The Secret Of Moonacre - Holdfölde visszavár: III. Fejezet - Nászút, De Noir módra

Két nappal az után, hogy felszálltak a Legacy nevű luxus utasszállítóra, eseménydús útjuk végéhez közeledtek. A kikötés napján nem igazán hagyták el a kabinjukat, csak az ebédet fogyasztották el az étterem úgymond teraszán. Két órával később kikötöttek Franciaország partjainál.

 A Bordeuxi kikötőben már várt rájuk egy nagy fekete lovas kocsi, ami elé egy gyönyörű fekete mén volt befogva. Miközben az ötvenes évei elején járó kocsis felpakolta a csomagjaikat, ők elbúcsúzkodtak kedves utastársaiktól, Claricetől, Davidtől, és a kevésbé szívlelt Mortimertől.

-    Örülök, hogy megismertelek, Maria –búcsúzott Clarice. -Akkor, ahogy megbeszéltük, holnap után, azaz pénteken, a Bordeux-i piactéren, délután öt órakor. Gyere a vízköpős szökőkúthoz, rendben?

-    Rendben. Szervusz, Clarice –ölelte meg újdonsült barátnőjét.

-    Szia, kiskrapek, majd még találkozunk –borzolta össze Robin a kis David haját, Maria pedig egy cuppanós csókot nyomott a kisfiú arcára, aki nevetve tűrte, majd diszkréten letörölte a halvány rúzsfoltot.

-    Mortimer –biccentett komoran Robin a másik férfi felé.

-    Robin –viszonozta a mozdulatot amaz, majd kezet akart csókolni Mariának, de a nő nemes egyszerűséggel, megtagadva mindennemű etikett előírást, csak faképnél hagyta a férfit, és férjével együtt beszállt a kocsiba. Senki sem hibáztathatja ezért, Robin pedig egyenesen repesett a boldogságtól emiatt.

 Az út viszonylag halkan telt, nem sokat beszélgettek, inkább a kocsis dudorászását hallgatták és Franciaország elsuhanó tájait nézték. Mariát teljesen lenyűgözte a különböző, nyüzsgő francia népek sokasága, még soha sem járt Angolföldön kívül, Robin pedig beszívta a friss, otthoni levegőt. Igen, hazaért, ez az ő hazája, nem is akar visszatérni Holdföldére. Egy De Noir Angliában idegen, szinte már nem is De Noir. Az ő földjük Franciaország, a maga modern, divatos pompájával, a szőlőföldeivel, a borvidékekkel, a művészetekkel, a kastélyaival.

 És a De Noir erdeivel. Több hektárnyi erdő Bordeuxtól Párizsig mindenfelé, ez az ő birodalmuk, ahová idegen csak a turistaösvényen teheti be a lábát, ha épségben ki akar jutni belőle. Még így is lehet, hogy ékszerektől és pénzüktől fosztott senkikként ténferegnek ki belőle. Igen, a De Noirok erdejébe senki nem teheti be úgy a lábát, hogy ne fizetne érte keserves vámpénzt. Nincs mit szépíteni, a De Noirok rosszéletű haramiák voltak, gazdagokat és szegényeket egyaránt kifosztottak, állatokat lopkodtak és vadásztak, nőket erőszakoltak, verekedésbe keveredtek, csupán kedvtelésből. Itt, Franciaországban. Odaát, a kifinomult, vidéki angol földeken? Már a lopással is úgy-ahogy felhagytak. Maria kedvéért. Az egykori ellenség kedvéért. Elkorcsosultak, meghunyászkodtak. Robin egyik fele örült ennek, hiszen Maria az övé, szeretik egymást, és minden úgy van, ahogy lennie kell. De a másik fele vadul támadta ezt az idilli boldog családképet. Nem akart fejet hajtani előtte, ki akart törni börtönéből és veszettül sikoltozott, hogy térjen már észre! Ez az oldala ijesztően hasonlított az apjára, már-már az ő hangján szólalt meg Robin fejében; „Fiam, még nincs késő, fordulj vissza, küld haza azt a szukát, bontsd fel a házasságot, rúgd fel az egyességet. Légy igazi De Noir!”, de a másik fele rögtön harcba szállt ellene; „Nem, szeretem Mariát, ő az enyém, és senki, még én sem bánthatom. Előbb vágnám le a kezem, minthogy ráemeljem!”.

 Igaz lenne? Tényleg nem tudná még csak szóban sem bántani? Ugyan, kit álltat, hiszen többször is megesett már, éppen csak nem ütötte meg, nem igaz? Minek kínlódnak egymással, ennek az egésznek semmi értelme…

-    Minden rendben, Robin? –hallotta Maria hangját, ami most olyan távolian csengett, mintha ott maradt volna a kikötőben, Londonban, nem szállt volna fel vele a hajóra, és most onnan kiabálna.

-    Persze, miért kérded? –nézett a felesége ártatlan, ezüstszürke szemeibe. Elfogta a bűntudat. Mégis miféle gondolatok kísértik? Felháborító, elég legyen!

-    Csak mert olyan feszült arccal nézel kifelé, és az öklöd olyan fehér már, mint a hó –nézett aggódva férje ölében tartott kezeire Maria, és Robin követte a pillantását. Csakugyan, ökölbe szorított keze olyan erősen feszült, hogy körme belevájt a bőrébe, és az ökle színtelenül, már-már világítva hevert sötétszínű bőrnadrágos combján.

-    Csak kicsit fáj a fejem, de majd elmúlik. Semmi bajom –kicsit engedett feszült testhelyzetéből, és közelebb ült a feleségéhez a rázkódó fekete hintóban. Átölelte és megcsókolta, lágyan, érzékien. –Nemsoká odaérünk Hercegnőm, már alig fél óra. Veled minden rendben?

-    Aggódom kicsit Robin –vallotta be Maria.

-    Mi miatt? –döbbent meg Robin, és őszintén bevallhatta magának, éppen hogy felnőtt nő felesége komoly, asszonyos aggodalmai ráhozták a frászt.

-    Nem érdekes, majd… majd a birtokon megbeszéljük, rendben? Csak kérlek, tartsd meg, amit ígértél.

-    Rendben, de mire gondolsz? Nem egészen értelek –ráncolta a homlokát Robin.

-    Nem érdekes, idejében megtudsz mindent.

