Falatkaboldogsag: Egy Falatka Boldogság

Falatkaboldogsag: Egy Falatka Boldogság: Ártalmatlan finomság PALEOknak, gluténérzékenyeknek és mindazoknak, akik egyszerűen csak egészséges FALATKÁRA  vágynak! Vitaminszel...

Imádom! Nagyon finom!

The Secret Of Moonacre - Holdfölde visszavár: V. Fejezet - Két De Noir

Remélem nem untatok rá a várakozásra, bár teljesen jogos lenne. Még egyszer elnézést kérek Tőletek, amiért ennyit kellett várni erre a részre, de nagyon nehezen jött, komolyan. Át is adtam bele a szenvedést, szerintem azért nem is rosszul :) Ez olyan... szenvedős rész. Remélem, a kitartó követés megérte, és méltó visszatérő rész lesz. Kb egy hónapja tökéletesítgetem, és most elég jónak találtam ahhoz, hogy befejezettként feltegyem Nektek, mert már megérdemlitek!! :)   

 Robin amennyire soknak érezte azt a három hónapot eleinte, annyira megdöbbent, milyen gyorsan elrepült. Napok kérdése volt, hogy megszülessen a gyermeke és bár a jövevényt nagyon várta, azt, amit hoz magával a legkevésbé sem. Ha Maria életet ad a fiának, akkor vissza kell térniük Angliába, ami nem sok előnyt hordoz magával. A harc központja most itt van.

-    És mi van akkor, ha akárhová mész, a harc követni fog? Hisz ideát viszonylag csend volt, mielőtt idejöttünk- kalkulált Hugo.

-    Most is csend van- vetette ellen Robin. Sokat merült fel ez a kérdés a klán tagjai között. Nem tudtak rájönni sem az ellenség stratégiájára sem a harc okára, semmire. Semmi logika nem volt az egészben.

-    Igen, mert most nálunk a labda. Várják, hogy mi tegyünk valamit- vélekedett az egyik klán tag, Simon, aki szintén amellett foglalt álláspontot, hogy a harc kimenetele Robin és a családja köré épül. A legtöbben így voltak, úgyhogy az elutasítás kimondatlanul függött a klán tagok és a fiatal vezér között. Robin sejtette, hogy a legtöbben azt kívánják, menjen vissza az ő földjére. Ugyanakkor kivételesen az angolhoni De Noirok nem akarták, hogy újra visszatérjen a vezérük. Odaát a harcok majdhogynem teljesen véget értek ez alatt a kilenc hónap alatt, és cseppet sem volt ellenükre a béke.

-    Akkor várják csak- mordult fel Robin. –Én ugyan nem fogok itt semmilyen labdát passzolgatni. Be akarom fejezni ezt. Ha visszamentünk, és igazatok lesz, hamar el fogunk jutni a vezérükhöz. Már dolgozom a terven- nyugtatta meg az embereit, akik bólintva tudomásul vették, hogy van terv. Pedig nem volt.

 Robin feldúltan sétált a kastély parkjában. Nem tudta, mit tegyen, nem tudta, mi zajlik körülöttük. Több mint három hónapja áll a levegő. Ez ijesztőbb mindenki számára, mint a nyílt harc. Azzal legalább lehet valamit kezdeni. De ezzel a helyzettel… Lehet, hogy most az ő lépésükre várnak, de az biztos, hogy nem az ő kezükben van az irányítás.

 Maria a kastélypark egyik füves területén ült és olvasott. Élvezte a kora tavaszi napsütést, hogy éppen nincs eső, mint két nappal ezelőtt. Kezét megtámasztotta terebélyes hasán, az egyikkel tapintva azt, a másikkal tartva a kis bőrkötéses könyvet.

-    Mit olvasol?- lépett a felesége mellé Robin és belelesett a könyvbe.

-    A Rómeó és Júliát- felelte szűkszavúan Maria.

-    Inkább elviszlek a színházba, minek olvasod, ha nézheted is?

-    Ez a te bajod Robin. Nem értékeled az igazi művészetet.

-    A színészet is művészet Maria. Túlságosan is rá vagy kattanva a könyvekre- vakargatta zavartan a fejét Robin. Nagyon keveset beszéltek mostanában. Ő mogorva volt, mert aggasztotta a helyzet, Maria pedig bezárkózott, mert ráunt a férje hisztizésére.

-    Hogy vagy?– kérdezte Robin zavartan.

