Két nappal az után, hogy felszálltak a Legacy
nevű luxus utasszállítóra, eseménydús útjuk végéhez közeledtek. A kikötés
napján nem igazán hagyták el a kabinjukat, csak az ebédet fogyasztották el az
étterem úgymond teraszán. Két órával később kikötöttek Franciaország
partjainál.
A Bordeuxi
kikötőben már várt rájuk egy nagy fekete lovas kocsi, ami elé egy gyönyörű
fekete mén volt befogva. Miközben az ötvenes évei elején járó kocsis felpakolta
a csomagjaikat, ők elbúcsúzkodtak kedves utastársaiktól, Claricetől, Davidtől,
és a kevésbé szívlelt Mortimertől.
- Örülök,
hogy megismertelek, Maria –búcsúzott Clarice. -Akkor, ahogy megbeszéltük,
holnap után, azaz pénteken, a Bordeux-i piactéren, délután öt órakor. Gyere a
vízköpős szökőkúthoz, rendben?
- Rendben.
Szervusz, Clarice –ölelte meg újdonsült barátnőjét.
- Szia,
kiskrapek, majd még találkozunk –borzolta össze Robin a kis David haját, Maria
pedig egy cuppanós csókot nyomott a kisfiú arcára, aki nevetve tűrte, majd
diszkréten letörölte a halvány rúzsfoltot.
- Mortimer
–biccentett komoran Robin a másik férfi felé.
- Robin
–viszonozta a mozdulatot amaz, majd kezet akart csókolni Mariának, de a nő
nemes egyszerűséggel, megtagadva mindennemű etikett előírást, csak faképnél
hagyta a férfit, és férjével együtt beszállt a kocsiba. Senki sem hibáztathatja
ezért, Robin pedig egyenesen repesett a boldogságtól emiatt.
Az út viszonylag halkan telt, nem sokat
beszélgettek, inkább a kocsis dudorászását hallgatták és Franciaország elsuhanó
tájait nézték. Mariát teljesen lenyűgözte a különböző, nyüzsgő francia népek
sokasága, még soha sem járt Angolföldön kívül, Robin pedig beszívta a friss,
otthoni levegőt. Igen, hazaért, ez az ő hazája, nem is akar visszatérni
Holdföldére. Egy De Noir Angliában idegen, szinte már nem is De Noir. Az ő
földjük Franciaország, a maga modern, divatos pompájával, a szőlőföldeivel, a
borvidékekkel, a művészetekkel, a kastélyaival.
És a De Noir erdeivel. Több hektárnyi erdő
Bordeuxtól Párizsig mindenfelé, ez az ő birodalmuk, ahová idegen csak a
turistaösvényen teheti be a lábát, ha épségben ki akar jutni belőle. Még így is
lehet, hogy ékszerektől és pénzüktől fosztott senkikként ténferegnek ki belőle.
Igen, a De Noirok erdejébe senki nem teheti be úgy a lábát, hogy ne fizetne
érte keserves vámpénzt. Nincs mit szépíteni, a De Noirok rosszéletű haramiák
voltak, gazdagokat és szegényeket egyaránt kifosztottak, állatokat lopkodtak és
vadásztak, nőket erőszakoltak, verekedésbe keveredtek, csupán kedvtelésből.
Itt, Franciaországban. Odaát, a kifinomult, vidéki angol földeken? Már a
lopással is úgy-ahogy felhagytak. Maria kedvéért. Az egykori ellenség kedvéért.
Elkorcsosultak, meghunyászkodtak. Robin egyik fele örült ennek, hiszen Maria az
övé, szeretik egymást, és minden úgy van, ahogy lennie kell. De a másik fele
vadul támadta ezt az idilli boldog családképet. Nem akart fejet hajtani előtte,
ki akart törni börtönéből és veszettül sikoltozott, hogy térjen már észre! Ez
az oldala ijesztően hasonlított az apjára, már-már az ő hangján szólalt meg Robin
fejében; „Fiam, még nincs késő, fordulj vissza, küld haza azt a szukát, bontsd
fel a házasságot, rúgd fel az egyességet. Légy igazi De Noir!”, de a másik fele
rögtön harcba szállt ellene; „Nem, szeretem Mariát, ő az enyém, és senki, még
én sem bánthatom. Előbb vágnám le a kezem, minthogy ráemeljem!”.
Igaz lenne? Tényleg nem tudná még csak szóban
sem bántani? Ugyan, kit álltat, hiszen többször is megesett már, éppen csak nem
ütötte meg, nem igaz? Minek kínlódnak egymással, ennek az egésznek semmi
értelme…
- Minden
rendben, Robin? –hallotta Maria hangját, ami most olyan távolian csengett,
mintha ott maradt volna a kikötőben, Londonban, nem szállt volna fel vele a
hajóra, és most onnan kiabálna.
- Persze,
miért kérded? –nézett a felesége ártatlan, ezüstszürke szemeibe. Elfogta a
bűntudat. Mégis miféle gondolatok kísértik? Felháborító, elég legyen!
- Csak
mert olyan feszült arccal nézel kifelé, és az öklöd olyan fehér már, mint a hó
–nézett aggódva férje ölében tartott kezeire Maria, és Robin követte a
pillantását. Csakugyan, ökölbe szorított keze olyan erősen feszült, hogy körme
belevájt a bőrébe, és az ökle színtelenül, már-már világítva hevert sötétszínű
bőrnadrágos combján.
- Csak
kicsit fáj a fejem, de majd elmúlik. Semmi bajom –kicsit engedett feszült
testhelyzetéből, és közelebb ült a feleségéhez a rázkódó fekete hintóban. Átölelte
és megcsókolta, lágyan, érzékien. –Nemsoká odaérünk Hercegnőm, már alig fél
óra. Veled minden rendben?
- Aggódom
kicsit Robin –vallotta be Maria.
- Mi
miatt? –döbbent meg Robin, és őszintén bevallhatta magának, éppen hogy felnőtt
nő felesége komoly, asszonyos aggodalmai ráhozták a frászt.
- Nem
érdekes, majd… majd a birtokon megbeszéljük, rendben? Csak kérlek, tartsd meg,
amit ígértél.
- Rendben,
de mire gondolsz? Nem egészen értelek –ráncolta a homlokát Robin.
- Nem
érdekes, idejében megtudsz mindent.
Maria valóban ijesztően felnőttesen tudott
viselkedni, ilyenkor mintha azt mondaná az embernek: „ – Légy oly kedves, és
vegyél komolyan, már érett, felnőtt nő vagyok, nem egy kisgyerek, aki az
erdőben nyuszikák után futkos, és sikítva rohan el egy fa árnyékától is!”