 Maria valóban ijesztően felnőttesen tudott viselkedni, ilyenkor mintha azt mondaná az embernek: „ – Légy oly kedves, és vegyél komolyan, már érett, felnőtt nő vagyok, nem egy kisgyerek, aki az erdőben nyuszikák után futkos, és sikítva rohan el egy fa árnyékától is!”

 Micsoda buta gondolat, Robin majdnem ki is nevette magát. Hiszen ilyen tekintetben Maria soha nem is volt kislány. Már tizennégy esztendősen bátor volt és talpraesett, megvédte magát, ha kellett, és amíg ő meg nem védte. Ő, aki eleinte a támadója volt, később a testőre lett. Milyen ironikus! De ez a lány a maga bájával kit ne tudna elbűvölni? Hiszen a csábereje arra a mocskos gazember Mortimerre is kiterjedt, pedig őt aztán igazán nem akarta közel tudni magához. Talán csak egy ember nem kedvelte széles e világon. Az apósa. Coeur de Noir. A neve találó, már jó ideje valóban fekete a szíve, senkit, még a tulajdon gyermekeit sem szereti.

 Majdnem két óra kocsiút után meg is érkeztek a De Noir birtokra. A hatalmas, fekete kőből épült kastély, akár csak a Holdföldi, szintén az erdőben, a lombok takarásában egy kisebb tisztásszerű területen terpeszkedett. Nagysága és sötét falai belevesztek a rengeteg határtalan sötétjébe, holott a nap lassan elfoglalta ötórai helyét. Itt, a fák között a nap ilyenkor már éppen csak be-bedereng néhol. A kastély legalább három emelet magas és száz méter hosszú volt, ha nem több. Hívogatóan otthonos, és rémületesen idegen is volt egyaránt, mikor melyik oldalát mutatta meg éppen. Robinnak az előbbit, Mariának pedig szinte végig az utóbbit. Bár gyönyörű volt a leginkább gótikus stílusban épült, hatalmas épület, a hideg futkosott a hátán tőle. A hatalmas, fekete kovácsoltvas kapun át beléptek a viszonylag kicsi kastélykertbe, ahol fekete kaviccsal volt felszórva a bejárati ajtóhoz vezető út. Itt-ott hosszú, alacsony sövényfüggöny takarta el a kert egy részét, máshol a csupasz, zöld fű látványa tárult a szemük elé. Ápolt, jól gondozott kis kert volt. A közepén, afféle körforgalomként egy hatalmas szökőkút volt, pereme fekete márvány, vize megnyugtatóan és lágyan csobogott, tiszta és csillogó volt.

 Elérték a kaput, és a kocsi lassú, döcögő tempóban beparkolt a fekete márványlépcső elé. A lépcsősor nem volt magas, tíz-tizenkét alacsony fokból állhatott mindössze. A fekete, szépen munkált fa ajtó egyik szárnya csukva volt, rajta hatalmas fekete kakasformájú dombormű, fejét az ég felé vetve kukorékolt, de a rajta lévő kopogtató egy fekete vadmacskafélét ábrázolt, talán párducot vagy hasonlót. A nyitott ajtófélben egy alacsony, libériás komornyik álldogált, egyenes háttal, keményre vasalt ruháján egy ránc sem volt, nem úgy, mint arcán, amin látszott, hogy benne jár már a korban. Felsétáltak a lépcsőn, kéz a kézben, Maria lesütött szemmel nézte a fogyatkozó lépcsőfokokat, Robin pedig rég nem látott barátként mosolygott az inasra, aki halványan viszonozta ezt a mosolyt.

-    Isten hozta önöket a Chateaux De Noirban. Remélem kellemesen telt az útjuk, ha megéheztek volna az úton, szólhatok a szakácsnak, tálaljon fel valami könnyű fogást a vacsoráig. Minden egyéb kérésükkel továbbra is engem keressenek, én majd intézkedem, itt tartózkodásuk alatt mindig, érezzék otthon magukat, és örülök, hogy végre igazi De Noirokat köszönthetek a birtokon –kántálta el a köszöntőjét a komornyik, majd mélyen meghajolt.

-    Köszönjük, Frédéric, most nem kérünk semmit. Vagy te esetleg kérsz valamit, Mariám?

-    Nem, semmit –motyogta halkan a lány.

-    Kérem, esetleg óhajtanak a szobájukba visszatérni, vagy egyéb helyre kívánnak fáradni? –kérdezte a szolga, aki Robinnak, bármennyire is szerette és tisztelte az öreget, kezdett kicsit láb alatt lenni.

-    Nem köszönjük, majd megkereslek, ha kell valami, nyugodtan pihenhetsz kicsit, nem kell ez a karót nyelt stílus.

-    Igenis uram –hajolt meg újból a komornyik, és elindult a hallból nyíló egyik hatalmas ajtó felé.

-    Várj csak, még egy kérdés! –szólt utána Robin.

-    Igen ifiúr? –fordult vissza az inas.

-    Hogy értetted, hogy végre igazi De Noirok vannak a birtokon? Hát nem járt erre senki?

-    Senki az ég egy adta világon, csak én és a személyzet többi tagja, már vagy tizenöt éve, mióta az úrfi és családja nem jöttek el hozzánk többé.

-    Értem, köszönöm.

-    Uram –hajolt meg újból, ezúttal csak félig Frédéric, majd eltűnt az ajtó mögött.

 Maria körbenézett a hallban. Hatalmas fekete-fehér márványpadlón álltak, az uralkodó építőanyag és díszítőelem egyaránt a márvány volt, többnyire csak fekete, itt-ott fehérrel feldobva. Hatalmas, nyitott tér volt, hatalmas fekete márványoszlopokkal. Jobboldalt, két ajtó között, sötétszürke márványkandalló volt a falba építve, előtte hatalmas selyemborítású királyi kanapé, vörös üléshuzattal. Bal oldalt négy ajtó nyílt, az egyik a személyzeti folyosóra vezető, alacsony, alig észrevehető, egy hatalmas fekete, amin a komornyik is távozott, valószínűleg a nyugati szárnyat behálózó útvesztőbe vezető, egy másik, kicsit a sarok felé húzódva, mellette kis táblácska állt „étkező” felirattal, a negyedik ajtó melletti kis táblán pedig a „könyvtár” felirat volt olvasható. A jobboldali ajtók egyike mellé a „lezárva” feliratú tábla rögtön felkeltette Maria érdeklődését, akár egy rossz gyereknek. Eldöntötte, majd később rákérdez, és ha nem kap megfelelő választ, majd maga utánajár. A másik ajtó a keleti szárnyba vezetett. A bejárattal szemben hatalmas, fekete márványlépcső, vörös szőnyeggel befedett fokai foglalták el a teret, és fent két oldalt elágaztak. Az emeletről tökéletesen be lehetett látni az egész hallt, de lentről fel éppen csak a vastag márványkorlátok szélét lehetett látni. A lépcső mellett szintén kis tábla hirdette, hogy ez a feljárat a hálószobákhoz, valamit Robin dolgozószobájához. Mariát lenyűgözte a látvány.