-    Jól vagyunk- felelte Maria először kinézve a könyvből, mióta férje megérkezett. Szemében könny csillogott.

-    Mi rosszat mondtam?- kérdezte rémülten Robin. Még mindig nem tudott lépést tartani felesége szeszélyes érzelmi állapotával.

-    Van fogalmad róla, mikor kérdezted ezt meg utoljára?- kérdezte remegő hangon Maria.

-    Nem, de mit számít? Most megkérdeztem… És mindig is érdekelt…

-    Na persze, akkor is, amikor éppen kiabáltál velem, vagy amikor napokig nem is látlak, mert reggeltől estig a klánnal vagy?

-    Szükségük van rám…- mentegetőzött Robin.

-    Nekem is szükségem lenne- zokogta Maria és szapora léptekkel elindult a kastély felé.

 Robin sóhajtva nézett utána. Nem tudta, hogy utána menjen-e vagy sem.

-    Robin, te akkora tuskó vagy, hogy az már hihetetlen- csendült egy hang a háta mögött.

-    Danielle, komolyan, van olyan helyzet, amikor ne úgy toppannál be, hogy az embernek az jusson eszébe, hogy „már csak ez a nőszemély hiányzott ide”?

-    Nem hiszem, főleg, ha rólad van szó.

-    Ne is akarj bűntudatot csiholni bennem, évekkel ezelőtt sem ment –mordult Robin.

-    Évekkel ezelőtt felhagytam vele. Tudod, most, hogy terhes, kezdem megkedvelni.

-    Hmm, ti nők furcsán működtök.

-    Ugye? Néha még magunkat is meglepjük –pillantott a kastély felé Danielle. Hosszú felcopfozott hajába bele-belekapott a szél és Robin egy pillanatra visszarántódott a múltba, amitől teljesen megzavarodott.

 Lövés távoli zaja hallatszódott. Egymásra pillantottak a nővel, amaz kérdőn, Robin pedig döbbenten. Megrázta a fejét a kimondatlan kérdésre, nagyon jól tudta, Danielle arra kíváncsi, vadászik-e most valaki az övéik közül. Egyszerre iramodtak meg az erdő felé.

-    Nagyon remélem, hogy csak megszegte valamelyik az időbeosztást –morogta Robin.

 Hamarosan belebotlottak egy kisebb csapat De Noirba, akik kifelé tartottak az erdőből. Piszkos arcukon rémület és döbbenet furcsa keveréke tükröződött.

-    Mi történt? –kérdezte egyszerre Robin és Danielle.

-    Valaki ránk lőtt az előbb járőrözés közben. Nem tudjuk, ki volt, de arról jött –mutatott a fák sűrűjébe Victor.

-    Láttatok valamit?

-    Nem, csak egy barna villanást, nyilván terepre öltöztek, csak kicsit elszámították. Nyilvánvalóan nem vérbeli francia az ellenségünk, mert nem ismerik az erdőnket. Tehát te hoztad magaddal őket –jegyezte meg Simon fennhangon.

-    Mit akarsz ezzel mondani? –mordult fel Robin.

-    Azt, amit mondtam. Remélem, a feleséged hamar megszül, mert szeretnénk visszakapni a régi életünket. Családok életét tettétek tönkre az apáddal, amikor valamit annak idején elcsesztetek. Most mi fizetünk érte.

-    Vagy éppen rossz embert raboltatok ki! Ne fogd ránk az egészet! –kiabáltak egymással.

-    Hé, hé, állj, elég legyen, nem egymás ellenségei vagytok, egy csapatban játszotok –állt a vitázók közé Danielle. –De lásd be Robin… van benne valami. Amerre mi vagyunk, vagy amerre apád volt… oda koncentrálódott a harc.

-    A pártjukat fogod? Komolyan? –fröcsögte Robin.

-    Robin, hé, haver, állj le, te teljesen megőrültél –rángatta meg a vállát Havier, Danielle ikertestvére. –Ne ezzel foglalkozzunk most. Szóval arról lőttek, nézzünk utána, nyilván nem követtek, hiszen akkor már valamennyien halottak lennénk. Azt javaslom, induljunk most.