Micsoda buta gondolat, Robin majdnem ki is
nevette magát. Hiszen ilyen tekintetben Maria soha nem is volt kislány. Már
tizennégy esztendősen bátor volt és talpraesett, megvédte magát, ha kellett, és
amíg ő meg nem védte. Ő, aki eleinte a támadója volt, később a testőre lett.
Milyen ironikus! De ez a lány a maga bájával kit ne tudna elbűvölni? Hiszen a
csábereje arra a mocskos gazember Mortimerre is kiterjedt, pedig őt aztán igazán
nem akarta közel tudni magához. Talán csak egy ember nem kedvelte széles e
világon. Az apósa. Coeur de Noir. A neve találó, már jó ideje valóban fekete a
szíve, senkit, még a tulajdon gyermekeit sem szereti.
Majdnem két óra kocsiút után meg is érkeztek a
De Noir birtokra. A hatalmas, fekete kőből épült kastély, akár csak a
Holdföldi, szintén az erdőben, a lombok takarásában egy kisebb tisztásszerű
területen terpeszkedett. Nagysága és sötét falai belevesztek a rengeteg
határtalan sötétjébe, holott a nap lassan elfoglalta ötórai helyét. Itt, a fák
között a nap ilyenkor már éppen csak be-bedereng néhol. A kastély legalább
három emelet magas és száz méter hosszú volt, ha nem több. Hívogatóan otthonos,
és rémületesen idegen is volt egyaránt, mikor melyik oldalát mutatta meg éppen.
Robinnak az előbbit, Mariának pedig szinte végig az utóbbit. Bár gyönyörű volt
a leginkább gótikus stílusban épült, hatalmas épület, a hideg futkosott a hátán
tőle. A hatalmas, fekete kovácsoltvas kapun át beléptek a viszonylag kicsi kastélykertbe,
ahol fekete kaviccsal volt felszórva a bejárati ajtóhoz vezető út. Itt-ott
hosszú, alacsony sövényfüggöny takarta el a kert egy részét, máshol a csupasz,
zöld fű látványa tárult a szemük elé. Ápolt, jól gondozott kis kert volt. A
közepén, afféle körforgalomként egy hatalmas szökőkút volt, pereme fekete
márvány, vize megnyugtatóan és lágyan csobogott, tiszta és csillogó volt.
Elérték a kaput, és a kocsi lassú, döcögő tempóban
beparkolt a fekete márványlépcső elé. A lépcsősor nem volt magas, tíz-tizenkét
alacsony fokból állhatott mindössze. A fekete, szépen munkált fa ajtó egyik
szárnya csukva volt, rajta hatalmas fekete kakasformájú dombormű, fejét az ég
felé vetve kukorékolt, de a rajta lévő kopogtató egy fekete vadmacskafélét
ábrázolt, talán párducot vagy hasonlót. A nyitott ajtófélben egy alacsony,
libériás komornyik álldogált, egyenes háttal, keményre vasalt ruháján egy ránc
sem volt, nem úgy, mint arcán, amin látszott, hogy benne jár már a korban. Felsétáltak
a lépcsőn, kéz a kézben, Maria lesütött szemmel nézte a fogyatkozó
lépcsőfokokat, Robin pedig rég nem látott barátként mosolygott az inasra, aki
halványan viszonozta ezt a mosolyt.
- Isten
hozta önöket a Chateaux De Noirban. Remélem kellemesen telt az útjuk, ha
megéheztek volna az úton, szólhatok a szakácsnak, tálaljon fel valami könnyű
fogást a vacsoráig. Minden egyéb kérésükkel továbbra is engem keressenek, én
majd intézkedem, itt tartózkodásuk alatt mindig, érezzék otthon magukat, és
örülök, hogy végre igazi De Noirokat köszönthetek a birtokon –kántálta el a
köszöntőjét a komornyik, majd mélyen meghajolt.
- Köszönjük,
Frédéric, most nem kérünk semmit. Vagy te esetleg kérsz valamit, Mariám?
- Nem,
semmit –motyogta halkan a lány.
- Kérem,
esetleg óhajtanak a szobájukba visszatérni, vagy egyéb helyre kívánnak fáradni?
–kérdezte a szolga, aki Robinnak, bármennyire is szerette és tisztelte az
öreget, kezdett kicsit láb alatt lenni.
- Nem
köszönjük, majd megkereslek, ha kell valami, nyugodtan pihenhetsz kicsit, nem
kell ez a karót nyelt stílus.
- Igenis
uram –hajolt meg újból a komornyik, és elindult a hallból nyíló egyik hatalmas
ajtó felé.
- Várj
csak, még egy kérdés! –szólt utána Robin.
- Igen
ifiúr? –fordult vissza az inas.
- Hogy
értetted, hogy végre igazi De Noirok vannak a birtokon? Hát nem járt erre
senki?
- Senki
az ég egy adta világon, csak én és a személyzet többi tagja, már vagy tizenöt
éve, mióta az úrfi és családja nem jöttek el hozzánk többé.
- Értem,
köszönöm.
- Uram
–hajolt meg újból, ezúttal csak félig Frédéric, majd eltűnt az ajtó mögött.
Maria körbenézett a hallban. Hatalmas
fekete-fehér márványpadlón álltak, az uralkodó építőanyag és díszítőelem
egyaránt a márvány volt, többnyire csak fekete, itt-ott fehérrel feldobva.
Hatalmas, nyitott tér volt, hatalmas fekete márványoszlopokkal. Jobboldalt, két
ajtó között, sötétszürke márványkandalló volt a falba építve, előtte hatalmas
selyemborítású királyi kanapé, vörös üléshuzattal. Bal oldalt négy ajtó nyílt,
az egyik a személyzeti folyosóra vezető, alacsony, alig észrevehető, egy
hatalmas fekete, amin a komornyik is távozott, valószínűleg a nyugati szárnyat
behálózó útvesztőbe vezető, egy másik, kicsit a sarok felé húzódva, mellette
kis táblácska állt „étkező”
felirattal, a negyedik ajtó melletti kis táblán pedig a „könyvtár” felirat volt olvasható. A jobboldali ajtók egyike mellé
a „lezárva” feliratú tábla rögtön
felkeltette Maria érdeklődését, akár egy rossz gyereknek. Eldöntötte, majd
később rákérdez, és ha nem kap megfelelő választ, majd maga utánajár. A másik
ajtó a keleti szárnyba vezetett. A bejárattal szemben hatalmas, fekete
márványlépcső, vörös szőnyeggel befedett fokai foglalták el a teret, és fent
két oldalt elágaztak. Az emeletről tökéletesen be lehetett látni az egész
hallt, de lentről fel éppen csak a vastag márványkorlátok szélét lehetett
látni. A lépcső mellett szintén kis tábla hirdette, hogy ez a feljárat a
hálószobákhoz, valamit Robin dolgozószobájához. Mariát lenyűgözte a látvány.