 A fekete falon De Noirok nemzedékeinek hatalmas portréi, aranyozott keretben, családi és egyéni festmények vegyesen. Az ajtóhoz –és hozzájuk- legközelebb esőn egy négytagú család kisebb képe volt elhelyezve. Egy körülbelül kilencéves forma, aranyhajú, loknis, sötétzöld ruhába bújtatott kislány mosolygott le a képről egyenesen Mariára, és a barátságos, kerek arcocska ismerősebb volt, mintha tükörbe nézne.

 - Loveday! –kiáltott fel meglepetésében.

-    Valóban, ez a nővérem. Az a kissrác ott én vagyok, az a még viszonylag jó kiállású férfi az apám, és az a gyönyörű hölgy az édesanyám –mondta Robin, és amikor anyjához került a felsorolásban, szokatlanul gyengéddé vált a hangja.

-    Tényleg gyönyörű –mondta ámulva Maria. Még sohasem látta Robin és Loveday anyját, de tény, hogy teljesen más, mint aminek elképzelte. Sütött belőle a De Noirok vad kecsessége, de olyan páratlan eleganciával nézett le a képről, hogy az arisztokrata nevelésben részesült Maria kicsire zsugorodhatott volna mellette. Képtelenül hosszú, kiengedett sötétszőke haja lágy hullámokban omlott a vállára, hatalmas, már-már világító kék szeme, szív alakú, hibátlan arca, elefántcsont szín bőre, apró orra, és kecses, keskeny ajka volt, amin alig észrevehető mosoly játszott. Hosszú, fekete rövid ujjú ruhát viselt, egyik kezével ölelően magához vonta lányát, másik kezének kecses, hosszú ujjaival finoman fogta négyéves fiacskája kicsiny kezét.

 A kisfiú fekete mellénykében és kicsi, tollas kalapban ijesztően komoly arccal állt a kép közepén, a szülei között. Kusza, világosbarna, göndör fürtjeiből egy-kettő pimaszul a szeme felé kunkorodott, ahogy lenyomta őket a kalap. Sötétbarna szeme merev, tompa gyermeki fényét remekül megörökítette a kép, kerek arcocskáján apja elszánt kifejezésének gyerekváltozata ült.

 Coeur de Noirra rá sem lehetett ismerni a képen. Nem az a mogorva, kellemetlen, kövér, idősödő hatalmas és félelmetes alak volt, habár itt sem tűnt ártalmatlannak. A védelmező apatigris megtestesült szobraként fogta át felesége derekát és tette fia vállára a kezét. Már ugyan pocakosodott kicsit, inkább tűnt erőteljes, délceg férfinek, mint hordónagyságú szemtelen banditának. Igazi nemesnek tűnt, aki ölni tudna a családjáért. Aki szereti a felségét és a gyerekeit. Szigorú arckifejezése nem veszélyt, inkább valami furcsa nyugalmat keltettek az emberben, olyasmit, mint a kiscsibéknek, mint amikor anyjuk szárnya alá bújhatnak. A kép kellemes látvány volt, de olyan valószerűtlenül távoli, hogy Maria és a mellette szótlanul a gondolataiba süppedő Robin nem is akarta elhinni, hogy ennek megfogyatkozott számú családnak valaha ilyen napjai is voltak. Boldog, fesztelen napjai.

 Robin gondolatban felidézett minden emléket magában azokból az időkből. Egészen tízéves koráig, amikor már csak fájdalmas emlékei voltak. A képről hirtelen a szemében eltűnt az anyja, apja elhízottabb, fenyegető alakja jelent meg, tőlük kicsit elhúzódva a két gyermek, akik még csak tizenegy és tizenhat évesek. Loveday, aki már lassan felnőtt, és Robin, aki alig fog fel valamit még a világból, az egy ideje mégis a szörnyű oldalát mutatja felé. Loveday ezen a gondolatképen átkarolja, régi derültségének nyoma sincs, szemei kisírva, haja fénytelen, ruhája sötét. Robin a nővére karjában, fekete bőrruhában, göndör, kusza hajával és hamuszürke, kifejezéstelen arcával úgy néz ki, mint akit belülről nyúznak, és minden bizonnyal úgy is érzi magát.

 Összerándult a feltörő emlékek és a képzeletbeli csoportkép gondolatától, és szemében könny csillogott, ahogy a fekete ruhás női alakot nézte. Az anyját.

-    Mi történt vele? –kérdezte Maria, felszakítva a régi sebet. Miért, oh, istenem, miért pont ma? Miért nem lehetett ezzel várni még pár hetet? Miért nem lehetnek még pár napig boldog nászutasok, akik élvezik a mézesheteiket?

-    Semmi Maria, ne foglalkozz vele! –válaszolta kegyetlenül, száraz hangon Robin.

-    De…

-    Semmi de. Hagyj most, kérlek –mondta Robin, és elrobogott mellette, majd felviharzott a lépcsőn, egyenesen a dolgozószobájába, és ki sem jött este tízig. Az ajtót magára zárta.

 Másnap csak a reggelinél találkoztak. Frédéric, a komornyik, bemutatott egy komornát Mariának, aki teljesíti minden személyes kívánságát, ami férfire nem igazán tartozik. A komorna nagyjából körbevezette, megmutatta neki a szalont, a varrószobát, mindent, ami érdekelheti… Egyet kivéve. Minden szobát a fekete- fehér-vörös színek uraltak, az összes díszítőelem márvány volt, többnyire az is fekete. Hatalmas, tágas helyiségek voltak a várban, kellemesek és Maria odáig volt mindegyikért.

 Külön aludtak. Christinne, a komornája, megmutatta neki azt a szobát, ami az ő közös hálószobájuk, de Robin nem volt hajlandó bemenni oda éjszakára.  Reggel, amikor Christinne bejött hozzá, hogy segítsen felöltözni neki, Maria még hálóingben szembefordult a nővel.