 Havier előreindult, majd a többiek is követték. Mind belátták, hogy ez nem a legalkalmasabb idő arra, hogy összevesszenek, lehet, hogy hónapok óta megint először jó nyomon járnak, de Robin és Danielle még váltottak egy undok pillantást. Nem mentek messzire még, amikor halovány motozást hallottak a fák közül. A hátuk mögött még látszódtak haloványan a kastély körvonalai, és előttük határozottan emberi suttogást hallottak, de nem tudták kivenni, hányan vannak, és miről beszélnek. Nem mozdultak, csak vártak. Aztán amikor az ellenség továbbindult, ők néma árnyékként követték a lépteiket. Egyértelmű volt, hogy bár profi harcosok, nem erdei telepre termettek, mint a De Noirok.

 A nap már elkezdett lebukni az égről, a De Noirok és az ellenségük kerülgették egymást. Előbbiek, félve a rejtett erőfölénytől nem mertek rájuk rontani, várták az alkalmas pillanatot. Ők csak heten voltak, de az ellenfelek lehettek akár kétszer annyian is, ráadásul puskákkal. Nekik csak két pisztolyosuk volt.

 Amikor már majdnem teljesen besötétedett, Robin Daniellehez fordult.

-    Menj vissza és mondd el Mariának, hogy mi a helyzet. Maradj mellette, nyugtasd meg, hogy nemsokára megyünk -suttogta.

-    De Robin… -tiltakozott a lány, de Robin a szájára szorította a kezét és mutatóujjával jelezte, hogy fogja be. Fejével a kastély felé bökött, és tekintetével jelezte, hogy nem hajlandó elfogadni az ellenkezést.

-    Kérlek –suttogta. –Te vagy itt az egyetlen nő, te talán nagyobb hatással vagy rá. Én nem mehetek vissza.

 Danielle bólintva tudomásul vette, hogy nincs sok választása, és kelletlenül elindult visszafelé, futott, és arcán, amit senki sem látott, egyetlen egy könnycsepp gördült végig…

 Két óra telt el. Időközben az ellenség kicsit kijjebb szorította Robinék csapatát, így a sötét erdőn keresztül is ismét ki lehetett sejteni a kastélyt. Danielle nem jött vissza, amit Robin jó jelnek fogott fel. Ha baj lenne, azt már tudnák. Hirtelen kis változás állt be a helyzetbe: az ellenség felől szikrák kezdtek pattogni, majd pár percen belül már a tűz körül ültek. Kilencen voltak. Hatuknál puska, illetve pisztoly, kettőnél tőr, egynél pedig íj. Mindegyikük arcán fekete maszk ékeskedett, amire fehér festékkel különböző féle arcokat festettek, groteszk bohócok látványát keltve. Az egyik tőrt viselő egy nő volt.

-    Megvicceljük kicsit a De Noirokat? –kérdezte az egyikük, akinél az íj volt, angolul.

-    Nem kell, amilyen bolondok előbb utóbb úgyis előbújnak.

-    Tudják, hogy itt vagyunk Robin, most mi legyen? –kérdezte suttogva Hugo.

-    Semmi, várunk. Ha tudják, hogy itt vagyunk, biztosan tesznek valamit. Hátha addig megtudunk valamit.

-    Izzadok ez alatt a maszk alatt. Melyikőtök hülye ötlete volt ez? –nyafogott a nő.

-    Maradj már, szerintem stílusos –válaszolta az egyik. –Mondtam, hogy a másik csajt hozzuk magunkkal, az nem nyivákol ennyit.

 Nevetés hangzott fel, Robin pedig emlékezetébe vésett mindent, amit látott és hallott. Tehát az ellenségnek van legalább két női tagja. Ellene volt a gondolatnak, hogy egy nő esetleg a keze által haljon meg, de lehet, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz…

 Hirtelen felhangozott a magas hangú kukorékolást idéző dallam. A jel, amit nem várt, a jel, ami most, talán a cél előtt mindent elronthat. De jelenleg nem érdekelte. Amint meghallotta, rohanni kezdett a De Noir birtok felé. Nem tudta, csak sejtette, hogy a többiek követik.

 Érezte, hogy közel ez a nap, de nem gondolta volna, hogy pont akkor jön el a pillanat, amikor éppen az erdőben járőrözik. Lélekszakadva kerülgette az ismerős fákat, maga mögött hagyva a gondokat, a területharcot és a társait is. Percekbe telt, mire kiért az erdőből, azóta pedig már bármi lehet.

