The Secret Of Moonacre - Holdfölde visszavár: IV. Fejezet - Múltbéli kísértő árnyak

 Kicsit megkésve, de itt a folytatás. Nagyon szépen köszönöm a visszajelzéseket, örülök, hogy elnyerte a tetszéseteket, igyekszem minél gyorsabban folytatni! 
Enjoy! :)

Egy kisfiú szaladt át a napsütötte réten. Nevető arca körül vidáman röpködtek göndör fürtjei, fekete ingének hosszú ujja fel volt tűrve, fekete nadrágja bele volt tuszkolva csizmájába. Boldogan futott oda anyjához, aki az árnyékban ücsörgött és nézte, ahogy fia össze-vissza cikázik a mezőn. Összenevettek, megölelték egymást. Örültek, jó kedvük volt, gondtalanok és fesztelenek voltak.

 Robin a tisztás túl végéről nézte az idilli jelenetet és mosolygott. Az árnyékban nem látta az arcukat, de sejteni vélte, hogy Maria és a kisfia az. Nyugodt volt és természetfelettien euforikus érzés kerítette a hatalmába itt, de mindezek mögött szörnyű balsejtelem is derengett, amiről nem akart tudomást venni. A nő egyszer csak felkapta a fejét, mintha megérezte volna, hogy ott áll és őket nézi. Intett a kezével, hogy menjen oda hozzájuk, úgyhogy Robin elindult.

 Alig pár lépésre állt meg tőlük, amikor a kisfiú is rákapta a tekintetét és Robin megtorpant. Szakasztott másával állt szemben, a tíz éves fiúcska pedig csak nézte őt gyanútlanul.

-    Robin –hallotta a nő lágy, csengő hangját, és rájött, nem ahhoz sétált oda, akire számított. Ismerte a hangot, hogyne ismerte volna. Semmi sem hiányzott neki jobban a világon. Odafordult a nőhöz, és meglátta az arcát, az arcot, amit már hosszú idő óta nem látott. Könnybe lábadt a szeme.

-    Anya –rebegte meghatottan. De a nő nem rá figyelt, a kisfiúhoz szólt.

-    Kisfiam, légy szíves, ne szaladj el messzire. Nem szaladj be a nagyon mélyen fák közé, jó?

-    Persze, persze! –válaszolta a kicsi Robin, majd ismét futásnak eredt. A tisztás végében megjelent két alak, egy újabb anya-fia páros, feléjük tartott rohanvást a kis Robin, az asszony is nekik intett.

 Robin arcán végigcsorgott a könny, lassú, meleg, égető kis patakként. Felismerte ezt a jelenetsort. Ez az a nap. Innen kezdődött minden gondjuk, minden haragos szó, minden elsírt könnycsepp, minden fájdalmas pillanat.

 A két nő csevegésbe kezdett, a kisfiúk békésen szaladgáltak. A De Noir klán fiatal tagjai, amikor nem mentek az apjukkal vadászni, de még nem voltak elég idősek az önálló vadászatot, anyáik kivitték a közeli rétre játszani, és az erdőbe a kijelölt határokig mehettek. Vadászat idején nem lehettek felügyelet nélkül az erdőben.

 A két kisfiú bújócskázott. Ismét, már sokadik cseréjük után, Adam volt a hunyó, Robin pedig alkalmas rejtekhely után kutatott a közeli fák és bokrok takarásában, olyat, ahova még soha azelőtt nem bújtak. Győzni akarása még ebben a kis játékban is élesen kimutatkozott, semmiben sem akart vereséget szenvedni. Adam kitartóan számolt egy fánál, Robin pedig észre sem vette, hogy egyre beljebb megy az erdőben. Nem is hallotta meg anyja kiáltását, aki figyelmeztette, hogy ne menjen olyan messzire. A két nő utána indult, és szóltak Adamnek, hogy vége a játéknak, Robin túl messzire csatangolt, a férfiak pedig az erdőben vadásznak, ami veszélyes Robinra nézve, mert nem számítanak a kisfiú megjelenésére. Az anyja kétségbeesetten szólongatta. Aztán már dühösen és rémülten, félt, hogy történt vele valami, azért nem válaszol.

