Ne haragudjatok, hogy ilyen rengeteg idő eltelt az utolsó rész óta (szeptember, te jó isten, de rég volt!), de sokkal sűrűbb és ihletmentesebb hónapokat tudok magam után, mint amilyenre számítottam 2 éve ilyenkor, amikor sacc/kb az első részt feltettem. Ezzel a résszel sajnos ez a helyzet, nehezen született és nem is vagyok vele éppen elégedett, de muszáj, hogy továbbgördüljön a történet, és amilyen kitartóak vagytok (ami hihetetlenül jól esik!!!) megérdemlitek, hogy szinte frissen, ropogósan ki is tegyem (ugyanis most fejeztem be pár perce:]), és utána sokkal több lelkesedéssel és sokkal igényesebben folytassam.
Remélem azért ennyi idő elteltével és ilyen pocsék formában is szeretni fogjátok, és ígérem, a következő sokkal jobb lesz! :)
- Mi
van a levélben Robin? –ijedt meg Maria. A szíve is kihagyott egy ütemet, úgy
érezte, a fia egyre távolodik tőle.
- Semmi
jó.
- Mégis
mi az a semmi jó? Add ide- ezzel kitépte ledöbbent férje kezéből a levelet, és
mintha csak megerősítést várna tőle, hangosan olvasni kezdte.
Robin és
Maria De Noir
Mint azt előző rövid üzenetünkben is
nyomatékosítottuk, ne vonják be a hatóságokat. Mielőbb küldjenek egy embert a
rendőrségre újfent, hogy a fiú megkerült, és a gyerekrabló rejtélyesen eltűnt.
A lehető legmeggyőzőbben bizonygassák, hogy fogalmuk sincs, hogy lehet ez, de
nem is érdekli magukat, mert a fiú megkerült, és maguknak csak ez a fontos.
A fiuk egyelőre jól van, és távol álljon
tőlünk, hogy ez a jövőben változzék, de ez csak magukon múlik. Ő már úton van
Angliába.
- Robin, ez… Rá kell jönnöd mielőbb, ki ez, és
miért csinálja ezt- Maria reszketett.
- Igen.
Tudom. Gérald!- kiáltotta el magát Robin, mire a lovászfiú visszalépkedett.
- Monsieur?
- Menj
vissza a rendőrségre, értesítsd őket, hogy meg lett a gyerek, szüntessék be a
nyomozást, megértetted? –nézett a fiú szemébe.
- Uram,
a nyomozó már úton van ide. Hamarosan meg is érkezik- válaszolt a fiú.
- Annál
jobb, személyesen intézhetem el. Menj fel és a cselédlépcsőn át vidd le az…-
Robin nyelt egyet. -…az üres bölcsőt a pincébe.
- Nem hiszem, hogy elférne azon a folyosón- tiltakozott a
fiú, de Robint nem nagyon izgatta.
- Oldd
meg valahogy, kérj segítséget, szedd szét apró darabokra, csak intézd el-
legyintett Robin, jelezve, hogy részéről lezártnak tekinti a beszélgetést.
Ránézett Mariára, aki még mindig egész testében remegett. Magához húzta a
feleségét, és egy gyengéd csókot nyomott a hajára.
- Elintézem
ma chérie, ne aggódj. Hamarabb visszakerül hozzánk a fiúnk, mint hinnéd!
- Robin,
ne ígérj olyat, amit nem tudsz megtartani –nézett fel rá könnyes szemmel Maria.
- Ezt
be fogom, e felől ne legyen kétséged. Te most menj fel, aludj egyet, vagy
legalábbis próbáld meg. Ez azt a benyomást fogja majd kelteni, hogy tényleg
megkerült a kicsi és minden a legnagyobb rendben.
- De
Robin, semmi sincs rendben! Biztos okos dolog kihagyni a rendőrséget? –kérdezte
kétségbeesetten Maria.
- A
lehető legjobb. Tedd meg ezt George-ért. Menj fel, és legalább tégy úgy, mintha
aludnál. A többit hagyd rám. Megteszed ezt? –simította meg a nő arcát gyengéden
Robin.
- Meg,
persze. Miután leráztad a nyomozót, azonnal mész a kikötőbe? –kérdezte.