-    Elnézést, de nem igénylek segítséget az öltözésben –mondta óvatosan, hogy ne bántsa meg a szolgálónőt.

-    Egyáltalán nem gond. Még soha egy úrnőmet sem kellett öltöztessem, a De Noir asszonyok nem olyanok. Örülök, hogy e téren a maga londoni természetével mégiscsak igazi De Noir feleség.

-    Köszönöm. Mondja csak… -kezdte, de nem volt benne biztos, hogy érdemes-e folytatni.

-    Tessék asszonyom?

-    Robinnal tegnap kicsit összevesztem, ha lehet annak nevezni. Az anyja felől érdeklődtem, és ő hirtelen nagyon zárkózott lett, és nem is jött be hozzám éjszaka aludni. Valami rosszat tettem ezzel? –kérdezte feszült hangon Maria. Nem volt benne biztos, hogy nem hangzik-e ostobán a kérdése, de meg kellett kérdeznie. Robinnál nem mert érdeklődni, várnia kell, hogy ő nyisson felé.

-    Nem, dehogy asszonyom. Nem magára haragszik, ez egészen biztos. Saját magára. Még mindig kísérti a múlt. Ahogyan az egész családot, sőt az egész klánt, ha erről esik szó. Sötét eset volt, borzalmas. Nem beszélünk róla, ha nem muszáj. Robin és az apja közti konfliktusnak ez az alapja. Viszont hagynom kell, hogy ezt magától mondja el. Nem fog könnyen menni, de ne feszegesse, és majd egyszer biztosan elmondja.

-    És mi van a lezárt szobában? –engedett meg magának még egy kérdést.

-    Ott az Úrnő régi dolgai. Emlékek, ruhák, tárgyak. Robin engedélye nélkül ne menjen be. Tudja milyenek ezek a De Noirok. Felkavarná, és megsértődne, ebben biztos lehet.

 Maria végiggondolta a hallottakat, megköszönte a tanácsot Christinnek, majd magára öltött egy pántnélküli, egyszerű fekete ruhát és egy kis fekete papucsot, majd lesétált a lépcsőn az étkezőbe, ahol Frédéric éppen felszolgálta a reggelijüket; friss tejet, pirítóst, hat féle felvágottat, frissen sült kenyeret, teát és egy-egy csésze kávét. Robin már ott ült az asztalnál, de nem nézett fel a belépő feleségére.

 Maria csendesen leült Robin mellé, ahová terítettek neki, és ő sem nézett a férjére.

-    Ne haragudj a tegnapiért Maria. Nem rád vagyok mérges –mondta halkan Robin.

-    Semmi baj, felejtsük el. De miért nem jöttél, be éjszaka a szobánkba?

-    Szégyelltem magam, amiért ilyen tetűként viselkedtem veled. Sajnálom.

-    Mondtam már, nem haragszom –fogta meg gyengéden a férje kezét Maria.

-    Köszönöm.

 A reggeli maradékát csendben fogyasztották el.

 Robin csendesen kézen fogta Mariát és kivezette a kertbe. Csendben sétálgattak, kéz a kézben, mígnem elértek a szökőkúthoz a kastélykert közepén. Leültek a fekete márványra, és hallgatták a víz nyugodt, békés csobogását.

-    Nézd, Maria. Nem akartam úgy rád mordulni tegnap, én csak… Nehéz erről beszélnem. Még kisfiú voltam, amikor az anyám meghalt, és a körülmények… Nos, azok miatt még kevésbé tudtam feldolgozni, ha egyáltalán fel tudtam. Az apámmal az óta is gyűlöljük egymást. Ő, mert engem okol, és én, mert cserbenhagyott. Tényleg nehezemre esik beszélnem erről, de megpróbálok –mondta küszködve Robin, nem találva a szavakat. Végtelenül sebezhetőnek tűnt ebben a helyzetben.

-    Figyelj Robin, nem kell beszélned róla, ha nem akarsz. Megvárom, amíg készen állsz erre a beszélgetésre, és ha nem, én azt is teljesen megértem –mondta Maria a kezét tanulmányozva.

-    Köszönöm, hogy így megértesz. Megígérem, hamarosan mindent elmondok. Csak idő kérdése.

-    Tudom –mondta Maria, majd hozzábújt, és Robin szorosan átölelte, miközben a fejét finoman rádöntötte.

 Hallgatták, ahogy a víz bugyog, figyelték egymás légzését, és a gondolataikba merültek. Robin jó tizenöt évvel ezelőtt járt, Maria pedig azon jártatta az agyát, vajon mi történhetett Robin anyjával, ezzel a gyönyörű, nemes asszonnyal, akit láthatóan mindenki nagyon szeretett.

 Egy óra néma ücsörgés után, eleinte feszülten, de semleges témákról kezdtek beszélgetni, kicsit később oldódott a hangulat, majd nevettek is párszor, végül pedig felavatták a nászágyukat a megfelelő módon. Az ebédhez már fesztelenül, vidáman mentek le.

-    Robin! Ezer éve! –hallatszott egy mély, zengő hang a hallból, francia akcentusa kellemesen csengett.

-    Victor, hát te hogy kerülsz ide? –döbbent meg Robin, és elengedve Mariát nevetve futott le a lépcsőn, öleléssel üdvözölve barátját.

-    Erre jártam, és gondoltam benézek, itt vagytok-e már. Mindenki tudta, hogy jöttök, csak azt nem, hogy mikor. Loveday nem jött veletek? –érdeklődött a vendég.

-    Nem, ő most otthon van a férjével, Mariám nagybátyjával, de képzeld, hamarosan megszül.

-    Ne mondd! Loveday? A Lombkirálynő? –nevetett Victor, és Robin vele nevetett.

-    Maria, ő itt Victor, régi kedves barátom, Loveday és én minden időnket vele töltöttük annak idején. Amikor ő és a nővérem tizennégy évesek voltak, ez a csirkefogó még udvarolt is neki. Ilyenkor örülök, hogy Benjamin mellett kötött ki –kacagott jóízűen barátja kárára Robin, mire az finoman fejbe kólintotta. –Victor, ő a feleségem Maria.

-    Örvendek a szerencsének kedves –mondta Victor, majd kezet csókolt Mariának.

