The Secret Of Moonacre - Holdfölde visszavár: IX. Fejezet - Keresés

 Sziasztok ismét! 

 Megintcsak hosszú  idő után jelentkezem az új fejezettel, de eseménydús félévem van és továbbra is kevesebb időm van, mint szeretném, és mint gondoltam anno. :) Na de mindegy is, a lényeg, hogy kitartotok mellettem, amiért iszonyú hálás vagyok még mindig, és ezt egy dologgal tudom meghálálni: hogy nem okozok csalódást és nem hagyom abba!

 Íme az új rész, ami különösen nehéz volt, mert az akció küszöbe és még csak a borongás van, de nem is mondok többet inkább, olvassátok, élvezzétek! :) 

 A hold halovány ragyogással tünedezett fel Holdbirtok végtelennek tűnő hektárjai felett, a nap pedig az aranyló-rózsaszínes ég alja felé bukott, amikor a kocsi beérkezett Benjamin Merryweather földjére. Benjamin a kastélya kapujában várta a kocsit.

 Értesült unokahúga terhességéről, de arról, hogy ő hogy viseli, vagy hogy kihordta-e már a gyermekét, mit sem tudott. A Robint ért támadásról szóló és az apjuk haláláról értesítő levélen kívül nem igen váltottak üzenetet, csak amikor az ő lánya megszületett. Benjamin szinte biztosra vette, hogy Maria a terhessége vége felé jár, de nem értette, mi lehet ennyire sürgős, hogy egy majd kilenc hónapos kismama áthajózzon az óceánon. Türelmetlenül topogott, amíg a kocsi közeledett, és csak remélte, hogy minden rendben van.   

 Maria beszívta a ködös-párás, vidéki angol levegőt. Az otthon illata. Ez valamelyest –a körülményekhez képest- megnyugtatta. Megsimította a kisfia arcát, aki éber szemekkel figyelte az anyját. Coeur nem volt túl jó alvó, ellentétben az ikertestvérével, de mégis, ő volt a nyugodtabb baba. Hiába volt sokáig ébren, alig sírt. Maria eltűnődve nézett a mogyoróbarna szempárba. A fia szeme olyan volt, mint Robiné, amikor arra rásütött a nap, ellenben Georgé, olyan volt, mint Mariának, csak talán kicsivel sötétebb szürke. Lényegében a szemük alapján nevezték el őket, amelyikük szülő szemét örökölték, annak a nagyapának a nevét kapták.

-    Robin, mi lesz, ha még évekig náluk lesz a fiunk? –kérdezte hirtelen Maria.

-    Nem lesz –vágta rá Robin csípőből, bár ez a kérdés benne is felmerült már, és nagyon jól tudta, Maria miért kérdezi. –Ne aggódj ma chérie, nem hagyjuk, hogy ezek a nyomorultak neveljék fel. Azt akarom, hogy erre ne is emlékezzen és ez így is lesz, ha belehalok is.

-    Ne mondj ilyeneket –szeppent meg Maria a hirtelen jött szenvedélytől Robin hangjában. – Csak kíváncsi voltam, neked eszedbe jutott-e már… mert nekem eddig nem, és nagyon megijeszt ez a gondolat. Nem akarom, hogy a saját fiam ne ismerjen meg…

-    Emiatt tényleg ne aggódj, bízz bennem egy kicsikét Maria. A családom az életem, mint minden tisztes De Noirnak, nem hagyom, hogy egy jöttment senkiházi banda, akik nem képesek nyíltan elénk állni és megküzdeni velünk, csak úgy elragadják tőlem az elsőszülött fiamat –karolta át a felesége derekát Robin. Adam csendesen nézett kifelé a kocsi ablakán, ameddig az nem fékezett, és állt meg.

 A két férfi szinte teljes szinkronban szálltak ki, egyikük jobbról, a másik balról, Robin pedig lesegítette Mariát.

