha meg is találja a komornyikot, attól még nem lesz
előrébb, Robin nem lesz még ott, a fia pedig pláne nem kerül elő, de nem bírt
tovább maradni abban a szobában.
Karján Coeurral lesétált a lépcsőn, és bement
a földszinti szalonba. Az utána siető szobalánynak kiadta, hogy keresse meg a
komornyikot, és ha látja Robint, azonnal küldje oda hozzá.
Alig tizenöt perce ült feszülten könnyes
arccal a bársonykanapén, kezében nyugtalanul pislogó fiával, amikor Clarice
bement utána Daviddel. Maria ráemelte a tekintetét, de olyan távolinak látta,
hogy szinte erőltetnie kellett magát, hogy koncentrálni tudjon a nő arcára és
szavaira, aki éppen bejelentette, hogy indulni készülnek.
- Mort
feladta a feljelentő levelet, elküldte egy istállófiútokkal, de azért amint
kicsit magadhoz térsz, be kell menj magad is, Robinnal. Sajnálom, ami történt
Maria, de bízom benne, hogy megkerül a kicsi. Ha kellek, csak üzenj, és itt
leszek…
Maria nem tudott válaszolni. Egyfelől mert nem
érezte, hogy sírástól száraz torka képes még hangokat közvetíteni, másfelől
pedig hangos kiabálásra lettek figyelmesek az előtérből.
Robinnal fordult a világ, amikor meglátta a
város felé vágtató Frédéricet. Az örökké higgadt vén csontról azt sem
feltételezte, hogy ügetésre ösztönözné a lovát, de amikor meglátta, milyen
eszeveszett tempóban kaptat a főúton, rögtön tudta, hogy baj történt.
Reggel meghagyta neki, ha bármi gond lenne,
hogy a városban folytat nyomozást, hátha megtudnak valamit, és minél hamarabb
hazajön majd. Minden pillanatban Maria
és a gyerekek mellett akart lenni, mert szerette őket, és szerette volna
kivenni a részét a nevelésükből. De volt még egy ok. Aggodalma a fiai születése
után háromszorosára nőtt, de ha nem gondolt bele, mi folyik körülöttük, akkor
csak paranoiás bolondként tekintett magára. És mégis, úgy tűnt, még így sem
volt elég elővigyázatos.
- Monsieur
de Noir! –kiáltott már messziről rá a komornyik, fékezve a vadul vágtázó fekete
lovat.
- Frédéric!
Mi ez az istenverte rohanás? Mi történt? –Robin lába földbegyökerezett a férfi
sápadt arca láttán. Ha nem lenne a lovaglástól kipirulva, szinte már átlátszóan
fehér lenne.
- A
kisfiú… Maria… siessen! –szólt zihálva a férfi és Robin kezébe nyomta a ló
kantárját, aki gondolkodás nélkül nyeregbepattant, és az öreget hátrahagyva a
birtokra lovagolt.
A gondolatai egyik rossztól a máikig cikáztak,
nem tudta eldönteni, melyik rossz a legkisebb, és hogy melyik az, amelyik be is
következett. Valami történt a gyerekekkel. Vagy Mariával. Vagy mindhármukkal.
Sajgott a szíve az egyre növő balsejtelemtől, és félt attól, mit fog találni
otthon. Arra a legkevésbé sem számított, ami az előszobában várt rá.
- Mit
keresel itt te anyaszomorító? –ugrott rögtön a szőke férfi torkának, aki bár
aggodalmas képpel járkált fel alá, nem tudta elrejteni azt a végtelen nyugodt magabiztosságot
a szeméből.
- Robin,
csakhogy! –lépett közel hozzá Mortimer. Kezet nyújtott, de Robin ügyet sem
vetett rá.
- Hol
van a feleségem? –kérdezte ingerülten Robin. Az, hogy baj van, és az, hogy
Mortimer O’Maniel a házukban van, akaratlanul is összekapcsolódott a fejében,
bár maga is tudta, hogy csak a férfi lényének visszataszítósága miatt. A
hajóúton az első perctől fogva gyűlölte, és amikkel Maria fejét tömte… De
mindez most nem számított. Aggódott, és félt. Féltette a családját, és így
vakon, csak az egyetlen jelenlévő ellensége lénye frusztrálta még jobban.
–Válaszolj!
- A
szalonban, nincs baja. Illetve nem egészen.
- Ne
ködösíts, ki vele! Te voltál ugye? Te csináltál megint valamit!
- Semmi
közöm az egészhez. Georgeot elrabolták –mondta a férfi.
Robin maga sem tudta, mi vezérli, hirtelen
mintha kívülről látta volna magát, amint keze hihetetlen gyorsasággal lendül,
és bever egyet Mortimernek, aki elterül a padlón.