A fekete falon De Noirok nemzedékeinek
hatalmas portréi, aranyozott keretben, családi és egyéni festmények vegyesen. Az
ajtóhoz –és hozzájuk- legközelebb esőn egy négytagú család kisebb képe volt
elhelyezve. Egy körülbelül kilencéves forma, aranyhajú, loknis, sötétzöld
ruhába bújtatott kislány mosolygott le a képről egyenesen Mariára, és a
barátságos, kerek arcocska ismerősebb volt, mintha tükörbe nézne.
- Loveday! –kiáltott
fel meglepetésében.
- Valóban,
ez a nővérem. Az a kissrác ott én vagyok, az a még viszonylag jó kiállású férfi
az apám, és az a gyönyörű hölgy az édesanyám –mondta Robin, és amikor anyjához
került a felsorolásban, szokatlanul gyengéddé vált a hangja.
- Tényleg
gyönyörű –mondta ámulva Maria. Még sohasem látta Robin és Loveday anyját, de
tény, hogy teljesen más, mint aminek elképzelte. Sütött belőle a De Noirok vad
kecsessége, de olyan páratlan eleganciával nézett le a képről, hogy az
arisztokrata nevelésben részesült Maria kicsire zsugorodhatott volna mellette.
Képtelenül hosszú, kiengedett sötétszőke haja lágy hullámokban omlott a vállára,
hatalmas, már-már világító kék szeme, szív alakú, hibátlan arca, elefántcsont
szín bőre, apró orra, és kecses, keskeny ajka volt, amin alig észrevehető
mosoly játszott. Hosszú, fekete rövid ujjú ruhát viselt, egyik kezével ölelően
magához vonta lányát, másik kezének kecses, hosszú ujjaival finoman fogta
négyéves fiacskája kicsiny kezét.
A kisfiú fekete mellénykében és kicsi, tollas
kalapban ijesztően komoly arccal állt a kép közepén, a szülei között. Kusza,
világosbarna, göndör fürtjeiből egy-kettő pimaszul a szeme felé kunkorodott,
ahogy lenyomta őket a kalap. Sötétbarna szeme merev, tompa gyermeki fényét
remekül megörökítette a kép, kerek arcocskáján apja elszánt kifejezésének
gyerekváltozata ült.
Coeur de Noirra rá sem lehetett ismerni a
képen. Nem az a mogorva, kellemetlen, kövér, idősödő hatalmas és félelmetes alak
volt, habár itt sem tűnt ártalmatlannak. A védelmező apatigris megtestesült
szobraként fogta át felesége derekát és tette fia vállára a kezét. Már ugyan
pocakosodott kicsit, inkább tűnt erőteljes, délceg férfinek, mint hordónagyságú
szemtelen banditának. Igazi nemesnek tűnt, aki ölni tudna a családjáért. Aki
szereti a felségét és a gyerekeit. Szigorú arckifejezése nem veszélyt, inkább
valami furcsa nyugalmat keltettek az emberben, olyasmit, mint a kiscsibéknek,
mint amikor anyjuk szárnya alá bújhatnak. A kép kellemes látvány volt, de olyan
valószerűtlenül távoli, hogy Maria és a mellette szótlanul a gondolataiba
süppedő Robin nem is akarta elhinni, hogy ennek megfogyatkozott számú családnak
valaha ilyen napjai is voltak. Boldog, fesztelen napjai.
Robin gondolatban felidézett minden emléket
magában azokból az időkből. Egészen tízéves koráig, amikor már csak fájdalmas
emlékei voltak. A képről hirtelen a szemében eltűnt az anyja, apja elhízottabb,
fenyegető alakja jelent meg, tőlük kicsit elhúzódva a két gyermek, akik még
csak tizenegy és tizenhat évesek. Loveday, aki már lassan felnőtt, és Robin,
aki alig fog fel valamit még a világból, az egy ideje mégis a szörnyű oldalát
mutatja felé. Loveday ezen a gondolatképen átkarolja, régi derültségének nyoma
sincs, szemei kisírva, haja fénytelen, ruhája sötét. Robin a nővére karjában,
fekete bőrruhában, göndör, kusza hajával és hamuszürke, kifejezéstelen arcával
úgy néz ki, mint akit belülről nyúznak, és minden bizonnyal úgy is érzi magát.
Összerándult a feltörő emlékek és a
képzeletbeli csoportkép gondolatától, és szemében könny csillogott, ahogy a
fekete ruhás női alakot nézte. Az anyját.
- Mi
történt vele? –kérdezte Maria, felszakítva a régi sebet. Miért, oh, istenem,
miért pont ma? Miért nem lehetett ezzel várni még pár hetet? Miért nem lehetnek
még pár napig boldog nászutasok, akik élvezik a mézesheteiket?
- Semmi
Maria, ne foglalkozz vele! –válaszolta kegyetlenül, száraz hangon Robin.
- De…
- Semmi
de. Hagyj most, kérlek –mondta Robin, és elrobogott mellette, majd felviharzott
a lépcsőn, egyenesen a dolgozószobájába, és ki sem jött este tízig. Az ajtót
magára zárta.
Másnap csak a reggelinél találkoztak.
Frédéric, a komornyik, bemutatott egy komornát Mariának, aki teljesíti minden
személyes kívánságát, ami férfire nem igazán tartozik. A komorna nagyjából
körbevezette, megmutatta neki a szalont, a varrószobát, mindent, ami
érdekelheti… Egyet kivéve. Minden szobát a fekete- fehér-vörös színek uraltak,
az összes díszítőelem márvány volt, többnyire az is fekete. Hatalmas, tágas
helyiségek voltak a várban, kellemesek és Maria odáig volt mindegyikért.
Külön aludtak. Christinne, a komornája,
megmutatta neki azt a szobát, ami az ő közös hálószobájuk, de Robin nem volt
hajlandó bemenni oda éjszakára. Reggel,
amikor Christinne bejött hozzá, hogy segítsen felöltözni neki, Maria még
hálóingben szembefordult a nővel.
- Elnézést,
de nem igénylek segítséget az öltözésben –mondta óvatosan, hogy ne bántsa meg a
szolgálónőt.
- Egyáltalán
nem gond. Még soha egy úrnőmet sem kellett öltöztessem, a De Noir asszonyok nem
olyanok. Örülök, hogy e téren a maga londoni természetével mégiscsak igazi De
Noir feleség.
- Köszönöm.
Mondja csak… -kezdte, de nem volt benne biztos, hogy érdemes-e folytatni.
- Tessék
asszonyom?