-    Maria, drágám, örülök, hogy végre látlak, minden rendben? –sietett eléjük Sir Benjamin, futólag fogva kezet Robinnal.

-    Bácsikám, én is örülök neked, de az a helyzet, hogy… -kezdte Maria, de Robin belefojtotta a szót.

-    Nem egészen, de ezt inkább bent beszéljük meg.

 Benjamin komoran bólintott, majd unokahúgára vetve még egy pillantást, észrevette, amit a viszontlátás öröme első ízben figyelmen kívül hagyatott vele.

-    Nahát, Maria, hát nem is írtad meg, hogy megszületett a kicsi! Mikor?

-    Még csak pár napja. Ez is egy oka annak, hogy hazajöttünk, de bent mindent elmondunk –erősködött most már ő maga is. Rájött, sose tudhatják, hol leselkedik rájuk az ellenség, és mit tartanak értékes információnak.

-    Renden, rendben, menjünk akkor be végre –indult előre Benjamin.

-    Értem –szólt Benjamin a beszámoló végén. Teljes sokkhatás alá került, nem is nagyon tudott mást kinyögni. –És az egyetlen nyomotok ez a pecsét? Semmi több?

-    Ennyi.

-    És azt tudni, mi ez a jelkép rajta?

-    Nem, még nem, de átfogok nézni pár könyvtárat és meg fogom találni- mondta elszántan Robin.

-    A baj csak az –vette át a szót Adam-, hogy már nem tudjuk, kikre számíthatunk.

-    Ezt hogy érted? –vágott közbe Loveday, aki eddig csendesen üldögélt, férje kezét szorongatva. –A klán segít mindenben, nem igaz? Vagy talán árulókra gyanakodtok?

-    Nem, semmiképp, ilyesmiről nincs szó –sóhajtott Robin. –Csupán amint a fiunkat elrabolták, sorban visszacsempészték a gyerekeket, akiket eddig elhurcoltak.

-    Ez lehetetlen, ennek semmi értelme! –hökkent meg Loveday. –Mármint... természetesen örülök, hogy a gyerekek jól vannak, de mi volt ezzel a céljuk?

-    Az, hogy a klánban szétszórják a bizonytalanság mérgét. Ellenem akarják fordítani őket. Volt alapjuk, akár tudták, akár nem. Apánknak sok bosszúságot és csalódást okoztam az évek során, és ez a klánnak –főleg az öregeknek- egyáltalán nem tetszett. Apánkat szerették, jó vezető volt, és mindenki kételkedett benne, hogy méltó örököse leszek az erdőjének. Klánvezéri pályafutásom pedig egy ilyen súlyos, emberáldozatokat követelő harcban kezdődött, és ha eddig volt is egy aprócska esélye annak, hogy a gyanú a nagy Coeur de Noir becsületén ejtett foltot, a halálával és az azt követő eseményekkel rám verődött az ügy. Újabb csalódás, újabb hiba és ez ellenem fordítja a klánt. Nem fogadnak maguk elé, és sokan valószinűleg elhagynak, vagy ellenem fordulnak.

-    Ez képtelenség, ki kell, hogy álljanak melletted! Egy klán vagytok, egy család… -szólt Benjamin.

-    Nem feltétlenül. Úgy értem, jogukban áll bármikor elmenni vagy hátat fordítani nekem, ez már nem a sötét középkor. Nem fogadtak még nekem hűséget sem, a véren kívül nincs, ami összeköt –vont vállat tehetetlenül Robin.

-    És ez neked nem elég? –kérdezte Benjamin.

-    Elég lenne, ha csak magamért felelnék. De ez keveseknél van így.

-    Szóval szerinted ellened fog fordulni a klán és elhagynak? –kérdezte Loveday.

-    Nem mindenki, de akinek van veszítenivalója, biztosan. Te talán kockára tennéd a családod életét értem? -kérdezett vissza Robin.