 De Robinnal nem történt semmi. Kitartóan bujkált egy hatalmas üregben. A huszonöt éves Robin követte az anyját, kiabált utána, hogy ne menjen arra, viszont a nő semmit sem hallott. Utána rohant, meg akarta ragadni a karját, de valahogy soha sem sikerült. Az anyja kitartóan közeledett az üreg felé, de a kis Robin még mindig nem mozdult, nyerni akart. Ha valamelyikük az egyik körben tíz percen belül nem találja meg a másikat, akkor a bújó nyert. Még volt hátra egy perc… fél… 20 másodperc… 10… 5… 1… Nyert! Kimászott az üregből és egy hatalmas farkassal találta szemben magát, aki éppen rá vicsorgott. Moccanni sem mert, nem tudta mit tegyen, a földbe gyökerezett a lába. A farkas sem mozdult, csak kitartóan vicsorgott. Amikor mégis megindult felé, Robin ijedten felsikoltott, és futásnak eredt.

 A rémület hatalmas lendületet adott neki, de a farkas így is a nyomában volt.

 Az anyja a hang irányába rohant, és amikor meglátta a kisfiát és az annak háta mögött loholó állatot, az anyai ösztönei vették át az irányítást felette. Mögötte felnőtt fia egyre kétségbeesettebben vette észre, hogy nincs hatalma a dolgok felett, nem tud közbeavatkozni.

 Az anya egy hatalmas faággal kezdett rohanni a menekülő fia irányába, és a farkas ezen egy pillanatra megdöbbent, de nem hátrált meg. Szájából híg, undorító hab bugyogott ki a nyállal együtt. Veszett volt.

-    Fuss kisfiam! –kiáltotta a gyerek anyja, majd rásózott egyet a farkas pofájára a fával.

-    Anya…! –kiáltotta egyszerre a múltbéli és a felnőtt Robin, és ebben a pillanatban mintha teljesen egybeolvadtak volna. Mindkettőnek könnyáztatta arca és kétségbeesett arckifejezése volt. De míg a gyermek Robin attól félt, mi fog történni, el tudnak-e menekülni, addig a felnőtt Robin azért aggódott, mert nem tudja megakadályozni, nem tud közbelépni.

-    FUSS!!! –ordított rá az anyja, mire a kisfiú ismét futni kezdett.

 Adam és az anyja elmentek segítségért, amikor meghallották a kiáltást, sejtették, hogy nagy a baj. Csak azt nem tudták, hogy lesz még nagyobb is.

 A kicsi Robin rohant, futott át az erdőn, ki a tisztásra, ahol már hallotta apjáék hangját, amint a vadászatból rohannak arrafelé, miután Adam és az anyja szerencsés véletlennek köszönhetően hamar beléjük akadtak.

 Coeur de Noir fájdalmasan rémült arccal rohant felesége irányába, fel sem fogva, hogy épp az imént rohant el ijedt fia mellett.

 A felnőtt Robin ottmaradt a helyén, végignézte anyja küzdelmét. A farkas először a lába felé kapott, mire az asszony fejbe vágta a bottal, de az állatnak még így is sikerült lehasítania az nő hosszú fekete ruhájából. Az ütés még jobban feldühítette a veszett állatot, és ismét támadni készült, de ellenfele megelőzte, ismét lesújtott, hogy harcképtelenné tegye. Az ütés talált, de a farkas a következő percben ijesztő gyorsasággal mart az asszony vádlijába. 