-    Úgyszintén –mosolyodott el Maria. Végigmérte a férfit, Robin gyerekkori barátját, Loveday első udvarlóját. Nyurga, magas termetű volt, igazi De Noir. Finoman göndörödő, sötétbarna, szinte már fekete haját kalap alá rejtette, amiből három sötétkék toll meredt az égnek. Sárgásbarna szemében ravasz csillogás, piros ajkán kaján vigyor ült. Izmos, bőrnadrágba bújtatott lábán felettébb határozottan állt, csizmája orrát a finom úti por halvány barnává varázsolta. Fekete hosszú ujjú inget viselt, egyik kezén ujjatlan fekete bőrkesztyűt, másik kezének gyűrűsujján arany karikagyűrű csillogott.

-    Kegyed tényleg annyira gyönyörű, mint ahogy mesélik. Szóval öregem –fordult újra Robinhoz, -igába hajtották a fejed.

-    Úgy ám. De úgy hallom, neked is megvan a rabszolgatartód. Cécille, ha jól tudom.

-    Igen, igen, úgy hívják. Tavalyelőtt született egy kisfiúnk is, Oliviére. Két hónapja már velem jár az erdőbe. Tiszta anyja, bár nem tudom, hogy ez pozitív, vagy negatív dolog-e. Majd elválik –nevetett.

-    Gyere, egyél velünk, Frédéric most tálalja az ebédet.

-    Á, él még a vén róka? Szuper.

 Átvonultak az étkezőbe, ahol felszolgálták az ebédet, tengergyümölcseit. Volt ott minden, mi szem szájnak ingere; polip, kagyló, rák, különféle halak, ízlésesen elkészítve. Köretnek hasábburgonya és rizs. Az ebéd elfogyasztása közben Maria csendben hallgatta a két férfi csevegését, szinte oda sem figyelt, amikor Victor feltett egy kérdést Robinnak, ami felkeltette az érdeklődését.

-    Nálatok hogy áll a területharc?

-    Már lassan ott ahol nálatok. Nem tudunk mit csinálni, profi banda. De miért akarnak ártani nekünk? Nem értem az egészet.

-    Mi sem, de nem is érdekel, leverjük őket, aztán kész, vége. Nem számít más.

-    Én is úgy gondolom.

-    Támadtak már személyesen? Harcoltatok nyíltan? –kérdezte félig teli szájjal Victor.

-    Támadni már támadtak, Robint le is nyilazták –mondta fanyarul Maria.

-    Komolyan? Először Cupido, aztán meg az ellenség? Mi vagy te, tegez, hogy benned gyűjtik a nyilakat? –nevetett harsányan a viccén Victor, Robin pedig vele nevetett. Maria is mosolygott, de ő inkább csak diszkréten, udvariasságból. – De akkor még nem harcoltatok úgy istenigazából?

-    Nem, még nem. Viszont szerintem már nem kell hozzá sok.

-    Hányan? –nézett Robinra komoly, aggodalmas képpel a másik férfi. 

-    Eddig kettőről tudok… Azóta meg már bármi lehet. Halottunk is kettő van. Megkértem Adamet, hogy értesítsen mindenről, ami odahaza folyik, és ha szükséges, mi hazamegyünk. Holnap érkeznek a Jeuneök közül, erősítésnek. Az idősebbik fele a csapatnak, kivéve Adamet.

-    Az jó lesz. A mi fiataljainkat még nem mertük beáldozni a harcba, igaz, közülük a legidősebb is csak huszonegy éves. Ők vadásznak nekünk, mi pedig harcolunk. De sajnos már tizenkét halottunk van. Nekik csak hét, de mindet magukkal vitték. Nem tudtuk beazonosítani őket. Viszont nekünk is raboltak el gyerekünket, négyet is. Az egyikük a húgomé, Monicé. Egy kisfiú.

-    Gyerekrablások?! Ezt eddig miért nem mondtad nekem Robin? –rémült meg Maria. Felháborította, hogy nem tud erről.

-    Ne ess kétségbe, minden rendben lesz, azért nem mondtam el, hogy ne izgasd fel magad –próbálta megnyugtatni feleségét Robin.

-    És mégis kiket raboltak el?

-    Mariont és Gérardot, George gyerekeit.

-    Atya úr isten. Ez nem lehet igaz –Maria maga elé bámult, teljesen kétségbe volt esve. Ma reggel ismét rosszul volt, nyilvánvalóvá vált számára, hogy terhes, de még el akart menni egy orvosi vizsgálatra, hogy biztos legyen benne.

-    Maria, nyugodj meg, nincs semmi baj, ők megkerülnek, Lovedayék gyerekét pedig nem fenyegeti veszély. Minden rendben lesz, mondtam már –állt fel, és sétált oda hozzá, hogy magához ölelhesse a nőt.

 Maria ültében hozzábújt a férjéhez, és érezte, hogy felkavarodik a gyomra. Rosszul lett a gondolttól, hogy gyerekeket rabolnak, és ez rögtön az ebéd elfogyasztása után nem volt szerencsés. Hirtelen, egyetlen pillanat leforgása alatt elfogta az émelygés. Felpattant, félrelökte Robint, és a legközelebbi fürdőszobába rohant. Hányt.

 Robin döbbenten állt Victorral szemben, nem értette, mi folyik itt. A két férfi tanácstalanul nézett egymásra. Végül Maria után indultak.

 Maria fogat mosott, megmosta az arcát, ami kipirult a heves ingerektől, és kiment a hallba, ahol összefutott a két férfivel.

-    Maria, ez mégis mi a fene volt? –nézett rá Robin teljesen összezavartan. Semmit sem értett, Maria már két napja furcsán viselkedett, minden sokkal érzékenyebben érintette. – Beteg vagy?

-    Azt hiszem, nem. Bár nem biztos, hogy jó hír, nagyon félek most, hogy ezeket elmondtad.

-    Mi? De hát miről…? –és hirtelen összeállt neki a kép. Maria viselkedése, a hirtelen rosszullétek. – Csak nem… nem vagy… terhes? –döbbent meg öt perc alatt nem is tudja hányadszorra Robin.

-    Attól tartok, de mégis. Ez még nem biztos, úgyhogy nem kell megijednünk, lehetséges, hogy tényleg csak… -kezdte zavartan Maria, de nem tudta végigmondani, mert Robin odaszaladt hozzá, felkapta, és magához szorítva megpörgette a levegőben.

-    Maria, de hiszen ez nagyszerű!