-    De hát az öcsém vagy, a családom része. Természetes, hogy melletted állok.

-    És ha nem én lennék az öcséd? Akkor is ezt mondanád, ha csak a klánod vezetője lennék?

-    Robin… -Loveday habozott, erre már ő sem tudott mit mondani.

-    Látod, ez a baj. Igazam van, és te is tudod.

-    Igen… de bíznod kell a klánodban, ha azt akarod, hogy ők is bízzanak benned.

-    Legyen neked igazad. Nekünk viszont ideje indulnunk, minden ücsörgéssel töltött idő értékes lehet. Maria –fordult a feleségéhez, aki odalépett hozzá –ne hagyd el a kastélyt. Azzal segítesz a legtöbbet, tudod. Nézz szét a könyvtárban. Ha találsz valamit, dobj ki egy zsebkendőt, vagy valamit az ablakodon, én pedig itt leszek.

-    Akkor is hívhatlak, ha semmit sem találok? –kérdezte a lány

-    Foglak látogatni ma chérie, amikor csak időm lesz- nyugtatta Mariát, és egy tincset a lány füle mögé simított.

-    Vigyázz magadra Robin!

-    Úgy lesz –azzal Robin gyors csókot nyomott felesége arcára és Adam társaságában elhagyta a kastélyt.

 A De Noir vár az erdő közepén lévő mező szélén a hirtelen sziklássá vált területen állt, a szikla tetejéről meredezett le a klán birodalmára. Robin ebben a várban mindig a biztonságot, a nyugalmat látta, de most érzelmei hirtelen a visszájára fordultak.

 Sarkával megbökte lova oldalát, hogy indulásra bírja az ébenfekete állatot, és egy hatalmas sóhaj kíséretében felvágtatott a várba.

 A várudvar kihaltabb volt, mint arra számított, csak néhány ember lézengett szerte szét, a többieknek nyomát sem látta. Robin nem volt benne biztos, vajon a tömeg csak portyázni, vadászni vagy esetleg kocsmázni ment-e, vagy végleg ilyen kísértet-kastély jellegű hely lesz a De Noir várból, amíg meg nem oldódik a helyzet.

-    Robin! –szólította meg egy öblös hang a háta mögül. Megpördült és egy alacsony, kövér, bozontos embert pillantott meg.

-    Auguste, jó hogy látlak! –üdvözölte Robin, és kezet fogott az öreg klán taggal, aki apja egy távoli unokatestvére volt. Legalábbis úgy emlékezett.

-    Én örülök, hogy visszatértél. Hát az asszony? –érdeklődött.

-    Biztonságban. Ne haragudj a bizalmatlanságért, de itt még a falnak is füle van –pillantott körbe Robin.

-    Értem én fiam, értem. Az a lényeg. Hallottam a fiúcskálról. Most a legörömtelibb lenne, ha gratulálhatnék, de… nem megy nyugodt szívvel. Sajnálom a történteket.

-    Köszönöm. A családod..? –puhatolódzott Robin.

-    Sajnálom –ismételte August -, de ők is, ahogyan sokan mások, jobbnak látták eltűnni egy időre. Amikor a kis Paul-t visszakapták, úgy döntöttek, hogy nem kísértik a sorsot, és élnek az új lehetőséggel.

-    Érthető. Legszívesebben én is ezt tenném. Te miért maradtál? –kérdezte az öreget.

-    Én már vén róka vagyok Robin, minden vesztenivalóm az unokáim és a fiaim. De a kisebbik itt maradt velem, önálló, vigyázunk egymásra. Nem akart egyedül itt hagyni. Kiment vadászni. Mindenképpen maradni akartam, nincs nagyon értelme elfutni. No meg szükséged van a támogatásra.

-    Köszönöm –mondta Robin őszintén meghatódva.

-    A maradásunk a hűségünk jele, de ne ítéld el azokat, akik a távozás mellett döntöttek –intette finoman Auguste.