 Elizabeth fájdalmasan felüvöltött és elesett, Robin pedig utánakapott, de ismét csak a levegőt markolta. Hiába akarta oldalba rúgni az állatot, ahhoz sem tudott hozzáérni. Alig öt méterre tőle meghallotta apja hangját, amint az felesége nevét kiáltja. Coeur látta, mi történt. Amikor a farkas a nőre ugrott, habozás nélkül emelte a puskáját, meghúzta a ravaszt, és lőtt. Tökéletes pontossággal lőtte fejbe az állatot, így amikor az földet ért, nem árthatott már senkinek, kinyuvadt.

 Coeur odarohant a nőhöz, aki felült, és belekapaszkodott a vállába. Kétségbeesett, könnyáztatta arcát férjére emelte, és Robin szívét egy jeges marok szorította össze, amikor meghallotta az anyja hangját.

-    Hol van Robin?

-    Jól van, kifutott az erdőből, semmi baja. Ellátjuk a sebedet, jól leszel! Ígérem Lizzie! –mondta Coeur. Robin soha nem hallotta, hogy valaha így nevezte volna az anyját, és ez most még fájdalmasabb volt itt, ezen a helyen.

-    Megharapott az a veszett dög, megharapott. Nem élem ezt túl Coeur! Istenem, nagyon fáj! –nyögte fájdalmasan Elizabeth, nem mert a sebre nézni. Robin odatántorgott melléjük, és szemrevételezte a harapást. Hatalmas, kerek vérző seb volt. Dőlt belőle a vér és a farkas szájáról rajtamaradt némi habzó nyál is.

 Coeur letépett egy darabot felesége szoknyájából, erősen rákötötte az anyagot a sebre, majd ölbe kapta a feleségét, és rohanó léptekkel haladt a De Noir vár irányába.

 Robin utánuk ment, de hirtelen fordult vele a világ és a betegszobánál találta magát, éjszaka. Az anyja sápadt, szürke arccal feküdt, szeme lázasan csillogott, kiszáradt, cserepes szája szélén alig észrevehető, vékony habréteg ült. Gyenge volt, percről-perce gyengébb. Coeur ott ült mellette, és a kezét fogta. Fekete haja zsíros volt, ugyan az a ruha volt rajta, ami a baleset történtekor. Arca beesett és sápadt volt, szemei vörösek és karikásak.

 Robin tudta, mi történik. Az anyja haldoklik, két nappal a baleset után vannak. Az előző nap során ő még bejöhetett Lovedayel, az általuk szedett hatalmas vadvirágcsokor az anyja ágya melletti éjjeliszekrényen díszlett, de ma már nem jöhettek be. Az orvos megtiltotta, mondván, az asszonynak pihennie kell, de igazából csak nem akarta, hogy a gyerekek végignézzék, ahogy az anyjukat elviszi a veszettség. Loveday úgy-ahogy felfogta, mi is az igazi jelentése a karanténnak, de Robin tudatáig még a történtek sem jutottak el igazán. Csak egyet tudott biztosan, hogy aggódik az anyjáért. Nagyon félt, még álmában is remegett és sírt, már amikor el tudott aludni. Az elmúlt két napban a klán valamennyi tagja Coeur feleségéért aggódott, senki sem aludt túl sokat.

 Éjjel két órakor Coeur fájdalmas bömbölő üvöltésére kelt fel mindenki, aki elszendergett a várban. Az asszonyt elvitte a fertőzés.

 A felnőtt Robin ott volt, egyszerűen nem tudott megmozdulni. Végignézte, ahogy az anyján a veszettség végigmenetel, látta, ahogy bugyog a száján a hab, ahogy vonaglik, miközben a sokkot kapott apja kétségbeesetten és döbbenten áll az ágy mellett, és mint aki nem érti, mi történik, csak némán könyörgött, hogy valamilyen úton-módon ne történjék ez meg.

 Az asszony az utolsó rázkódásokkal Robin felé fordította a fejét, egyenesen belenézett a szemébe. Robin tudta, hogy látja. Az anyja szeméből eltűnt az élet utolsó szikrája is, és Robin ismét sírt. Nem tudja, mikor sírt ennyit, és kicsit még örült is, hogy senki sem látja, bár az anyjáért ejtett könnyeit soha nem szégyellte.