- Robinnal
tegnap kicsit összevesztem, ha lehet annak nevezni. Az anyja felől érdeklődtem,
és ő hirtelen nagyon zárkózott lett, és nem is jött be hozzám éjszaka aludni. Valami
rosszat tettem ezzel? –kérdezte feszült hangon Maria. Nem volt benne biztos,
hogy nem hangzik-e ostobán a kérdése, de meg kellett kérdeznie. Robinnál nem
mert érdeklődni, várnia kell, hogy ő nyisson felé.
- Nem,
dehogy asszonyom. Nem magára haragszik, ez egészen biztos. Saját magára. Még
mindig kísérti a múlt. Ahogyan az egész családot, sőt az egész klánt, ha erről
esik szó. Sötét eset volt, borzalmas. Nem beszélünk róla, ha nem muszáj. Robin
és az apja közti konfliktusnak ez az alapja. Viszont hagynom kell, hogy ezt
magától mondja el. Nem fog könnyen menni, de ne feszegesse, és majd egyszer biztosan
elmondja.
- És
mi van a lezárt szobában? –engedett meg magának még egy kérdést.
- Ott
az Úrnő régi dolgai. Emlékek, ruhák, tárgyak. Robin engedélye nélkül ne menjen
be. Tudja milyenek ezek a De Noirok. Felkavarná, és megsértődne, ebben biztos
lehet.
Maria végiggondolta a hallottakat, megköszönte
a tanácsot Christinnek, majd magára öltött egy pántnélküli, egyszerű fekete
ruhát és egy kis fekete papucsot, majd lesétált a lépcsőn az étkezőbe, ahol
Frédéric éppen felszolgálta a reggelijüket; friss tejet, pirítóst, hat féle
felvágottat, frissen sült kenyeret, teát és egy-egy csésze kávét. Robin már ott
ült az asztalnál, de nem nézett fel a belépő feleségére.
Maria csendesen leült Robin mellé, ahová
terítettek neki, és ő sem nézett a férjére.
- Ne
haragudj a tegnapiért Maria. Nem rád vagyok mérges –mondta halkan Robin.
- Semmi
baj, felejtsük el. De miért nem jöttél, be éjszaka a szobánkba?
- Szégyelltem
magam, amiért ilyen tetűként viselkedtem veled. Sajnálom.
- Mondtam
már, nem haragszom –fogta meg gyengéden a férje kezét Maria.
- Köszönöm.
A reggeli maradékát csendben fogyasztották el.
Robin csendesen kézen fogta Mariát és
kivezette a kertbe. Csendben sétálgattak, kéz a kézben, mígnem elértek a
szökőkúthoz a kastélykert közepén. Leültek a fekete márványra, és hallgatták a
víz nyugodt, békés csobogását.
- Nézd,
Maria. Nem akartam úgy rád mordulni tegnap, én csak… Nehéz erről beszélnem. Még
kisfiú voltam, amikor az anyám meghalt, és a körülmények… Nos, azok miatt még
kevésbé tudtam feldolgozni, ha egyáltalán fel tudtam. Az apámmal az óta is
gyűlöljük egymást. Ő, mert engem okol, és én, mert cserbenhagyott. Tényleg
nehezemre esik beszélnem erről, de megpróbálok –mondta küszködve Robin, nem
találva a szavakat. Végtelenül sebezhetőnek tűnt ebben a helyzetben.
- Figyelj
Robin, nem kell beszélned róla, ha nem akarsz. Megvárom, amíg készen állsz erre
a beszélgetésre, és ha nem, én azt is teljesen megértem –mondta Maria a kezét
tanulmányozva.
- Köszönöm,
hogy így megértesz. Megígérem, hamarosan mindent elmondok. Csak idő kérdése.
- Tudom
–mondta Maria, majd hozzábújt, és Robin szorosan átölelte, miközben a fejét
finoman rádöntötte.
Hallgatták, ahogy a víz bugyog, figyelték
egymás légzését, és a gondolataikba merültek. Robin jó tizenöt évvel ezelőtt
járt, Maria pedig azon jártatta az agyát, vajon mi történhetett Robin anyjával,
ezzel a gyönyörű, nemes asszonnyal, akit láthatóan mindenki nagyon szeretett.
Egy óra néma ücsörgés után, eleinte feszülten,
de semleges témákról kezdtek beszélgetni, kicsit később oldódott a hangulat,
majd nevettek is párszor, végül pedig felavatták a nászágyukat a megfelelő
módon. Az ebédhez már fesztelenül, vidáman mentek le.
- Robin!
Ezer éve! –hallatszott egy mély, zengő hang a hallból, francia akcentusa
kellemesen csengett.
- Victor,
hát te hogy kerülsz ide? –döbbent meg Robin, és elengedve Mariát nevetve futott
le a lépcsőn, öleléssel üdvözölve barátját.
- Erre
jártam, és gondoltam benézek, itt vagytok-e már. Mindenki tudta, hogy jöttök,
csak azt nem, hogy mikor. Loveday nem jött veletek? –érdeklődött a vendég.
- Nem,
ő most otthon van a férjével, Mariám nagybátyjával, de képzeld, hamarosan
megszül.
- Ne
mondd! Loveday? A Lombkirálynő? –nevetett Victor, és Robin vele nevetett.
- Maria,
ő itt Victor, régi kedves barátom, Loveday és én minden időnket vele töltöttük
annak idején. Amikor ő és a nővérem tizennégy évesek voltak, ez a csirkefogó
még udvarolt is neki. Ilyenkor örülök, hogy Benjamin mellett kötött ki
–kacagott jóízűen barátja kárára Robin, mire az finoman fejbe kólintotta.
–Victor, ő a feleségem Maria.
- Örvendek
a szerencsének kedves –mondta Victor, majd kezet csókolt Mariának.
- Úgyszintén
–mosolyodott el Maria. Végigmérte a férfit, Robin gyerekkori barátját, Loveday
első udvarlóját. Nyurga, magas termetű volt, igazi De Noir. Finoman göndörödő,
sötétbarna, szinte már fekete haját kalap alá rejtette, amiből három sötétkék
toll meredt az égnek. Sárgásbarna szemében ravasz csillogás, piros ajkán kaján
vigyor ült. Izmos, bőrnadrágba bújtatott lábán felettébb határozottan állt,
csizmája orrát a finom úti por halvány barnává varázsolta. Fekete hosszú ujjú
inget viselt, egyik kezén ujjatlan fekete bőrkesztyűt, másik kezének
gyűrűsujján arany karikagyűrű csillogott.
- Kegyed
tényleg annyira gyönyörű, mint ahogy mesélik. Szóval öregem –fordult újra
Robinhoz, -igába hajtották a fejed.
- Úgy
ám. De úgy hallom, neked is megvan a rabszolgatartód. Cécille, ha jól tudom.