-    Hát örülsz neki? –mosolyodott el Maria.

-    Persze! Hiszen megígértem, hogy őszintén boldog leszek, nem igaz? És tényleg az vagyok. Végtelenül boldog. Hiszen apa leszek! –nevetett Robin.

 Maria ezt soha nem gondolta volna. Azt hitte, Robin csak megnyugtatásul mondta, mert úgy volt vele, ez a gond még messze van, nem kell vele foglalkozni. Viszont őszintén rettegett, hogy mi lesz akkor, ha majd sorra kerül ez a kérdés. Nem tudott nem kételkedni.

-    Gratulálok gyerekek, őszintén! –mondta vidoran Victor, és átölelte Robint, majd Mariát. – Kettesben hagylak titeket, hadd beszéljétek át a dolgokat, majd holnap benézek, rendben Robin?

-    Persze, persze, köszönjük. Szevasz, öregem –kezet fogtak, és a De Noir férfi elhagyta a birtokukat.

-     Tényleg örülsz? Igazán? –kérdezte vidáman Maria. Úgy érezte, semmi nem szegi kedvét ebben a pillanatban, és igaza is volt. A boldogságuk lerombolhatatlan.

-    Viccelsz? Soha nem voltam még ennyire boldog! Legszívesebben körbefutnám a Földet, és üvöltöznék, hogy nemsokára új kiskakassal lesz gazdagabb a De Noir tyúkól!

-    Nos, ebben az esetben akkor ezt a béna hasonlatot el is nézem neked –felnevettek, majd megcsókolták egymást. Hosszan és szenvedélyesen.

 Robin még aznap, egy órával az után, hogy tisztázott lett a helyzet, bevitte Mariát a városba egy nőorvoshoz, aki megállapította, hogy Maria valóban két és fél hetes terhes. Robin valóban repesett az örömtől. Virágot is vett Mariának, kérdezgette, nincs-e valami különleges kívánsága, sőt, még azt is felajánlott, hogy elviszi vásárolni.

-    Jesszusom, Robin, te eszed vesztetted a boldogságtól –nevetett őszinte jókedvvel Maria. Az utóbbi napok kétségbeesése alól felszabadulva, szinte gondtalanul jól érezte magát. Nem foglalkoztatta a területharc, Mortimer sértése, sőt, még arról is megfeledkezett, hogy Robinra és rá még egyszer valamikor a jövőben egy szörnyen szomorú, nehéz beszélgetés vár majd a férfi anyjáról.

-    Csodálod? Gyerekünk lesz.

-    Tudom, már mondták. De figyelj csak, arra gondoltam, holnap elmennék Clariceszel vásárolni pár dolgot magamnak az elkövetkezendő hónapokra. Nem bánod? Lehet, így csak este jövök haza.

-    Majd érted küldetek egy kocsit fél tízkor a Főtérre, jó? Ha valami még kelleni fog elmentek legközelebb. Ha úgy alakul, mondd meg Réminek, a kocsisnak, hogy vigyétek haza Claricet, rendben?

-    Jaj, Robin, persze hogy rendben. Most van csak igazán minden rendben!

-    Szeretlek Hercegnőm.

-    Én is téged ma coq –Robin megcsókolta feleségét, és valahol mélyen, a tudatalattijában fogadalmat tett; vigyázni fog a családjára akár az élete árán is, nem hagyja megismétlődni a kísértő, sötét múltat.

 Hetek teltek el boldogan, az ellenség sem nagyon adott hírt magáról, időközben a Jeuneök is megérkeztek, és a klán többi tagjával együtt vadásztak és tervezgettek. A tizenegy Jeune a De Noir kastélyban lakott, Robinékkal. Maria összebarátkozott Cécille-el, gyakran találkozott Clariceszel, aki sűrűn megfordult náluk a kastélyban a kis Daviddel, de Maria azon az egy alkalmon kívül, amikor hazavitték kocsin Claricet, sose ment az ő birtokukra, Robin úgyszintén. Mortimerről már csak Claricetől hallottak, ő nem kívánatos személynek számított.

 Három hónappal később…

 Az október csendes nyugodt békéjét semmi sem szegte. A területharc továbbra sem folytatódott, a De Noir klánra végre újra rámosolygott a maga szerencséje.

 Maria De Noir halványan, alig észrevehetően dudorodó pocakkal, egy friss hímzéssel a kezében ült a varrószobában, néha kinézett az ablakon az őszi tájra. Az idő mostanában kezdett hidegebbre fordulni, az őszi szél egyre sűrűbben kezdett feltámadni, felkapta a lehullott leveleket, megtáncoltatta őket, majd ismét visszavonult, hogy aztán újrakezdje az egészet.

 Robin újfent nem volt otthon; a klán néhány tagjával, többek között két Jeunennel és Victorral elment a közeli kocsmába, ami félúton volt a kastélyuk és a De Noir vár között. Maria ennek a lehető legkevésbé örült, bár férje ritkán tért haza részegen. Ettől függetlenül sok konfliktusuk adódott ebből, és Maria tartott tőle, minél többször mennek, Robin annál kevesebbszer jön majd haza józanul. Robin persze teljességgel ellene volt ebben a meglátásban, de Maria kiélezett érzékei tartottak tőle, hogy a mai napon férje valóban elázva tér vissza hozzá, és nem azért, mert kint esős az idő. Robin, az időjárással megegyezően felettébb borús hangulatban volt, minden szóra ugrott, a kastélyban csendesen kereste a magányt, és a lehető legkorábban elment otthonról.

 Ahogy Maria csendesen kézimunkázott, egyre többször kalandoztak el a gondolatai, egyre többször állt meg a keze, és lassan elnyomta az álom.

 Robin néhány másik De Noirral karöltve a közeli kocsma egyik asztalánál ültek. Kezüknél sorakoztak már a kisebb-nagyobb poharak és korsók, a hangulat egyre felszabadultabb volt. Lassacskán mind elvesztették józanságukat, de vidámságuk szinte egyenes arányosságban nőtt részegségükkel.

 Beszélgettek mindenről; családról, politikáról, Holdföldéről és Franciaországról, a területharcról, meg ami éppen eszükbe jutott.

-    Tudjátok, Maria és én az ide úton összeismerkedtünk egy kis családdal. A házaspár gyereke, a kis David valami eszméletlen tündéri kölök. Az anyja egy nagyon szeretnivaló teremtés, de azt hiszem, ezt nem kell mondanom, láttátok már magatok is Claricet. Viszont a férje, az a Mortimer egy féreg. Meg tudnám ölni, minden lelkiismeret nélkül.