 Ismét változott körülötte a helyszín.

 Egy temetőben állt, szemben a gyászolókkal. Mindenki sápadt volt és szörnyen szomorú. A pap monoton, álmosító beszédére senki nem figyelt igazán, mindegyiküket lekötötte a veszteségük iránt érzett fájdalmuk. Mind a barna lakkozott fa koporsót nézték, ami lecsukott fedéllel a földbe süllyesztve feküdt előttük, beborítva hatalmas virágcsokrokkal.

 Robin hallotta pár nő halk, fájdalmas pityergését, a legtöbb gyerek is sírt, de Loveday és az ő gyermeki énje fájdalma már kiapasztotta az összes könnyüket. Coeur fájdalmas, sápadt képe színtelen és zárkózott volt. Robint akkor már nem tartotta a fiának, nem is állt mellette.

 A felnőtt Robin továbbra is a gyászolókat nézte, nem volt képes ránézni a koporsóra, azt sem tudta, mit keres itt, hogy került oda.

 Hirtelen fájdalom hasított az oldalába, és érezte, hogy a fájdalmas pont egyre melegszik. Vérzett. Odanyúlt, és megszemlélte a kezét beszínező vörös foltot. Bambán bámult le a vérétől szennyes ujjaira, majd tekintetét ismét a gyászolókra emelte.

 Gyönyörű, sápatag asszony pillantott meg fiatalkori énje és a gyermek Loveday mögött. Őt nézte. Robin, mint az alkoholista a bort, úgy itta anyja látványát. Nem látta ezt az arcot már vagy tizenöt éve, és elmondhatatlanul hiányzott neki. Elöntötte a felismerés, hiszen az anyja látja! Senki más, csak ő.

 Elizabeth csendesen átsétált a fia mellé, vérző sebére tette a kezét, majd lágyan, szomorkásan elmosolyodott. Robin könnyes szemmel viszonozta a gesztust, és akkor kezdett felderengeni előtte, mi is történt, mielőtt idekerült volna. Lelőtték.

-    Meghaltam, igaz? –kérdezte az anyjától. A temetői jelenet, a gyásznép már eltűnt, de a helyszín nem változott.

-    Még nem, fiam, még élsz –válaszolta amaz, síron túli, mégis megnyugtató hangon.

-    Akkor hogyhogy látsz engem? És én hogy láthatlak? Hiszen te már több mint egy évtizede meghaltál. Nem értem, mi folyik itt? –támadta le kérdéseivel a nőt.

-    Jelen pillanatban is az életedért küzdesz. De van, ami erőt adjon, hát légy erős kisfiam. Élj tovább helyettem is! Szükség van rád. Gondolj a nővéredre, a feleségedre, a gyerekedre. Éld túl értük. Más feladatod nincs most- mondta az anyja.

-    Szóval kikerülök innen?

-    Igen, de rajtad áll, melyik oldalra- az anyja elpillantott Robin mellett. Robin hátrafordult és árnyakat pillantott meg. Sötét árnyékalakokat, akikhez tudta, könnyedén odasétálhat, örömmel fogadnák. Gonoszságuk, ha volt ilyen, ebben rejlett.

 Az anyja elindult feléjük, közéjük állt, és a fiát nézte. Robin végigkövette anyja mozgását, és most viszonozta a pillantást. Az anyja arcára akár egy kérdőjel is kiülhetett volna, nyilvánvalóbban nem is tudta volna kimutatni kíváncsiságát a fia döntése felé. Ebben a pillanatban fényes derengés tűnt fel Robintól jobbra, teljes ellentétes irányban az árnyak helyével. Robin odakapta a tekintetét. Maria állt ott a De Noirok gyűrűjében, körülvéve a szeretteikkel, a családdal. Előtte nagy bölcső feküdt, belőle halk sírás hallatszott.