 Alighogy meglátta a kastély fényeit, már hallotta is Maria fájdalmas sikoltását. Rémes lehet ez a vajúdás, ha már ilyen messzire elhallatszik, gondolta Robin. Ha lehet, még az eddiginél is gyorsabban futott, hogy felesége mellett lehessen, ezekben az embert próbáló percekben. Ügyet sem vetve másra, valósággal berobbant az ajtón, majdnem agyonütve azzal a rá várakozó komornyikot.

-    Uram, a felesége az emeleti szalonban van! –szólt utána az inas.

-    Mit beszélsz? –állt meg mégis egy pillanatra Robin döbbenten. –A feleségem egy szalonban ad életet a gyermekünknek? De hát mégis hogy… miért… mi?!

-    Monsieur, sajnos nem tudtuk átszállítani a Madameot a hálószobájába, mert egyszerűen nem engedte.

-    Hogyhogy nem engedte? –Robin kezdett kikészülni. Nem hitte volna, hogy ebből a boldog, mámoros hangulatból bármi ki tudja zökkenteni.

-    Azt mondta, hogy nem mer megmozdulni, ameddig nincs itt az orvos, és miután a doktor megérkezett, azt mondta, jól tette, hogy nem engedte magát átvitetni, ugyanis Úrnőm vérzett és nem lett volna…

-    Vérzett?! Jóságos Isten, Maria! –Robin már nem is figyelt a hebegő-habogó komornyikra, csak azt tudta, hogy minél előbb fel kell érnie az emeleti szalonba.

 Maria sikolyai egyre rémisztőbbek lettek, ahogy közeledett a szobához. Leverte a víz, és nem volt más vágya, csak hogy vége legyen ennek a rémálomba fordult napnak.

-    Jövök Maria, itt vagyok, tarts ki! –suttogta maga elé. Ahogy a folyosóra fordult azonban váratlan meglepetésben lett része, az ajtóban ugyanis már állt valaki, az, aki a dallammal jelzett neki.

-    Danielle, mit keresel te itt?

-    Hogyhogy mit keresek itt, te küldtél ide!

-    Jó, jó, tényleg, fogd már be.

-    Ej, nem vagy túl jó kedvedben, amikor épp születik a gyereked, hmm? –mondta sötét hangon a lány.

-    Élvezed a helyzetet, mi? Maria szenved, lehet, hogy hiába. Lehet, hogy mindketten odavesznek…

-    Ah, szóval Frédric szólt neked. Nos, nem, nem élvezem, ugyanis akár hiszed, akár nem, nőből vagyok és nem kőből. Én is aggódom, más nem a kicsi miatt.

-    Jó, nem érdekel, lennél szíves? –lépett előre Robin, de Danielle nem akart elállni az ajtóból.

-    Nem engedhetlek be. Sajnálom –a lány hangja most először csapott át valami együttérzésfélébe.

-    Mi az, hogy nem engedhetsz be? Odabent a feleségem vajúdik, állj félre az ég szerelmére már.

-    Nem.

-    Mi az, hogy nem?! –ordított magán kívül Robin.

-    Maria azt kérte tőlem, mielőtt kitessékeltek a szobából, hogy ne engedjelek be. Meg is értem. Nem kellemes látvány. Már egy negyven perce szenved. Hosszú éjszakánk lesz.

-    Miről beszélsz? –Robin felvonta a szemöldökét, úgy meredt Daniellere, mire az gúnyosan felhúzta a sajátját. Közben Maria megint felüvöltött, Robin pedig kényszeresen mozdult az ajtó irányába.

-    Ugyan Robin, mit vagy úgy meglepve? Azt hitted, egy gyerek annyi idő alatt születik meg, amennyi idő alatt megcsinálod? Ne nevettess.

-    Danielle, engedj be, kérlek –könyörgött elkínzott arccal Robin. Már az sem érdekelte, ha a lány gúnyolódik.

-    Hiába fohászkodsz, nem mehetsz be. Az orvos is jobbnak látta így. Nem vonod el a figyelmet, nem leszel láb alatt.

-    Nem lennék láb alatt, én csak a feleségem mellett akarok lenni. Engedj –esdekelt Robin, de Danielle hajthatatlan volt.

-    Ezt az egy kérést teljesítem az életben, úgyhogy ne várd, hogy beengedjelek. Tudom, hogy szar, de törődj bele. Hidd el, el sem jutnál odáig, hogy támogasd, már az ajtóban leblokkolnál.

-    Mi… miért? Ennyire szörnyű a helyzet?

-    Eléggé –újabb sikoly. –Minden csupa vér. Maria nem a legkellemesebb látvány így.