- Igen,
igen, úgy hívják. Tavalyelőtt született egy kisfiúnk is, Oliviére. Két hónapja
már velem jár az erdőbe. Tiszta anyja, bár nem tudom, hogy ez pozitív, vagy
negatív dolog-e. Majd elválik –nevetett.
- Gyere,
egyél velünk, Frédéric most tálalja az ebédet.
- Á,
él még a vén róka? Szuper.
Átvonultak az étkezőbe, ahol felszolgálták az
ebédet, tengergyümölcseit. Volt ott minden, mi szem szájnak ingere; polip,
kagyló, rák, különféle halak, ízlésesen elkészítve. Köretnek hasábburgonya és
rizs. Az ebéd elfogyasztása közben Maria csendben hallgatta a két férfi
csevegését, szinte oda sem figyelt, amikor Victor feltett egy kérdést Robinnak,
ami felkeltette az érdeklődését.
- Nálatok
hogy áll a területharc?
- Már
lassan ott ahol nálatok. Nem tudunk mit csinálni, profi banda. De miért akarnak
ártani nekünk? Nem értem az egészet.
- Mi
sem, de nem is érdekel, leverjük őket, aztán kész, vége. Nem számít más.
- Én
is úgy gondolom.
- Támadtak
már személyesen? Harcoltatok nyíltan? –kérdezte félig teli szájjal Victor.
- Támadni
már támadtak, Robint le is nyilazták –mondta fanyarul Maria.
- Komolyan?
Először Cupido, aztán meg az ellenség? Mi vagy te, tegez, hogy benned gyűjtik a
nyilakat? –nevetett harsányan a viccén Victor, Robin pedig vele nevetett. Maria
is mosolygott, de ő inkább csak diszkréten, udvariasságból. – De akkor még nem
harcoltatok úgy istenigazából?
- Nem,
még nem. Viszont szerintem már nem kell hozzá sok.
- Hányan?
–nézett Robinra komoly, aggodalmas képpel a másik férfi.
- Eddig
kettőről tudok… Azóta meg már bármi lehet. Halottunk is kettő van. Megkértem
Adamet, hogy értesítsen mindenről, ami odahaza folyik, és ha szükséges, mi
hazamegyünk. Holnap érkeznek a Jeuneök közül, erősítésnek. Az idősebbik fele a
csapatnak, kivéve Adamet.
- Az
jó lesz. A mi fiataljainkat még nem mertük beáldozni a harcba, igaz, közülük a
legidősebb is csak huszonegy éves. Ők vadásznak nekünk, mi pedig harcolunk. De
sajnos már tizenkét halottunk van. Nekik csak hét, de mindet magukkal vitték. Nem
tudtuk beazonosítani őket. Viszont nekünk is raboltak el gyerekünket, négyet
is. Az egyikük a húgomé, Monicé. Egy kisfiú.
- Gyerekrablások?!
Ezt eddig miért nem mondtad nekem Robin? –rémült meg Maria. Felháborította,
hogy nem tud erről.
- Ne
ess kétségbe, minden rendben lesz, azért nem mondtam el, hogy ne izgasd fel
magad –próbálta megnyugtatni feleségét Robin.
- És
mégis kiket raboltak el?
- Mariont
és Gérardot, George gyerekeit.
- Atya
úr isten. Ez nem lehet igaz –Maria maga elé bámult, teljesen kétségbe volt
esve. Ma reggel ismét rosszul volt, nyilvánvalóvá vált számára, hogy terhes, de
még el akart menni egy orvosi vizsgálatra, hogy biztos legyen benne.
- Maria,
nyugodj meg, nincs semmi baj, ők megkerülnek, Lovedayék gyerekét pedig nem
fenyegeti veszély. Minden rendben lesz, mondtam már –állt fel, és sétált oda
hozzá, hogy magához ölelhesse a nőt.
Maria ültében hozzábújt a férjéhez, és érezte,
hogy felkavarodik a gyomra. Rosszul lett a gondolttól, hogy gyerekeket
rabolnak, és ez rögtön az ebéd elfogyasztása után nem volt szerencsés.
Hirtelen, egyetlen pillanat leforgása alatt elfogta az émelygés. Felpattant,
félrelökte Robint, és a legközelebbi fürdőszobába rohant. Hányt.
Robin döbbenten állt Victorral szemben, nem
értette, mi folyik itt. A két férfi tanácstalanul nézett egymásra. Végül Maria
után indultak.
Maria fogat mosott, megmosta az arcát, ami
kipirult a heves ingerektől, és kiment a hallba, ahol összefutott a két
férfivel.
- Maria,
ez mégis mi a fene volt? –nézett rá Robin teljesen összezavartan. Semmit sem
értett, Maria már két napja furcsán viselkedett, minden sokkal érzékenyebben
érintette. – Beteg vagy?
- Azt
hiszem, nem. Bár nem biztos, hogy jó hír, nagyon félek most, hogy ezeket
elmondtad.
- Mi?
De hát miről…? –és hirtelen összeállt neki a kép. Maria viselkedése, a hirtelen
rosszullétek. – Csak nem… nem vagy… terhes? –döbbent meg öt perc alatt nem is
tudja hányadszorra Robin.
- Attól
tartok, de mégis. Ez még nem biztos, úgyhogy nem kell megijednünk, lehetséges,
hogy tényleg csak… -kezdte zavartan Maria, de nem tudta végigmondani, mert
Robin odaszaladt hozzá, felkapta, és magához szorítva megpörgette a levegőben.
- Maria,
de hiszen ez nagyszerű!
- Hát
örülsz neki? –mosolyodott el Maria.
- Persze!
Hiszen megígértem, hogy őszintén boldog leszek, nem igaz? És tényleg az vagyok.
Végtelenül boldog. Hiszen apa leszek! –nevetett Robin.
Maria ezt soha nem gondolta volna. Azt hitte,
Robin csak megnyugtatásul mondta, mert úgy volt vele, ez a gond még messze van,
nem kell vele foglalkozni. Viszont őszintén rettegett, hogy mi lesz akkor, ha
majd sorra kerül ez a kérdés. Nem tudott nem kételkedni.
- Gratulálok
gyerekek, őszintén! –mondta vidoran Victor, és átölelte Robint, majd Mariát. –
Kettesben hagylak titeket, hadd beszéljétek át a dolgokat, majd holnap benézek,
rendben Robin?
- Persze,
persze, köszönjük. Szevasz, öregem –kezet fogtak, és a De Noir férfi elhagyta a
birtokukat.
- Tényleg örülsz? Igazán? –kérdezte vidáman
Maria. Úgy érezte, semmi nem szegi kedvét ebben a pillanatban, és igaza is
volt. A boldogságuk lerombolhatatlan.
- Viccelsz?
Soha nem voltam még ennyire boldog! Legszívesebben körbefutnám a Földet, és
üvöltöznék, hogy nemsokára új kiskakassal lesz gazdagabb a De Noir tyúkól!