 Robin, mintegy ösztönből, elindult Maria és a síró hang felé. Nem is vette észre, hogy az anyja elmosolyodik, nem nézett már hátra. Lépésről lépésre közeledett a családja felé. Alig hét méter távolság lehetett közöttük, amikor Robinnal váratlanul és hihetetlenül ismét fordult a világ, visszakerült a rétre, ahol az egész álomvilágba belépett.

 A tortúra előröl kezdődött. Az első csatát elbukta, még nem elég erős.

 Maria aggódva ült a férje ágya szélén. Szemeit már régen kisírta, a könnycsatornája száraz volt, szemei vizenyősek és vörösek voltak a sok sírástól és a kialvatlanságtól.

 Robint lelőtték, még mindig alig hitte el. A klán és ő féltek és aggódtak. Az orvos másfél napja, amikor az eset megtörtént helyrerakta a csúnya sebet, és a vérveszteség miatt kétszer hozta vissza Robint az életbe. Azt mondta, most már nagy az esélye annak, hogy a férfi túléli, csupán az nem biztos, mikor ébred fel, és egyáltalán felébred-e?

 Adaméket értesítették a történtekről, de odaát sem volt jobb a helyzet. Ők is sorra bukták el a csatákat, sok sebesült volt odahaza is.

 Hugo lépett be a betegszobába. Az utóbbi majdnem teljes két napban ő tartotta Mariában a lelket, ez a dolog összerázta kicsit kettejüket. Mással Maria nem is volt hajlandó beszélni.

-    Hogy van?- kérdezte a nőtől rezgő, mély hangján.

-    Semmi változás- válaszolta amaz színtelenül, gépiesen.

-    Le kéne feküdnöd. Biztosan fáradt vagy, jól esne egy fürdő… nem akarsz átöltözni?- aggodalmaskodott Hugo, és leült az ágy melletti székre.

-    Nem, nem akarok semmit. Semmit, csak hogy felkeljen végre, hogy az ágyunkban aludhassunk együtt, csak ő meg én, ahol nem kell állandó készenlétben lennie egy orvosnak sem, ha netán megint azt vennénk észre, hogy nem lélegzik. Nekem pedig figyelnem kell, él-e még. Ez a feladatom, most nem aludhatok. Amíg ő nem ébred fel, én nem alszom- mondta Maria, és újra könnyek lepték el a szemét.

-    De Maria, ha nem ébred fel még hónapokig? A kicsinek is ártasz ezzel! Majd én vigyázok rá, csak aludj végre. Pihenned kell. Robin lenyakaz mindkettőnket, abban a pillanatban, ahogy felébred, mert te nem alszol rendesen. Ne tedd tönkre magad, kérlek- mondta felindultan Hugo.

-    De…

-    Robin kedvéért- dobta be utolsó ütő lapját is a férfi.

-    Legyen, nem bánom. De csak ha hoztok ide egy ágyat. Nem megyek ki ebből a szobából.

 Maria kérését teljesítették. Hoztak neki egy ágyat, amit Robiné mellé raktak. Maria férje kezét fogva aludt el. Álmában egy réten állt, a gyermeküket tartotta a karjában, férje pedig feléjük sétált és mosolygott. Boldog volt. Maria felé intett, kacagó gyermekével a kezén, de akkor hirtelen lövés dördült.

 Robin arcára fagyott a mosoly, és ahogy állt, oldalán hirtelen gyorsasággal növekedő sötét folt színezte be az ingét.

 Maria felriadt álmából.