-    Mit ártott neked öcsém? –kérdezte az egyik nagyhangú, idősebb De Noir.

-    Eleinte csak szimplán a csúszómászó modorával idegesített, később megpróbálta ellenem fordítani Mariát. Nyilvánvaló volt, hogy mit akar elérni vele, és a legundorítóbb, hogy mindezt úgy, hogy ott volt a felesége és a gyereke.

-    Na, ehhez már pofa kell a javából –mondta Victor a fejét rázva.

-    Most mondd meg! Legalább úgy csinálta volna, hogy akkor otthon hagyja az asszony meg a kölyköt, de nem. Á, a nyálas képű rohadék jól megkapta a magáét, csak azt sajnálom, hogy az orrát a fia szeme láttára törtem be.

-    Nagyon helyes, hogy betörted. A gyereket meg ne féltsd, most még sír, de pár év múlva kezet fog veled ezért. Csak hagyni kell, hogy rájöjjön miféle az apja.

 Nevettek. Megállás nélkül és fesztelenül.

 Robin éjfél után ért haza. Maria már rég a szobájukban aludt, amikor ő bedülöngélt a kastély kapuján.

-    Pff, Maria pontosan tudta, hogy így fogsz hazaérni, nem véletlenül nem várt meg ébren –hallott a lépcső felől egy gúnyos női hangot, ami most még az átlagosnál is jobban bántotta a fülét.

-    Danielle, kérlek, hagyjál békén, oké? –mondta mogorván, részeg kábultsággal, és vérben forgó szemeivel felnézett a hall felett elterpeszkedő galériára, ahonnan a fiatal De Noir lány gúnyos mosollyal bámult le rá.

-    Tőlem. Úgy teszed tönkre magad, ahogy akarod.

-    Már miért tenném? –kérdezte Robin ugyan olyan gunyoros stílusban, ahogyan mindig beszélnek egymással már évek óta, miközben felfele egyensúlyozott a lépcsőkön.

-    Maria nem szereti, amikor iszol, ezt te is tudod. Egyre többet hagyod itthon egyedül, minden ok nélkül. Engem nem érdekel az ő sorsa, de ha elhagy, viszi a gyereketeket is. Mindkettőjük elvesztésébe beleőrülnél, és ezt mi is megszívnánk. Úgyhogy légy oly kedves észre térni –mondta neki lenézően, és már indult volna el, amikor Robin utána szólt.

-    Beszéltél vele? –kérdezte megállva előtte, mikor végre felért mellé, az alkoholszag úgy lengte körül, mint napot a felhő vihar előtt.

-    Én ugyan nem, de nem is kell. Nő, én is az vagyok, és látom, hogy naphosszat csak üldögél, nem mosolyog, egy hete már ki sem mozdul, viszont egész nap az ablakon bámul kifelé.

-    Ne akarj közénk állni Danie. Semmi esélyed.

-    Idióta, éppen hogy helyre akarom hozni helyetted, amit kezdesz szétcseszni. Kapjál már a csökött agyadhoz.

-    Jó éjszakát.

-    Neked is.

 Ezzel elváltak egymástól, és Robin bizonytalan lábakon a hálószobájukhoz tántorgott. Hangosabban vágta ki az ajtót, mint ahogyan akarta, és sikeresen fel is ébresztette Mariát, aki álmosan pislogva nézett rá a folyosóról beszűrődő fényben.

-    Robin? Hány óra? –kérdezte összeszűkült tekintettel.

-    Fél egy. Aludj.

 Nem mondott többet, csak becsukta az ajtót, levetkőzött majd bebújt a felesége mellé, aki borgőzös leheletétől igyekezett minél messzebb kerülni, így teljesen az ágy szélére húzódott, és lelökte magáról Robin ölelő karját, aki ezért sértődötten a másik oldalára fordult, és egymásnak háttal aludtak el.

 Ezt az állapotot még egy héten keresztül folytatták, de a De Noirok dorbézolásának véget vetett a területharc újbóli kezdete. Vadászat közben támadtak rájuk, lesből. Az egyik francia Jeunet meglőtték, és életveszélyes sérüléssel szállították haza a várba, ahol ellátták, de még mindig kétséges, túléli-e.

 Robin és klán többi tagja magába szállt, nem jártak már berúgni, és aktívan tervezték a rajtaütést, és odafigyeltek, hogy ne tudják őket ismét sarokba szorítani. Robin és Maria között ismét fesztelen volt a viszony, fátylat borítottak arra, ami pár héttel ezelőtt folyt.

 Hónapokig egy helyben topogtak, harcoltak és űzték egymást, de nem jutottak egyről a kettőre. Sebesültek voltak mindkét oldalon, halálesetek hála az égnek nem történtek, és Robinék úgy gondolták, ez is valami.

 Maria az emeleti szalonban üldögélt, amikor Frédéric az inas megjelent a szobában.

-    Úrnőm, ez a levél most érkezett Loveday kisasszonytól önnek.

-    Loveday? Istenem, de rég hallottam felőle, remélem minden rendben –állt fel Maria a karosszékből, amiben eddig olvasott. A hasa már rendesen kerekedett, benne járt már az ötödik hónapban. Átvette és kinyitotta a levelet, majd gyorsan átfutotta a sorokat.

-    Uram isten! Lovedaynak megszületett a gyereke. Kislány, a Luna nevet kapta. Azt írja minden rendben, nagyon boldogok, bár aggasztja őket a területharc, de egyelőre őket még nem érinti közvetlenül. Hiszen ez fantasztikus, alig várom, hogy elmondjam Robinnak! –megölelte az idős inast, majd átrohant a férje dolgozószobájába.

-    Robin! –rontott be az ajtón Maria.

-    Te jó ég, Maria, minden rendben? –nézett rá zavartan Robin és a mellette álló Hugo.

-    Ne haragudjatok, hogy megzavartam a beszélgetéseteket, de Lovedaytől jött levél. Megszült, kislányuk született.

-    Ez jó hír Maria. És mi a helyzet a harccal? –Robint és a klánt most leginkább csak ez foglalkoztatta.

-    Hagyd már el, a nővéred most adott életet az unokahúgodnak! Hát nem is érdekel? –kérdezte Maria szomorúan.