-    Azt hiszed, most a külseje az, ami érdekel? –motyogta Robin, de maga sem figyelt a szavaira.

-    Nem erről beszélek te marha, hanem arról, hogy szörnyű így látni. Teljesen… horrorisztikus. Ne akarj bemenni.

 Robin felhagyott azzal a szándékával, hogy átjut a lány által szimbolizált barikádon és nem is szóltak egymáshoz többet az éjjel. A Hold lassan siklott át az égen, átadva helyét a hajnali derengésnek. Időközben, nem sokkal az után, hogy Danielle és Robin vitája lezárult, befutott a többi De Noir is, akik kint voltak az erdőben. A fájdalmas sikolyok egy időre megszűntek, már-már azt sejtették, vége a tortúrának, de aztán Maria vajúdása mintha újrakezdődött volna, még szörnyűbben. Hallható volt, hogy fárad. Fiatal teste nem bírta a megrázkódtatást. Robin olyasmit tett, amit sose gondolt volna, hogy még egyszer megtesz: imádkozott.

 A kiállhatatlan várakozás, a pattanásig feszült idegek és az éjszaka alatt egybegyűlt tömeg megkönnyebbülésére hajnali fél ötkor kinyílt a szalon ajtaja és kilépett a fiatal bábasegéd. Fáradt mosolyt villantott a sereglettre, majd feltette a Robin szívét melengető és kicsit megnyugtató kérdést:

-    Melyikük az apa? –Robin fellélegezve előrelépett. Szóval nem az özvegy, vagy a gyermektelen szülő. Az Apa.

-    Én vagyok az. Maria hogy van?

-    Jöjjön be –hangzott a válasz, és a nő eltűnt az ajtó mögött.

 Robin erőt merítve a többiek jelenlétéből követte a nőt a szobába. Az elé táruló látványra nem tudta felkészíteni magát. Három szolgálólány takarította a vért és a különböző mocskokat a padlóról, miközben a holtsápadt Maria csillogó szemekkel feküdt a széles bársonykanapén. Robint letaglózta az elé táruló jelenet, és már megértette, miért nem hagyták, hogy jelen legyen a szülésnél. Kétség kívül kikészült volna.

-    Robin –lehelte erőtlenül színtelen hangon Maria.

-    Istenem, Maria. Hogy vagy? Minden rendben? –kérdezte Robin gépiesen előresétálva a kanapé felé. Csak onnan tudta, hogy viszi a lába, hogy felesége lázas tekintete egyre közelebbről fúródik az övébe.

-    Voltam már jobban is –mosolyodott el halványan a lány.

-    Hol a kicsi? –Robin nem tudott parancsolni ébredő apai ösztöneinek.

-    Nem tudom. A doktor szinte rögtön… -Maria nem tudta folytatni, könnyekben tört ki. Robin letérdelt zokogó felesége mellé és a haját simogatva próbálta csitítani.

-    Minden rendben lesz. Megígérem Maria. Átmenjek a doktor után?

-    Nem, ne. Maradj itt velem, kérlek.

 Bár Robin nagyon szerette a feleségét és megtette, amit kért tőle, de szívesebben ment volna megkeresni a gyerekét. Valahogy nyugtalanította, hogy még nem hallott sírást.

 Alig pár perc múlva azonban nyílt a szomszéd szobába vezető ajtó és kilépett rajta az orvos. Robin finoman visszatessékelte felülni készülő feleségét, majd odarobogott az orvoshoz.

-    Doktor úr, kérem, ugye minden rendben? –szögezte neki a kérdést, és a bába odabent nyilván tette a dolgát, ugyanis felhangzott a várva-várt sírás, de Robin fel sem fogta hirtelen, mit is hall.

-    Igen, Monsieur De Noir, minden a legnagyobb rendben, a felesége pár nap alatt megerősödik majd megint és képes lesz akár majd maga is szoptatni a kicsiket, ha nem akar szoptatós dajkát maga mellé.

-    Nem, nem akarok –hangzott az erőtlen, megkönnyebbült felelet, de Robin figyelmét egészen más vonzotta magára az orvos szavaiból.

-    Kicsiket? Ezek szerint… ikreink születtek?

-    Igen Uram, két egészséges kisfiú. Bár komplikációk merültek fel a szülés előtt és közben is néha, időben érkeztünk és a bábaasszonnyal a kezünkben tartottuk az irányítást. Kívánja megtekinteni a fiait?