 Robin ismét a temetésen volt, látta az árnyalakokat, látta Mariát. Kétszer is előfordult, hogy szinte természetes könnyedséggel elindult anyjával a gonosz árnyak felé, de anyja nem mosolygott, nem intette magához. Robin mindkétszer megtorpant, és a rémálom-utazás ismét előröl kezdődött. Ugyan az a forgatókönyv, változatlan szereposztás. Még a vége is ugyan az: ismétlésbe csap át. Egy végeérhetetlen kegyetlen játék, amiből talán soha nincs is kiút. Néha már hallotta Maria hangját, egyre közelebb ért hozzájuk. Minden alkalommal egy lépéssel közelebb. Egy idő után már majdnem elérhető közelségbe került a családjától. Sejtelme sem volt, hogy a valóságban már egy hónap is eltelt! Nem is jutott eszébe, hogy szerettei lassanként kezdenek lemondani róla.

 Robin már nem is tudta, hányadik alkalommal próbálkozott meg végre odaérni hozzájuk, amikor apja eddig csak kisejtett alakja élesedni kezdett, és elősétált a tömegből, egyenesen az árnyalakok oldalára, az anyja karjaiba. Boldogan ölelték egymást, Robinra mosolyogtak, újra együtt lehettek. Coeur váratlanul és szeretetteljesen szólt a fiához:

-    Menj fiam, rád már odahaza nagy szükség van. Vedd át a helyem mind az élők, mind a klán soraiban, élj!

-    Apám..!- Robin még hallotta a kiáltását, még látta az apját, de akkor Maria lépett mellé, rámosolygott és megszorította a karját.

-    Szükségem van rád Robin!

 Robin kinyitotta a szemét. Hirtelen nem tudta, hol van, nem látott semmit, elvakította a fény. Aztán tompán, egyre erősödően meghallotta az aggódó hangokat. Először egy női hang… Maria! Aztán egy férfi… Hugo talán?

-    Robin! Életben van! Él! Robin visszatért!- mondta a férfi.

-    Uram isten, Robin, végre!- Maria megkönnyebbült hangja sírásba csuklott. Robin csak annyit érzett, hogy felesége teste hozzásimul és átöleli. Ő maga is megpróbálkozott vele, de még nem volt teljesen ura a testének.

-    Maria- suttogta.

-    Itt vagyok. Itt vagyunk, minden rendben, most már minden rendben.

 Két óra múlva az orvos minden vizsgálattal végzet és hivatalosan is stabilnak nyilvánította Robin állapotát. Ettől függetlenül további két hét ágynyugalomra ítélte.

-    Hogy a fenébe tudott egy akkora golyó, ilyen hülye sebet ejteni? Nem is értem, nem tűnt ilyen súlyosnak- mondta Robin, amikor már teljesen észhez tért a kómából. – Azt mondjátok, két hónapja nem ébredtem fel?

-    Igen- felelte Hugo. –Kezdtünk… lemondani rólad.

-    Te is?- kérdezte Robin Mariát.

-    Néha igen. Nagyon kétségesek voltak az esélyeid. Többször is újra kellett éleszteni, és utána a kóma… De az a lényeg, hogy túlélted.

-    Volt segítségem- mosolygott Robin. Haragudott, amiért kételkedtek abban, hogy valaha felébred, de most még ahhoz is kimerültnek érezte magát, hogy belülről mérgelődjön. Jobb most a békesség.

-    Kérsz valamit? –kérdezte Maria, és már állt is fel a székről. Mióta Robin magához tért, először. Az orvosi vizsgálat alatt sem volt hajlandó elhagyni a széket, amin ült. Amíg Robin nem kéri meg valamire, addig ő nem tágít mellőle. Most rendesen elgémberedtek az izmai, a háta még jobban fájt, és alig érezte a lábára nehezedő súlyát.

-    Maria, ülj le, nem kell semmi. Uram isten, mekkora már a hasad! –Robin szemügyre vette kerekedő feleségét. Mérhetetlenül elszomorította, hogy nem láthatta napról napra, hogyan növekszik a gyermeke.

-    Igen, már 6 hónapja növesztem- mosolygott férjére Maria.