Magas sarkú női cipők kopogása és egy halk
sikkantás hallatszott, mire Robin magához tért kicsit a kábult dühből és
felnézett a feleségére, majd a férfire, akit az imént leütött, és most a szemét
fogva tápászkodik fel. Majd visszanézett Mariára, aki mellől Clarice rohant oda
a férjéhez. Robin, ahogy nézte Mariát, hirtelen darabokra zuhant. Soha nem gondolta
volna, hogy érezhet még ilyen fájdalmat, hogy lehet ennyire gyenge és
sebezhető. Tudta, hogy ők is a gyerekrablási hullám áldozatai lettek. És azt
is, hogy ennek semmi köze a náluk vendégeskedő férfihez. Mégis, most ez utóbbi
izgatta a legkevésbé.
Maria kinyújtotta felé a kezét,
kétségbeesetten, ő pedig már a karjaiban is tartotta a lányt, meg a fiukat, aki
a feleségénél volt. Gyengéden ölelte magukhoz őket, vigyázva a kicsire. Soha
nem érezte még Mariát ennyire aprónak és törékenynek, mint most, hogy a
felesége egy olyan anya átérezhetetlen fájdalmát sírja a vállára, aki elveszíti
a gyermekét.
Ahogy a felesége haját simogatta, odaszólt
Mortimernek, kerülve annak tekintetét.
- Elnézést.
Nem tudom, mi ütött belém. Én csak… hirtelen ez tűnt… Szóval sajnálom.
- Hagyja
Robin, nem érdekes, ha David tűnt volna el, én is ezt tettem volna valószínűleg
–mondta a férfi.
- Köszönöm,
hogy vigyáztak Mariára –búcsúzott, mintha csak ők hárman lennének, és ezúttal
Mariát nem érdekelte, hogy a férje úgy beszélt a nevében, mintha ott sem lenne.
Valószínűleg úgysem volt igazán jelen.
A cselédlány odavezette a kis Davidet a
szüleihez, akik csendesen távoztak. Robin még egy darabig mozdulatlanul ölelte
megcsonkított családját, miközben hallotta a murvakavics sercegését O’Manielék
kocsijának kereke alatt.
- Hogy
történhetett ez? Mi volt itt? –kérdezte Robin.
- Egyszer
csak sikítást és üvegcsörömpölést hallottunk, majd a fiúk sírását. Itt ültünk
lent a szalonban aztán… minden olyan gyorsan történt. Mire felértem, George
sehol, és semmi nyoma az elrablójának.
- A
rendőrség?
- Mortimer
elküldte a feljelentőlevelet. Holnap pedig személyesen is köröztetni fogjuk
őket. Nem tudom, mit tehetnénk. Mi lenne a helyes? Nem akarok várni. Már most
menni akarok. Meg akarom keresni a fiamat Robin!
- Elmegyek.
Te maradj itt. Nemsokára visszajövök, rendőrökkel, nyomozókkal, a klánnal. Nem
nyugszunk, amíg meg nem találjuk őt.
- Ne!
Ne hagyj egyedül, kérlek.
- Maria,
hamarosan visszatérek, ígérem.
- Siess
–mondta beletörődően Maria. Tudta, hogy nem lehet önző. Egy kis magány a fia
életéért igazán semmi. Aztán pedig a nyomozók megtalálják és megint minden
olyan lesz, mint amilyennek lennie kell.
Robin kilépett a kastélyból, majd a még mindig
nyitott ajtóban megtorpant, lehajolt, és egy papírdarabbal a kezében tért
vissza Mariához. Mindkettejük szíve vadul kalapált, ahogy Robin a gépelt
szöveget böngészte.
- Robin,
az istenért, mi áll rajta! –nyögte Maria erőtlenül.
- Hogy
ne menjek a rendőrségre, természetesen. És hogy perceken belül megjönnek a további
utasítások.
- Milyen
utasítások? –vonyította a lány.
- Nem…
- Monsieur
és Madame De Noir! –vágott szavukba a lovászfiú, akivel elküldték a levelet a
rendőrségre.
- Mi
az Gérald? –nézett rá ingerülten Robin.
- Amikor
kijöttem a rendőrségtől, elém állt egy alak, és azt mondta, ezt adjam át
önöknek –a fiú átnyújtott egy borítékot. A pecsét hibás volt, de még így is jól
kivehető volt, a cikornyás „A” betű egy szem közepén. Egy szimbólum. Egy jel,
egy nyom, amin elindulhatnak!
- Ki
adta ezt neked? –esett a fiúnak.
- Ne-nem
láttam az arcát Monsieur. Csukja volt rajta, akár egy szerzetesen, de nem papi
ruhát viselt. Ami kilógott alóla, az is csak a maszk volt, ami a képét fedte
–Robin intett, hogy elmehet és a fiú elvonult.
Robin remegő kézzel feltépte a borítékot,
vigyázva, hogy a pecsétben a lehető legkevesebb kárt tegye. Gyorsan
végigfutotta a levelet és közben magán érezte Maria feszült tekintetét.
- Robin,
mondj már valamit az Istenért! –suttogta erőtlenül a nő.
- Vissza
kell mennünk Angliába.