- Nos,
ebben az esetben akkor ezt a béna hasonlatot el is nézem neked –felnevettek,
majd megcsókolták egymást. Hosszan és szenvedélyesen.
Robin még aznap, egy órával az után, hogy
tisztázott lett a helyzet, bevitte Mariát a városba egy nőorvoshoz, aki
megállapította, hogy Maria valóban két és fél hetes terhes. Robin valóban
repesett az örömtől. Virágot is vett Mariának, kérdezgette, nincs-e valami
különleges kívánsága, sőt, még azt is felajánlott, hogy elviszi vásárolni.
- Jesszusom,
Robin, te eszed vesztetted a boldogságtól –nevetett őszinte jókedvvel Maria. Az
utóbbi napok kétségbeesése alól felszabadulva, szinte gondtalanul jól érezte
magát. Nem foglalkoztatta a területharc, Mortimer sértése, sőt, még arról is
megfeledkezett, hogy Robinra és rá még egyszer valamikor a jövőben egy szörnyen
szomorú, nehéz beszélgetés vár majd a férfi anyjáról.
- Csodálod?
Gyerekünk lesz.
- Tudom,
már mondták. De figyelj csak, arra gondoltam, holnap elmennék Clariceszel
vásárolni pár dolgot magamnak az elkövetkezendő hónapokra. Nem bánod? Lehet,
így csak este jövök haza.
- Majd
érted küldetek egy kocsit fél tízkor a Főtérre, jó? Ha valami még kelleni fog
elmentek legközelebb. Ha úgy alakul, mondd meg Réminek, a kocsisnak, hogy
vigyétek haza Claricet, rendben?
- Jaj,
Robin, persze hogy rendben. Most van csak igazán minden rendben!
- Szeretlek
Hercegnőm.
- Én
is téged ma coq –Robin megcsókolta feleségét, és valahol mélyen, a
tudatalattijában fogadalmat tett; vigyázni fog a családjára akár az élete árán
is, nem hagyja megismétlődni a kísértő, sötét múltat.
Hetek teltek el boldogan, az ellenség sem
nagyon adott hírt magáról, időközben a Jeuneök is megérkeztek, és a klán többi
tagjával együtt vadásztak és tervezgettek. A tizenegy Jeune a De Noir
kastélyban lakott, Robinékkal. Maria összebarátkozott Cécille-el, gyakran
találkozott Clariceszel, aki sűrűn megfordult náluk a kastélyban a kis
Daviddel, de Maria azon az egy alkalmon kívül, amikor hazavitték kocsin
Claricet, sose ment az ő birtokukra, Robin úgyszintén. Mortimerről már csak
Claricetől hallottak, ő nem kívánatos személynek számított.
Három
hónappal később…
Az október csendes nyugodt békéjét semmi sem
szegte. A területharc továbbra sem folytatódott, a De Noir klánra végre újra
rámosolygott a maga szerencséje.
Maria De Noir halványan, alig észrevehetően
dudorodó pocakkal, egy friss hímzéssel a kezében ült a varrószobában, néha
kinézett az ablakon az őszi tájra. Az idő mostanában kezdett hidegebbre
fordulni, az őszi szél egyre sűrűbben kezdett feltámadni, felkapta a lehullott
leveleket, megtáncoltatta őket, majd ismét visszavonult, hogy aztán újrakezdje
az egészet.
Robin újfent nem volt otthon; a klán néhány
tagjával, többek között két Jeunennel és Victorral elment a közeli kocsmába,
ami félúton volt a kastélyuk és a De Noir vár között. Maria ennek a lehető
legkevésbé örült, bár férje ritkán tért haza részegen. Ettől függetlenül sok
konfliktusuk adódott ebből, és Maria tartott tőle, minél többször mennek, Robin
annál kevesebbszer jön majd haza józanul. Robin persze teljességgel ellene volt
ebben a meglátásban, de Maria kiélezett érzékei tartottak tőle, hogy a mai
napon férje valóban elázva tér vissza hozzá, és nem azért, mert kint esős az
idő. Robin, az időjárással megegyezően felettébb borús hangulatban volt, minden
szóra ugrott, a kastélyban csendesen kereste a magányt, és a lehető legkorábban
elment otthonról.
Ahogy Maria csendesen kézimunkázott, egyre
többször kalandoztak el a gondolatai, egyre többször állt meg a keze, és lassan
elnyomta az álom.
Robin néhány másik De Noirral karöltve a
közeli kocsma egyik asztalánál ültek. Kezüknél sorakoztak már a kisebb-nagyobb
poharak és korsók, a hangulat egyre felszabadultabb volt. Lassacskán mind
elvesztették józanságukat, de vidámságuk szinte egyenes arányosságban nőtt
részegségükkel.
Beszélgettek mindenről; családról,
politikáról, Holdföldéről és Franciaországról, a területharcról, meg ami éppen
eszükbe jutott.
- Tudjátok,
Maria és én az ide úton összeismerkedtünk egy kis családdal. A házaspár
gyereke, a kis David valami eszméletlen tündéri kölök. Az anyja egy nagyon
szeretnivaló teremtés, de azt hiszem, ezt nem kell mondanom, láttátok már
magatok is Claricet. Viszont a férje, az a Mortimer egy féreg. Meg tudnám ölni,
minden lelkiismeret nélkül.
- Mit
ártott neked öcsém? –kérdezte az egyik nagyhangú, idősebb De Noir.
- Eleinte
csak szimplán a csúszómászó modorával idegesített, később megpróbálta ellenem
fordítani Mariát. Nyilvánvaló volt, hogy mit akar elérni vele, és a
legundorítóbb, hogy mindezt úgy, hogy ott volt a felesége és a gyereke.
- Na,
ehhez már pofa kell a javából –mondta Victor a fejét rázva.
- Most
mondd meg! Legalább úgy csinálta volna, hogy akkor otthon hagyja az asszony meg
a kölyköt, de nem. Á, a nyálas képű rohadék jól megkapta a magáét, csak azt
sajnálom, hogy az orrát a fia szeme láttára törtem be.
- Nagyon
helyes, hogy betörted. A gyereket meg ne féltsd, most még sír, de pár év múlva
kezet fog veled ezért. Csak hagyni kell, hogy rájöjjön miféle az apja.
Nevettek. Megállás nélkül és fesztelenül.
Robin éjfél után ért haza. Maria már rég a
szobájukban aludt, amikor ő bedülöngélt a kastély kapuján.
- Pff,
Maria pontosan tudta, hogy így fogsz hazaérni, nem véletlenül nem várt meg
ébren –hallott a lépcső felől egy gúnyos női hangot, ami most még az átlagosnál
is jobban bántotta a fülét.