-    És ebből kettő nélkülem. Remek, mindez a semmiért- és Robin úgy kapott a fejéhez, mintha valami fontos csak most jutott volna eszébe. Tulajdon képen így is volt. –Hogy áll a harc?

-    Nyugalom van, most nyeregben érzik magukat –válaszolta Hugo. –De vihar előtt mindig nagy a csend.

-    Két hónapja megint semmi?

-    Itt semmi. Kiiktattak téged és örülnek. Holdföldén most éppen nagy csata van, körülbelül két hete tart egyfolytában, meglepetésszerű támadásokkal. Ott is ők vannak most előnyben- Hugo halkított a hangján és lehajtotta a fejét. Maria is csöndesen tanulmányozta az ölében tartott kezét.

-    Jól sejtem, hogy hamarosan vissza kell térnem, hogy én legyek a vezér, igaz?- Robin a kóma alatt látott álomképeket pakolászta össze. Megborzongott, ha belegondolt, hogy még utoljára talán ténylegesen beszélt az apjával, mielőtt az eltávozott volna, viszont biztos volt benne, hogy erről van szó.

-    Honnan tudod?- kapta fel a fejét döbbenten Hugo, és Maria is meglepetten meredt rá.

-    Mikor halt meg apám?- kérdezte szenvtelenül Robin.

-    Robin…

-    Mikor?

-    Két napja. Fejbe lőtték. Tegnap kaptuk a hírét. Sajnálom- mondta Hugo. Robin komor arccal ránézett, bólintott egyet, majd lehajtotta a fejét. Hugo csendesen felállt, és kisétált a szobából, egyedül hagyta a házaspárt.

-    Robin- kezdte bizonytalanul Maria, miközben átült férje mellé az ágyra.

-    Minden rendben Maria. Tudtam, hogy meghalt. Csak nehéz… elhinni. Ő olyan volt, mint egy szikla. Hatalmas, erős, és elpusztíthatatlan. Illetve majdnem. De azt nehezebb elhinnem, hogy… hogy tényleg beszéltem vele. El tudod ezt hinni Maria? Beszéltem vele, amíg kómában feküdtem.

-    Robin, most csak zaklatott vagy, pihenj le- mondta Maria, és a férje homlokára tapasztotta az ajkát. –Szent ég, lázas vagy! Hozok egy borogatást, feküdj le.

 Mielőtt vitába szállhatott volna vele, Maria gyorsan elhagyta a szobát. Természetesen hazudott, Robinnak nem volt láza, ugyanakkor aggasztotta, amit a férfi mondott.

-    Maria, kitaláltál a szobából?- kérdezte Danielle. aki épp a folyosón tartott a szobája felé. Ő volt az egyetlen, aki nem ment be Robinhoz egyszer sem.

-    Igen. Robin félrebeszél. Kicsit aggasztó, mert nincs láza, de lehet, hogy a kómába álmodott valamit, vagy a gyógyszerek utóhatása, vagy nem is tudom…

-    Mit mondott?- kérdezte a másik nő kíváncsian. Felcsigázták a hallottak.

-    Valahonnan tudta, hogy Coeur meghalt. Azt állította, hogy beszélt vele, amíg kómában volt.

-    És te nem hiszel neki?

-    Nézd, ez nem annyira hihető, szerintem csak egyszerűen megérezte, és most hallucinál- találgatott Maria.

 Danielle fürkésző tekintettel méregette Mariát. Végül gúnyosan csak ennyit mondott.

-    Holdhercegnők és a varázsvölgyeik… más furcsa dolog nem is létezhet a világon, csak ők- majd otthagyta a nőt.

Maria utána bámult. Nem értette, Danielle miért utálja ennyire, pedig szent meggyőződése volt, hogy vele lesz a legközelebbi kapcsolatban a klánból, lévén, hogy mindketten nők. Ugyanakkor elszégyellte magát, mert a másiknak igaza volt. Ha a Holdföldén történtek tényleg valamiféle varázslatnak köszönhetőek, Robin miért ne beszélhetett volna az apjával a kómában? Ezt akkor is nehezen tudta elhinni. Visszaindult a szobába, hogy kifaggassa a férjét az álmáról.