-    De igen, de gondolnom kell a biztonságukra. Írt valami mást is?

-    Igen, hogy bár aggódnak, de őket még nem támadták meg, egyelőre számukra nem jelentenek veszélyt.

-    Akkor most boldogok, ez is valami. Te hogy vagy?

-    Remekül, bár kicsit most felizgattam a babát, össze-vissza rugdos –nevetett Maria jókedvűen, mire Robin elmosolyodott.

-    Pihenj le, nem akarom, hogy túlpörgesd magad- kérte a feleségét.

-    Ugyan már, ne félts már a széltől is, nincs semmi bajom, úgysem tudnék nyugodtan feküdni az ágyban, aludni meg végképp.

-    Azért próbáld meg. A kedvemért. És a fiam kedvéért –mosolygott rá szelíden Robin.

-    Fiad? Miből gondolod, hogy fiad lesz? –vonta fel a szemöldökét Maria.

-    Remélem, hogy fiam lesz. Meg különben is, érzem, hogy szerencsém lesz, és fiút szülsz nekem.

-    Szóval, ha lány lesz nem is fogod szeretni –vágott morcos képet csípőre tett kézzel Maria.

-    Oh, dehogynem, de ha fiú, akkor még jobban –biztosította Robin.

-    Jól van, azt hiszem, ezt ne nagyon hangoztasd majd a lányod előtt, ugyanis biztosan kislány lesz.

-    Meglátjuk.

-    Meg ám!

-    Mit kapok, ha mégis fiú? –incselkedett Robin.

-    Meglátjuk –ismételte férjét Maria ravasz mosollyal.

-    Rendben, na, de most akkor pihenj le –tolta ki finoman az ajtón Mariát, aki mégis lefeküdt pihenni, majd visszafordult barátjához.

-    Szóval, akkor éjfélkor indulunk váltásra a Jeuneökkel? –kérdezte.

-    Igen, és résen kell lennünk, már majdnem sikerült rajtuk ütni a legutóbbi alkalommal is –lelkesedett Hugo.

-    Ne bízd el magad, biztosan óvatosabbak lesznek ezúttal, pontosan emiatt.

-    A remény hal meg utoljára!

-    Legyen neked igazad –mondta Robin.

 Éjfélkor az erdőben lapultak szétszóródva, egyenlő távolságra egymástól, és várták, hátha jelt ad magáról az ellenség. Hosszas várakozás után zajokat hallottak maguk mögül. A sötét erdőben is jól láttak, mégsem vettek észre semmi oda nem illőt. Két perc neszezés után ismét csend telepedett a békés fák alatt várakozó De Noirokra.

-    Hihetetlen, biztosan ők voltak, hogy a jó égbe maradnak ilyen csendben? Nem úgy volt, hogy… -kezdte Robin, de hirtelen kitörése átfordult egy fájdalmas kiáltásba, egy pisztolydördülés hangjával keveredve.

 Mindenki fiatal vezérük irányába kapta a tekintetét, és rémülten tapasztalták, hogy Robin oldalából dől a vér.

-    Jézusom, Robin! –kiáltotta Fürge, aki mellette állt.

-    Jól vagyok, minden oké –mondta Robin, de közel sem volt így. Az oldala vészesen vérzett, hiába szorította rá a kezét.

-    Vissza kell vinnünk téged, ha itt maradsz, rossz vége lehet.

 Újabb lövés dördült, de nem talált el senkit. Vaktában lövöldöznek, de a hang irányát sikerült megállapítaniuk, kelet felől jött, onnan amerre a legrövidebb a hazavezető út.

-    A fenébe is, úgysem tudunk arra menni, ott vannak, hacsak nem támadunk. Szóval készüljetek fel, mert márpedig én arra akarok menni –adta ki az utasítást Robin, de senkinek sem fűlött hozzá a foga, aggódtak érte.

-    Robin, ha most támadunk, nem érünk haza időben –mondta Hugo.

-    Kit érdekel? Támadunk, ez parancs –mondta Robin, és érezte, hogy egyre gyengül.

-    Gondolj a családodra az isten szerelmére már! –kiabált rá Ronald.

-    Az istenért, támadnátok végre? –újabb lövés. A Robinék melletti fát találták el, kiszúrták őket, ez kétségtelen. Szerencséjük volt, az ellenség erőssége a közelharc volt, a fegyverekkel rosszul bántak, az, hogy Robint eltalálták, csupán a véletlen műve.

-    Robin, nem jó ötlet… - mondta Hugo aggódva.

-    Nem érdekel, ha vitával húzzátok az időt, akkor még annyival se leszünk előrébb. Nyomás, Hugo, te velem maradsz.

 A Jeuneök támadtak. Szerencséjükre erőfölényben voltak, az ellenség egyre meggondolatlanabb. Mindössze hét ember támadott a De Noirokra, és amikor azok választámadást indítottak ellenük, elfutottak, látva a túlerőt. Továbbra sem voltak teljesen ostobák.

 Robin már homályosan látott, barátja arca csak derengett előtte, a hangját vontatott mély döngésnek érzékelte, de szavait nem fogta fel. Egy dologra tudott csak gondolni; arra, hogy a felesége otthon mit sem sejtve alszik, méhében növő gyermekükkel, és ha most meghal, cserbenhagyja őket. Arról pedig szó sem lehet! Ez a gondolat akkora erőt adott neki, hogy felállt, és előreindult, a döbbent De Noirok pillantásától követve, de alig ment három métert, amikor ájultan rogyott a földre.

 Amikor Maria zajokat hallott lentről, azonnal felriadt. Általában két dolog ébreszti fel: a hajnali napsugarak, vagy az, ha valaki bejött a kastélyba, mert az Robin hazatérésének ígéretét hozta magával, ami ilyen éjszakák után mindennél megnyugtatóbb volt. Kikelt az ágyból, és már rutinszerű nyugodtság lett úrrá rajta. Kinyitotta a hálószobájuk ajtaját, és a folyosón a kétségbeesetten rohanó Hugoba ütközött. A férfi keze vértől csillogott, szemeiben olyan határtalan rémület csillogott, hogy Maria azt hitte, menten szívrohamot kap.

-    Mondd, kérlek, hogy… - nem tudta befejezni a mondatot, felzokogott, és meg kellett kapaszkodnia a galéria korlátjában, hogy ne rogyjon össze ott helyben.

-    A várban van, öltözz fel Maria. Odaviszünk.