- Danielle,
kérlek, hagyjál békén, oké? –mondta mogorván, részeg kábultsággal, és vérben
forgó szemeivel felnézett a hall felett elterpeszkedő galériára, ahonnan a
fiatal De Noir lány gúnyos mosollyal bámult le rá.
- Tőlem.
Úgy teszed tönkre magad, ahogy akarod.
- Már
miért tenném? –kérdezte Robin ugyan olyan gunyoros stílusban, ahogyan mindig
beszélnek egymással már évek óta, miközben felfele egyensúlyozott a lépcsőkön.
- Maria
nem szereti, amikor iszol, ezt te is tudod. Egyre többet hagyod itthon egyedül,
minden ok nélkül. Engem nem érdekel az ő sorsa, de ha elhagy, viszi a
gyereketeket is. Mindkettőjük elvesztésébe beleőrülnél, és ezt mi is
megszívnánk. Úgyhogy légy oly kedves észre térni –mondta neki lenézően, és már
indult volna el, amikor Robin utána szólt.
- Beszéltél
vele? –kérdezte megállva előtte, mikor végre felért mellé, az alkoholszag úgy
lengte körül, mint napot a felhő vihar előtt.
- Én
ugyan nem, de nem is kell. Nő, én is az vagyok, és látom, hogy naphosszat csak
üldögél, nem mosolyog, egy hete már ki sem mozdul, viszont egész nap az ablakon
bámul kifelé.
- Ne
akarj közénk állni Danie. Semmi esélyed.
- Idióta,
éppen hogy helyre akarom hozni helyetted, amit kezdesz szétcseszni. Kapjál már
a csökött agyadhoz.
- Jó
éjszakát.
- Neked
is.
Ezzel elváltak egymástól, és Robin bizonytalan
lábakon a hálószobájukhoz tántorgott. Hangosabban vágta ki az ajtót, mint
ahogyan akarta, és sikeresen fel is ébresztette Mariát, aki álmosan pislogva
nézett rá a folyosóról beszűrődő fényben.
- Robin?
Hány óra? –kérdezte összeszűkült tekintettel.
- Fél
egy. Aludj.
Nem mondott többet, csak becsukta az ajtót,
levetkőzött majd bebújt a felesége mellé, aki borgőzös leheletétől igyekezett
minél messzebb kerülni, így teljesen az ágy szélére húzódott, és lelökte
magáról Robin ölelő karját, aki ezért sértődötten a másik oldalára fordult, és
egymásnak háttal aludtak el.
Ezt az állapotot még egy héten keresztül
folytatták, de a De Noirok dorbézolásának véget vetett a területharc újbóli
kezdete. Vadászat közben támadtak rájuk, lesből. Az egyik francia Jeunet
meglőtték, és életveszélyes sérüléssel szállították haza a várba, ahol
ellátták, de még mindig kétséges, túléli-e.
Robin és klán többi tagja magába szállt, nem
jártak már berúgni, és aktívan tervezték a rajtaütést, és odafigyeltek, hogy ne
tudják őket ismét sarokba szorítani. Robin és Maria között ismét fesztelen volt
a viszony, fátylat borítottak arra, ami pár héttel ezelőtt folyt.
Hónapokig egy helyben topogtak, harcoltak és
űzték egymást, de nem jutottak egyről a kettőre. Sebesültek voltak mindkét
oldalon, halálesetek hála az égnek nem történtek, és Robinék úgy gondolták, ez
is valami.
Maria az emeleti szalonban üldögélt, amikor
Frédéric az inas megjelent a szobában.
- Úrnőm,
ez a levél most érkezett Loveday kisasszonytól önnek.
- Loveday?
Istenem, de rég hallottam felőle, remélem minden rendben –állt fel Maria a
karosszékből, amiben eddig olvasott. A hasa már rendesen kerekedett, benne járt
már az ötödik hónapban. Átvette és kinyitotta a levelet, majd gyorsan átfutotta
a sorokat.
- Uram
isten! Lovedaynak megszületett a gyereke. Kislány, a Luna nevet kapta. Azt írja
minden rendben, nagyon boldogok, bár aggasztja őket a területharc, de egyelőre
őket még nem érinti közvetlenül. Hiszen ez fantasztikus, alig várom, hogy
elmondjam Robinnak! –megölelte az idős inast, majd átrohant a férje
dolgozószobájába.
- Robin!
–rontott be az ajtón Maria.
- Te
jó ég, Maria, minden rendben? –nézett rá zavartan Robin és a mellette álló
Hugo.
- Ne
haragudjatok, hogy megzavartam a beszélgetéseteket, de Lovedaytől jött levél.
Megszült, kislányuk született.
- Ez
jó hír Maria. És mi a helyzet a harccal? –Robint és a klánt most leginkább csak
ez foglalkoztatta.
- Hagyd
már el, a nővéred most adott életet az unokahúgodnak! Hát nem is érdekel?
–kérdezte Maria szomorúan.
- De
igen, de gondolnom kell a biztonságukra. Írt valami mást is?
- Igen,
hogy bár aggódnak, de őket még nem támadták meg, egyelőre számukra nem
jelentenek veszélyt.
- Akkor
most boldogok, ez is valami. Te hogy vagy?
- Remekül,
bár kicsit most felizgattam a babát, össze-vissza rugdos –nevetett Maria
jókedvűen, mire Robin elmosolyodott.
- Pihenj
le, nem akarom, hogy túlpörgesd magad- kérte a feleségét.
- Ugyan
már, ne félts már a széltől is, nincs semmi bajom, úgysem tudnék nyugodtan
feküdni az ágyban, aludni meg végképp.
- Azért
próbáld meg. A kedvemért. És a fiam kedvéért –mosolygott rá szelíden Robin.
- Fiad?
Miből gondolod, hogy fiad lesz? –vonta fel a szemöldökét Maria.
- Remélem,
hogy fiam lesz. Meg különben is, érzem, hogy szerencsém lesz, és fiút szülsz
nekem.
- Szóval,
ha lány lesz nem is fogod szeretni –vágott morcos képet csípőre tett kézzel
Maria.
- Oh,
dehogynem, de ha fiú, akkor még jobban –biztosította Robin.
- Jól
van, azt hiszem, ezt ne nagyon hangoztasd majd a lányod előtt, ugyanis biztosan
kislány lesz.
- Meglátjuk.
- Meg
ám!
- Mit
kapok, ha mégis fiú? –incselkedett Robin.
- Meglátjuk
–ismételte férjét Maria ravasz mosollyal.
- Rendben,
na, de most akkor pihenj le –tolta ki finoman az ajtón Mariát, aki mégis
lefeküdt pihenni, majd visszafordult barátjához.
- Szóval,
akkor éjfélkor indulunk váltásra a Jeuneökkel? –kérdezte.