- Amint
csak lehet. Na, menj!
Maria felment a hálószobájukba, de nem tudott
elaludni. Megmaradt fia kiságyánál álldogált és az épen maradt ablakon nézett
kifelé, hogy csak akkor keljen majd az alvót játszani, ha tényleg szükség van
erre. Alig tíz perc elteltével meglátott egy kocsit amint behajt a kastély
kertjébe. Megsimította a fia arcát, aki immár békésen pislogott a kiságyban,
majd befeküdt az ágyba. Nem izgatta, hogy ruhában van. Nem érdekelte semmi,
csak mehessenek már haza!
Robin hallotta a kavicsos úton közeledő
kocsit. Kisétált a kapuba, hogy ott várja a férfit, és minél előbb lerázhassa.
Magában már elpróbálta, mit fog neki mondani. Hazudozásban nagyon otthon volt,
mint a legtöbb De Noir. Remélte, ilyen feszült helyzetben is meg tudja állni a
helyét, és semmi nem zavar be. A házban tartózkodókat már értesítette a
helyzetről az elmúlt tíz percben, de félt, hogy bárki befut és becsődöl a terv
–ami pedig akár végzetes is lehet. Amikor a férfi kiszállt a rendőrségi
kocsiból, kifújta a mély levegőt, amit nem is vett észre, hogy visszatartott.
Lement a lépcső elé és közben megfigyelte a fiatal nyomozót.
A férfi körül-belül vele egyidős lehetett,
barna haját egy szalaggal kötötte össze hátul, mint valami arisztokrata. Magas
volt és izmos, arca a szakmai komorság ellenére is bizalomkeltően barátságos
volt. Örült, hogy felküldte Mariát, mivel szinte biztos volt benne, hogy a
felesége elmondta volna az igazat ennek a férfinak, ami nagy hiba lett volna.
- Üdvözlöm
Monsieur De Noir, a nevem Bastien Billoire, én fogok nyomozni a kisfia ügyében-
mondta a nyomozó, miközben kezet fogtak. -A kollégáim nemsokára megérkeznek és
megkezdik a helyszínelést, csak előbb szétnéznek a környéken. Addig én felvenném
a vallomásukat. Mindenkiét a házban.
- Köszönöm,
hogy idefáradtak, de attól tartok felesleges volt. Én és néhány kuzinom időben
cselekedtünk, és sikerült utolérnünk a támadót, aki félvén a túlerőtől
hátrahagyta a fiamat és elmenekült. Sajnos az arcát nem láttuk, így nem tudok
személyleírást adni. Bárki is volt az elkövető, elszúrta, de engem már ez nem
érdekel, a lényeg, hogy visszakaptuk a fiúnkat.
- Értem,
szóval azt állítja, megkerült a fia –jegyzetelt a férfi. Robin sejtette, hogy
ennyivel nem szereli le, de azért reménykedett, hogy nem sokáig kell itt
bájcsevegniük. Nem nagyon érezte magát formában a hazudozáshoz.
- Igen,
azt.
- Elég
furcsa egy eset, nemde? –nézett rá a nyomozó. –Van önnek ellensége? Esetleg a
családjának?
Robin furcsállta a kérdést. A többi
gyerekrablást nem jelentették be a rendőrségen?
- Biztosíthatom
uram, akad jó néhány. Egy De Noirnak mindig vannak ellenségei. De nem tudom, ki
lehetett az, vagy hogy mit akart ezzel elérni. De higgye el, ha rájövök,
azonnal szólok magának is.
- Nos,
ez remek. Azonban sajnos kicsit gyanakvó ember vagyok, tudja rengeteg
emberrabló üzeni meg valamilyen úton-módon, hogy hagyjanak ki minket a
dologból, úgyhogy, ha nem veszi tolakodásnak, ránéznék a fiára.
- Nem
hiszem, hogy ez jó ötlet- válaszolta Robin, és áldotta az eszét, hogy a
leveleket elégette miközben várakozott. Csak a pecsétet tette el. Most pedig
játszhatja a könnyű prédát, had érezze magát kicsit nyeregben a nyomozó,
mielőtt megzavarja. –Tudja, a feleségemmel éppen az emeleti hálószobánkban vannak,
valószínűleg alszanak mindketten. Szegény Mariámat nagyon megviselte a dolog,
és este is alig aludt, tudja hogy van ez az újszülöttekkel. Még alig három napos
a csöppség, de már nagyon szereti hallatni a hangját éjszaka –kuncogott
feszülten Robin.