-    Ho… hogyne, persze –Robin teljesen el volt bódulva a meglepetéstől. Ránézett Mariára, aki huncutnak szánt bágyadt kis mosollyal nézte. Ő tudta, és szándékosan nem szólt az ikrekről, mielőtt megkapták a megnyugtató híreket.

-    Ikreket adtál nekem. Iker fiúkat. Te fantasztikus asszony! Szeretlek!! –lépett megint feleségéhez Robin és finoman, gyengéden megcsókolta. –Köszönöm.

 Maria örömkönnyektől csillogó szemmel nézte, ahogyan a férje átsiet a szomszéd szobába, ahonnan gyönyörű zeneként szűrődött ki két kisbabájának zengő sírása. Jelen pillanatban el sem tudott képzelni gyönyörűbb hangot.

 Robin odalépett a széles takarókupachoz, ami az asztalon állt, és szembetalálta magát két síró csecsemővel. Két gyönyörű kisfiúval. Egy ösztöntől vezérelve megfogta a két kicsi egy-egy apró karját, mire azok hirtelen abbahagyták a sírást, és már csak nyugtalanul nyöszörögtek. Aztán az egyikük kinyitotta a szemét. Robinra ugyan olyan sötét, mogyoróbarna szempár meredt, mint reggelente a tükörben. Csak a nyílt, ártatlan babatekintet emlékeztette feleségére. Ő tudott csak ilyen ártatlanul nézni.

 A másik baba még csukott szemmel rúgkapált, de ő megszorította apja egyik ujját. Robin most rákapta sóvár tekintetét. Eluralkodott a szívén a gondoskodó apai szeretet, és boldogan, felszabadultan kacagott. Nyitott szemű fiacskája, mintha csak őt utánozná, elragadó babakacajt hallatott. A másik kicsi viszont nem hogy nem nyitotta ki a szemét, de egyenletes, békés szuszogásából úgy tűnt, álomba is merült.

-    Ej, te kis álomszuszék, hát nem is köszönsz apádnak? –nevetett rá a kisfiúra Robin, majd egy lágy puszit nyomott a kerek kis orcájára. A másik kisfiú gyengén és ügyetlenül, talán csak véletlenül, megrántotta apja egyik göndör fürtjét, ami csiklandozta őt.

-    Na, nézzenek oda, te rosszcsont, máris szétszedsz? –kapta a karjába a kis nyughatatlant. Elringatta a kicsit, majd letette a testvére mellé.

 Hangtalanul visszaosont a szobába a feleségéhez.

-    Elragadóak. Az egyikük rám nevetett, aztán amikor a másiknak adtam egy puszit, akkor a kis kacagó megrántotta a hajam. A kis szemtelen –nevetett boldogan Robin. –A másik viszont még a szemét se volt hajlandó kinyitni, csak a kezemet szorongatta. El is aludt nem sokkal az után, hogy bementem.

-    Örülök, hogy már most ilyen jó apjuk vagy –motyogta kótyagosan Maria, majd ő maga is álomba merült.

 Robin kisurrant a folyosóra, ahol a többiek már tűkön ülve várták a fejleményeket. Robin végignézett rajtuk, majd mosolyogva bólintott, hogy minden rendben van, mire a többiek kakaskukorékolást idéző füttykoncertbe kezdtek.

-    Csitt, felkeltitek őket. Hadd pihenjenek. Mindegyikünknek fárasztó napja volt.

-    A kicsi? Jól van? –kérdezte Danielle.

-    Persze, minden a legnagyobb rendben, sőt még annál is jobban.

-    Fiú? –kérdezték páran büszkeséggel vegyes elismeréssel a hangjukban.

-    Igen. Ráadásul ikrek. Két fiam született –még ő maga is alig akarta elhinni.

-    Te aztán nem pazarolod a kisfickókat kölyök –veregette vállon Tristan, egy idősebb, tagbaszakadt, sebhelyes arcú De Noir. A többiek jóízűen nevettek. Ez a nehézségekkel teli hosszú éjszaka mindenkinek nyugodalmas véget ért.

-    Holnap este mind koccintunk a családod egészségére –kurjantott Victor.

-    Meghiszem azt. De most már menjetek aludni, holnap nem vesztegethetjük az időnket.

-    Jól van, jó. Kellemes hajnalt és jó babázást –búcsúztak el a De Noir fiúk. Robin úgy érezte, ez élete legboldogabb napja.