- Igen,
és résen kell lennünk, már majdnem sikerült rajtuk ütni a legutóbbi alkalommal
is –lelkesedett Hugo.
- Ne
bízd el magad, biztosan óvatosabbak lesznek ezúttal, pontosan emiatt.
- A
remény hal meg utoljára!
- Legyen
neked igazad –mondta Robin.
Éjfélkor az erdőben lapultak szétszóródva,
egyenlő távolságra egymástól, és várták, hátha jelt ad magáról az ellenség.
Hosszas várakozás után zajokat hallottak maguk mögül. A sötét erdőben is jól
láttak, mégsem vettek észre semmi oda nem illőt. Két perc neszezés után ismét
csend telepedett a békés fák alatt várakozó De Noirokra.
- Hihetetlen,
biztosan ők voltak, hogy a jó égbe maradnak ilyen csendben? Nem úgy volt, hogy…
-kezdte Robin, de hirtelen kitörése átfordult egy fájdalmas kiáltásba, egy
pisztolydördülés hangjával keveredve.
Mindenki fiatal vezérük irányába kapta a
tekintetét, és rémülten tapasztalták, hogy Robin oldalából dől a vér.
- Jézusom,
Robin! –kiáltotta Fürge, aki mellette állt.
- Jól
vagyok, minden oké –mondta Robin, de közel sem volt így. Az oldala vészesen
vérzett, hiába szorította rá a kezét.
- Vissza
kell vinnünk téged, ha itt maradsz, rossz vége lehet.
Újabb lövés dördült, de nem talált el senkit.
Vaktában lövöldöznek, de a hang irányát sikerült megállapítaniuk, kelet felől
jött, onnan amerre a legrövidebb a hazavezető út.
- A
fenébe is, úgysem tudunk arra menni, ott vannak, hacsak nem támadunk. Szóval
készüljetek fel, mert márpedig én arra akarok menni –adta ki az utasítást
Robin, de senkinek sem fűlött hozzá a foga, aggódtak érte.
- Robin,
ha most támadunk, nem érünk haza időben –mondta Hugo.
- Kit
érdekel? Támadunk, ez parancs –mondta Robin, és érezte, hogy egyre gyengül.
- Gondolj
a családodra az isten szerelmére már! –kiabált rá Ronald.
- Az
istenért, támadnátok végre? –újabb lövés. A Robinék melletti fát találták el,
kiszúrták őket, ez kétségtelen. Szerencséjük volt, az ellenség erőssége a
közelharc volt, a fegyverekkel rosszul bántak, az, hogy Robint eltalálták,
csupán a véletlen műve.
- Robin,
nem jó ötlet… - mondta Hugo aggódva.
- Nem
érdekel, ha vitával húzzátok az időt, akkor még annyival se leszünk előrébb.
Nyomás, Hugo, te velem maradsz.
A Jeuneök támadtak. Szerencséjükre
erőfölényben voltak, az ellenség egyre meggondolatlanabb. Mindössze hét ember
támadott a De Noirokra, és amikor azok választámadást indítottak ellenük,
elfutottak, látva a túlerőt. Továbbra sem voltak teljesen ostobák.
Robin már homályosan látott, barátja arca csak
derengett előtte, a hangját vontatott mély döngésnek érzékelte, de szavait nem
fogta fel. Egy dologra tudott csak gondolni; arra, hogy a felesége otthon mit
sem sejtve alszik, méhében növő gyermekükkel, és ha most meghal, cserbenhagyja
őket. Arról pedig szó sem lehet! Ez a gondolat akkora erőt adott neki, hogy
felállt, és előreindult, a döbbent De Noirok pillantásától követve, de alig
ment három métert, amikor ájultan rogyott a földre.
Amikor Maria zajokat hallott lentről, azonnal
felriadt. Általában két dolog ébreszti fel: a hajnali napsugarak, vagy az, ha
valaki bejött a kastélyba, mert az Robin hazatérésének ígéretét hozta magával,
ami ilyen éjszakák után mindennél megnyugtatóbb volt. Kikelt az ágyból, és már
rutinszerű nyugodtság lett úrrá rajta. Kinyitotta a hálószobájuk ajtaját, és a
folyosón a kétségbeesetten rohanó Hugoba ütközött. A férfi keze vértől
csillogott, szemeiben olyan határtalan rémület csillogott, hogy Maria azt
hitte, menten szívrohamot kap.
- Mondd,
kérlek, hogy… - nem tudta befejezni a mondatot, felzokogott, és meg kellett
kapaszkodnia a galéria korlátjában, hogy ne rogyjon össze ott helyben.
- A
várban van, öltözz fel Maria. Odaviszünk.
Ne hagyd abba, messze a legjobb blog ebben és más témák tekintetében is!
VálaszTörlésKöszönöm szépen, jó látni, hogy van visszajelzés, már tényleg gondolkodtam a befejezésen. De akkor folytatom :) Rendbe szedem a következő fejezetet, és felteszem azt is. :)
TörlésÜdv mindnekinek! :)
VálaszTörlésNagyon jó az oldal és ne hagyd abba Phoebe.Már rátaláltam egy ideje és most olvastam el és nagyon izgatott vagyok.A szívbaj kerülgetett egyes részeknél de nagyon tetszik.Jó hogy még folytatod mert van nagyon sok blog amit olvastam és azok már sajnos nem foltyatják csak egy kettő.Az előbb írtam az egyiknek hogy ne hagyja abba és most írok neked is.Nagyon jó író vagy és nagyon jó a történet.Nekem tetszik csak így tovább Üdvözlet egy névtelen még ismeretlen barát
Utóirat:Ne hogy abba hagyd mert kár lenne érte.Az egyik jó író egyszer(mégpedig Callie) azt mondta nekem hogy ne azért írj elsősorban hogy másnak tetszen hanem azért hogy téged boldoggá tegyen.Az már csak tetszés kérdése hogy kinek tetszik és kinek nem és ki olvassa el és kinek nem.De eddig még elolvasták és várják a folytatást! :)És ne azért fejezd be ,mert nem írnak vissza én is sokáig nem tudtam hogy írjak kommentet vagy valami visszajelzést.Azért csináld mert szereted és mindig ez legyen a szemed előtt.A többi már csak részletkérdés.Remélem ez meggyőzött téged :)
Egy kis kijavítás:Mármint a blog íróját vagy engem vagy téged vagy aki írja a blogot.Bocsesz de a kijavítások néha elmaradnak.Az előbb is írtam de az véletlenül kitörlődött de remélem attól még ugyanolyan érthető volt :) Én írtam ezt is mint az előbbit.Van egy itteni nevem csak azért nem írom le nehogy valaki még kárt tegyen de Callie már ismer mert sokat írtam vele ő tudja miaz. további szép napot :)
VálaszTörlés