-    Eszemben sincs. Hálás vagyok nektek. Igyekszem uralni a helyzetet, amennyire csak lehet, de elkél a segítség.

-    Megtesszük mi is, a tőlünk telhetőt. Holnapra összeülünk. Tíz órakor a nagyteremben.

-    Tökéletes. Most viszont mennem kell, hasznossá akarom tenni az éjszakát. Minden jót, Auguste.

-    Viszont, fiam.

 Robin folytatta az útját. A De Noir sírkert fele még negyed annyian sem jártak, mint a vár körül.  A kiterjesztett szárnyú kakast ábrázoló temetőkapu rozsdás boltíve alatt egy pillanatra megállt és mély lélegzetet vett. Hosszú-hosszú évek óta nem járt már itt, még csak a közelben sem. Hirtelen rátört a bűntudat és egy pillanatra el is bizonytalanodott, de ezt lerázta magáról.

 Bent a temető közepén ott állt Sir William De Noir szobra, a De Noir-é, aki áthozta a családjuk egy részét Angliába. És persze csak a mesekönyvek lapjain már csak ők szerepeltek, a Francia országban maradók megmaradtak az árnyak játékosainak.

 Tekintete egy darabig elidőzött a szobron. Kisfiúként, amikor az édesanyja mesélte a De Noir-történeteket, még felnézett rá, az ősapára, mint minden kis De Noir, ám ez el is múlt, amint először járt Francia földön és megízlelte az ottani életet. Azóta gyűlölte, hogy ide született.

 Hátraballagott a családi sírkertjükhöz. Ez egy elkülönített, szépen tartott sírok összességéből álló terület volt, kapuján a rikoltó kakassal. Mély lélegzetet vett, és szemével a szülei sírját kutatta. Több, mint tíz éve nem járt itt, félt, hogy a sötétben már oda sem talál.

 Végül mégis sikerült. Ott állt a sírok előtt, bámulta a neveket és a feliratokat. Fel sem fogta eddig igazán, hogy az apja sincs már többé. Most hirtelen valóságosabbá vált, mint eddig bármikor és megbénította a felismerés; az apjával meg sem békéltek igazán.

 Térde rogyott a páros sír előtt. A szülei előtt. Most, hogy gyermekei születettek, rájött, mennyire kegyetlen a sors, hogy azoknak soha sem lehetnek nagyszüleik, és hogy sem az ő, sem Maria szülei nem tarthatják az utódaikat a karjukban. A nagyapáik soha nem fognak olyanokat tanítani az ikreknek, amiket csak a nagyapák tudnak mutatni az unokáiknak, a nagymamák nem kényeztetik őket süteményekkel és szerető öleléseikkel. Robin agyán rengeteg negatív, szomorú gondolat cikázott át egy ezredmásodperc alatt.

 Megrázta a fejét. Nem ezért van itt, méltón búcsúzni jött ide…

-    Apám. Sajnálom, hogy így kellett történnie. Sajnálom, hogy nem láthatod a fiaimat… hogy egyikőtök sem láthatja őket –végigsimított a sírokon domborodó földön.

-    Jól jönne most egy kis atyai segítség, szükségem van rád. Remélem, hogy tényleg nincs itt senki más, mert magamnak is alig tudom bevallani, de fogalmam sincs, mit csináljak. Nem tudom, mi folyik itt és úgy érzem nélküled…- hirtelen elhallgatott.

 Hazafelé a várba Adam azt mondta neki, az apja hagyatéka a dolgozószobában van, de senki sem tudja, mi az. A végrendelkezésben csak annyi állt erre vonatkozólag, hogy „ő tudja, hol találja”. Persze, hogy tudta, de eddig nem sejtette, miért fontos ez. Most összeállt a fejében a kép! Az apja tudott valamit, rájött valamire és tudta, ezt nekik kettőjüknek kell megoldaniuk. Robin csak így bizonyíthat a klán előtt. És az apja felkészült minden eshetőségre, miután ők elhagyták az országot Mariával. Nem hiába, okos ember volt.