 Miután Robin mindenről beszámolt, Mariát a hideg rázta. Sose gondolta volna, hogy Robin és az apja között ilyen mélyreható a konfliktus. Ugyanakkor nem tudta elképzelni, hogy Coeur miért nem támogatta inkább a gyerekeit ebben a nehéz helyzetben.

-    Apátok hogy lehetett ennyire önző? Nem értem, miért fordult el tőled, nem a te hibád. Melyik gyerek az, aki egyszer sem megy messzebb, mint engedik? –kérdezte Maria felháborodottan.

-    Igen, viszont hány gyerek sodorja ezzel életveszélybe a szüleit? –kérdezett vissza komoran Robin.

-    Többen, mint gondolnád. Szerencsétlen baleset volt az egész. Akkor is rátok támadhatott volna, ha csak kint ültök a mezőn, vagy ott játszotok az erdő szélén. Veszett állat nem fél az embertől, lehet, hogy mindenképpen odament volna…

-    Kedves tőled Maria, hogy szépíteni akarsz a dolgokon, de felesleges. Rég volt, elmúlt. Ami történt, megtörtént, nem változtathatunk rajta. Ezt volt időm megtapasztalni a kómában is. De most nem ezzel akarok foglalkozni, sokkal jobban érdekel, mi történik körülöttünk. A területharc számít most csak, főleg, hogy gyengepontot találtunk rajtuk. Az én kiesésem és apám halála elbizakodottságot okozott náluk, és valószínűsíthető, hogy apám egy régi riválisáról vagy annak leszármazottairól lehet szó. mást nem tudok elképzelni. Csak az a baj, hogy apám kevéssé avatott be a dolgaiba, pontosan azért, amilyen viszonyban voltunk. És lám, most már mindegy is, egyedül kell rájönnöm.

-    Loveday nem tudna neked segíteni? Vele se osztott meg semmi ilyesmit?

-    Naná, hogy nem. Amíg a nővérem nem szeretett bele Benjaminba, addig szent igaz, apám sokat foglalkozott vele, tekintve, hogy úgy vette, már csak ő a gyermeke, na meg persze Loveday kiköpött anyánk. Csak hát nőből van, ráadásul gyerek volt még, nem tartotta elég… méltónak beavatni a klán dolgaiba. Senki nem nézi jó szemmel azt, ha egy nő a férfiak dolgába üti az orrát. Apropó, Loveday hogy fogadta apánk halálát? –kérdezte Robin.

  -     Nem tudja még. Apátok úgy volt vele, mint te Daniellel?

 Robin felkapta a fejét, mélyen a felesége szemébe nézett és ingerülten, felháborodva válaszolt.

-    Szó sincs róla! Danielle más tészta, ne keverjük ide. Őt egészen más okból nem látom szívesen a csapatomban.

-    Milyen okból?

-    Személyes. Hagyj ezzel kérlek.

 Robin elfordult feleségétől, Maria pedig nem kérdezett többet. Beletörődött, hogy nem mondanak neki semmit. Most nem érti még, de előbb utóbb mindent megtud, amit akar. Tapasztalata volt már ebből bőven, hiszen eddig bármire kíváncsi volt, feltárult előtte. Csak ki kell várni az alkalmas időt. Ráadásul minden nőben, így Mariában is megvoltak a kiváló nyomozó ösztönök, így nem igazán maradnak előtte titkok.

 Két hét elteltével Robin nem teljesen, de ahhoz eléggé felépült, hogy újra kijárjon a többiekkel felderíteni. Tudta, hogy amint Maria életet ad a gyermeküknek, vissza kell térniük Holdföldére. Három hónapja maradt csupán, hogy kihasználja a vihar előtti csendet, és ha ügyesen csinálja, pontot tehet a dolgok végére.