 Robin felrohant a várba. Remélte, hogy apja rejtekajtaja még mindig ott van, és úgy működik, ahogyan azt Coeur megmutatta neki kisfiúkorában. A várudvarba érkezése egy elszabadult ágyúgolyóra emlékeztette a kevés ott lézengőt. Berontott a várba, elsodorva egy idős cselédet, aki morogva tántorgott odébb.

 Felrobogott apja dolgozószobájába és lendületét egy pillanatra félbeszakította az a gondolat, hogy már régóta csak kötelességgel jött ebbe a szobába és akkor se érezte azt az évtizedekkel ezelőtti kellemes, megnyugtató érzést, amit gyerekként. Annak idején megnyugvást, menedéket és segítséget talált itt, remélte, hogy ez most újra így lesz.

 Megrázta a fejét és az apja íróasztala mögötti nagy földgömbhöz lépett. Egy reszelős sóhaj kíséretében ujját ráirányozta Franciaországra és megpróbálta benyomni a kis csillag alakú mintázatot. Apja régen gombbá alakíttatta, ez volt a titkos széfjének nyitja. Ráemelte tekintetét a hatalmas könyvespolcra az asztal mögött és… nem történt semmi. A térképrészlet ugyan benyomódott, de a szobában nem volt változás.

 Összetörten ereszkedett le apja karosszékébe. Áttapogatta a bőr karfát, differenciát keresve, de egy laza szögön kívül, ami felsértette az ujját, semmit sem talált. Így járt az íróasztallal, a könyvespolccal, a kandallóval, és az egész szobával. Az az átszellemült érzés, amit a temetőben érzett, az érzés, hogy közel jár a megoldáshoz és az apja bizalmához, szertefoszlott. Coeur véglegesen cserben hagyta a fiát. Robin csalódott volt, dühös és szomorú, megvezetve, becsapva érezte magát.

 Újra leheveredett és kezdett magába zuhanni. Valaki kopogott az ajtón. Odakapta a fejét és Daniellet pillantotta meg. Jelenleg a nőhöz volt a legkevesebb kedve.

-    Ne most! Nem érek rá –szólt oda szárazon. Danielle arca megkeményedett és megjelent rajta a szokásos gunyoros maszk.

-    Tán zavarlak a mélydepresszióban? –rivallt rá.

-    Viccesnek érzed magad? –vágott vissza Robin.

-    Meddig akarod még ezt csinálni? Ha végre egyszer észrevennéd, hogy egy oldalon állunk és nem játszanád a sértettet valami miatt, amit te követtél el, akkor még akár segíthetnék is.

-    Nem kell a segítséged –kezdte Robin, aztán kijavította magát. –Illetve, nem tudsz segíteni –enyhült meg kissé.

-    Mit kerestél az előbb? Elsétáltam a szoba előtt, és csak annyit láttam, hogy a Robin-hurrikán átsöpör rajta. Legközelebb, ha fel akarsz forgatni egy helységet, inkább zárt ajtók mögött tedd –a férfi figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

-    Valamit, ami nyomra vezet. Lent voltam apáméknál… és nem tudom, egyszer csak rám tört egy érzés, egy sugallat, mint amikor kómában voltam.  

-    És? –faggatta Danielle.

-    Semmi, már hülyeségnek tűnik az egész. Nem találtam semmit. A halottak nem adnak tippeket.

-    Biztos vagy benne? A kómabeli álmod…

-    Az egészen más volt. Most nem jött a megoldás, illetve tévútra vitt. Apám gyerekkorom óta átalakíttatta a szobát. Ez eléggé sért is. Előtte ő mutatott itt körbe minden titkot. Most pedig végleg elzárkózott előlem és ezen már nem lehet változtatni.

-    Erre nem tudok mit mondani. Előbb-utóbb megtalálod, amit keresel, csak próbálj az ő fejével gondolkodni és hidd el, máris közelebb vagy a megoldáshoz –javasolta a nő.

-    Ha az ő fejével gondolkodnék, nem lennék itt. Ő sem akarja, látod? Mindent elrejtett előlem, még az állítólagos hagyatékát is, aminek itt kell lennie –tárta szét a kezét Robin.

-    Ne beszélj ostobaságokat! Szeretett és igenis segíteni akart neked. Szerintem sokkal inkább arról van szó, hogy azt akarta, hogy biztosan csak te találd meg, amit rejteget.

-    Mire akarsz kilyukadni? –húzta fel a szemöldökét Robin.

-    Csak arra, hogy szerintem, ami most folyik, az nem a te sarad. Neki ezzel ellentétben rengeteg személyes ellensége volt, akiket megpróbált kiiktatni valamilyen módon. Többségük ártalmatlan ránk nézve, de páran talán nem. Bárki állhat ennek a hátterében, ő pedig azt akarta, te tudd meg elsőként, ki az, ha ő már nem lesz. Biztos vagyok benne, hogy a nászutatok után mindenbe be akart avatni, mert már érezte, hogy forró a talaj. Hidd el, nem véletlen, hogy átalakíttatta a titkos ajtót.

-    Honnan tudsz te ennyi mindent? –nézett rá hitetlenkedve Robin.

-    Többet tud erről az egészről jó néhány klán tag, mint kellene. A kis földgömbös megoldás nagyon kreatív, de ahogy a bizalmasai cserélődtek, egyre többen tudtak róla, cselekednie kellett.

-    Bizalmasai? –Robin nem tudta, hogy izgalmat, sértettséget vagy tulajdonképpen mit is érez a nő beszámolójától. Feszített figyelmét ráirányította, hátha a szavak mögött lesz valami több is, amin elindulhat.

-    Loveday „árulása” után új bizalmast keresett magának. Nem sokan voltunk, de elegen ahhoz, hogy baj legyen belőle, ha bármi rosszra fordulna. Az után, hogy valakiben csalódott, mindig módosíttatott valamit. Amikor én voltam a soros, a kandallót kellett megbabrálni.

-    Te? –hökkent meg Robin, bár már amúgy is tudta. De így kimondva, megmagyarázva a dolog olyan hihetetlen volt. Annyi év után, hogy Loveday is eljátszotta a bizalmát, és tőle is elfordult, a fiával való kapcsolat is csak felszínes maradt… sosem avatta be igazán újra a dolgaiba, félt, hogy megint elszúr valamit… másba mégis belefektette a bizalmát.

-    Igen. Amikor látta, hogy komolyodik köztünk a dolog, engem avatott be. Azt mondta, ha elveszel, visszaszerzed a megbecsülését. Emlékszem, azon a napon, amikor békét kötöttetek a Merryweather-ökkel azt mondta, látja benned a reményt, hogy igazi vezető légy, mert akkor úgy is viselkedtél. De aztán Mariát választottad. Béke ide vagy oda, tudod milyen volt. Van, ami sosem változik. Nem tudta elviselni, hogy mindkét gyereke beházasodik hozzájuk. Emlékszem, még a majdnem-esküvőnk másnapján mit mondott: „Sajnálom, Danie. Én bíztam ebben, kettőtökben. Szerettelek volna a menyemként tudni, bizakodtam Robinban. Egy napon, ha majd szükség lesz rá, úgy is be kell avatnom a fiamat a klán dolgaiba és minden ügyembe, de most inkább mégis magamnak tartom meg őket”.

-    Ennek semmi értelme –rázta a fejét Robin.

-    Az volt a dolgunk, ha a helyzet úgy hozza, értesítsünk a dolgokról. Egyszer majdnem megtettem a kérése ellenére, de nem akartam cserben hagyni. Végül úgy döntött, már az én beavatásom után is nem sokkal, hogy az esküvő után úgy is mindent elmond neked. Nem is volt több bizalmasa utánam –vont vállat a nő. –Sajnálom.

-     Én is. És tudod, mit őrizgetett ott?

-    Nem, semmi különöset nem tudott egyikünk sem. Igazából csak a széfje nyitját és az utasítást bízta ránk, hogy baj esetén neked szóljunk, semmi több.

-    És van bármi ötleted? Valami, amin elindulhatnánk?

-    Nincsen és a zármester is másfél éve halott. Apád a szó szoros értelmében sírba vitte a titkát. De ha akarod, segítek –ajánlotta fel a lány.

-    Tudnál bármit is? –sóhajtott Robin.

-    Nem tudhatjuk, amíg nem próbáltuk –tárta szét a kezét a lány.

-    Igazad van, legyen –szólt némi töprengés után Robin. –De akkor most az én titkomat kell megőrizned. Bízhatok benned?

 Danielle mélyen a szemébe nézett. –Tudom, miért kérdezed, de hidd el, ez az egész fontosabb, mint az, ami kettőn között volt évekkel ezelőtt.

-    Köszönöm Danie. És ami ezt az egészet illeti… –mutatott kettőjükre Robin, de a lány félbeszakította.

-    Ne, hagyd. Ezen… nincs már mit beszélni, csak lépjünk túl rajta.

-    Menni fog? –kereste Robin a nő tekintetét. Szavaiban egy cseppnyi gúny sem volt.

-    Hosszú idő óta gyakorlom. Majd lesz valahogy –mosolyodott el Danielle keserűen. –Mára szerintem hagyd abba, pihenned is kell.

-    Nem vagyok fáradt és egyébként sincs ilyenekre időm –jelentette ki Robin elszántan.

-    De van. Kell, hogy legyen, mielőtt tönkremennél.

-    Majd meglátom –hirtelen Robinnak eszébe jutott valami. –Ti meg mikor jöttetek vissza egyébként?

-    Két órával utánatok. Vic hazaküldött, mondván, te nagyobb hasznunkat veszed idehaza, mint ő amoda. És igaza van.

-    Értem. Hé, Danielle! –kiáltott az indulni készülő lány után. –Tényleg köszönöm.

-    Még ne tedd, majd csak ha találunk is valamit –azzal a nő kisétált a szobából.

 Robin egy darabig szótlanul ült a fotelban, a rendetlenséget nézte, amit csinált. Egy határozott „a francba!” morgással feltápászkodott és a kandallóhoz lépett. Már csak pár óra és összeülnek. Ő és a maradék De Noirok, akik kitartanak mellette, vagy épp nincs hová menniük és nincs veszítenivalójuk, holnaptól csak arra koncentrálnak, hogy bármi áron, de eljussanak az ellenséghez. Össze kell szednie magát addigra. De nem hagyhatja így a szobát, mi van, ha bejön valaki?

 Megpróbálta kiemelni a kandallóból a felső kerámiacserepek egyikét, és már-már meglepődött a sikerén; ott találta a kulcsot. Van, ami sosem változik. Az apja ritkán zárta a dolgozószobáját, fenntartva a látszólagos illúzióját annak, hogy nincs semmi rejtegetnivalója a klánja előtt, ajtaja mindig nyitva áll számukra. De ez egy olyan pillanat volt, amikor szükség volt a kulcsra.

 Bezárta az ajtót és elindult a folyosó végén lévő hálószobájába azzal a feltett szándékkal, hogy hallgat Danielle-re és pihen pár órát. A nap utolsó meglepetése, amit feldolgozni sem volt ideje és energiája, hogy amint lehajtotta a fejét a párnára, nyomban el is aludt.