- Tudja
uram, sejtettem, hogy valami ilyesmit fog mondani –mondta Bastien a győztesek
magabiztos mosolyával. –De sajnos mégis kénytelen vagyok erőltetni a dolgot. Én
is megnyugodnék, ha saját szememmel láthatnám, hogy a fia él és jól van –na,
akkor én is nyugodtabb lennék, gondolta Robin.
- Ígérje
meg, hogy halk lesz –mondta, mint egy figyelmeztetőleg Robin, és felettébb
élvezte, hogy a férfi egy pillanatra elbizonytalanodik.
- Szavamat
adom.
- Akkor
kövessen –indult fel a lépcsőn Robin magabiztosan mosolyogva. Csak abban
reménykedett, Maria valóban lefeküdt aludni, és nem rombolja le a gondosan
felépített hazugság-kártyavárát. Amikor felértek az emeletre és Robin
kinyitotta egy kissé az ajtót, jelzésül a suttogásnál valamivel hangosabban
odaszólt a nyomozónak.
- Monsieur
Billoire kérem, tényleg legyen halk, ne ébressze fel a nejem. Nem volt valami
pihentető számára az utóbbi pár nap.
Beléptek a hálóba, és Robin örömmel
konstatálta, hogy Maria, ha ébren is van, biztosan vette a jelzését, bár
remélte, ténylegesen elaludt. Valóban ráfért a pihenés. Odalépett a már
magányosan ácsorgó bölcsőhöz, és szembetalálta magát az éberen pislogó
Coeurral.
- Szia
apróság, hát te nem tudsz aludni? –gügyögött halkan a fiának Robin és átölelte.
– Látja nyomozó, itt van, él és virul, már nyugodtnak is nyugodt. Csak aludni
nem tud, de majd elaltatom miután elment. Minden a legnagyobb rendben van most
már.
- Valóban.
Nos, elnézést kell kérnem, amiért kételkedtem, szakmai ártalom, soha nem
lehetek elég körültekintő, nem kis tétje van az éber figyelmemnek –szabadkozott
a nyomozó.
- Nem
tesz semmit, nagyon hálásak vagyunk –mondta Robin, közben magában örömtáncot
járt, hogy amúgy is esedékes hazatérésük okán még nem anyakönyveztették az
ikreket. Londonban akarták elintézni. Így a hatóságok nem tudhatták, hogy két
fiú van. Legalábbis minden jel erre utal.
- Tudja,
nagyon sokan elkövetik azt a nem kis hibát, hogy hallgatnak az emberrablóra
–mélázott el a nyomozó. –Így vagy úgy lecsatolnak minket az ügyről, ahogyan
arra utasították őket, és ez sokszor a lehető legrosszabb lépés. Nem véletlenül
vagyunk a szakmában.
- Nem
is kérdőjelezném meg- vágott a beszélgetéshez jó képet Robin. Közben már
ténylegesen imádkozott, hogy Maria ne legyen ébren, mert ha hallja ezt a
rábeszélést, akkor bármelyik pillanatban felülhet és rásírhat mindent a
jegyzőkönyvre. Ahogy a férfival egymást méregették, szinte biztosra vette, hogy
ez a fordulat neki is ott van a gondolatai között. Nem hiába, tényleg vérprofi.
- Van
még valami információja esetleg, amit megosztana velem? Bármi, az elmúlt
időszakból? –kérdezte kicsit elterelvén a témát a nyomozó.
- Nincsen
uram, és sajnos tényleg nem láttunk semmit a támadóból. Mi magunk sem sejtünk
semmit. Semmi olyat nem láttunk a férfiből, ami ismerős vagy jellegzetes lenne
–Robin nem akarta beavatni a folyamatos támadások ügyébe, maradt a gyerekrablás
témájánál.
- Szóval
férfi volt? –kapaszkodott ebbe az információba Billoire.
- Minden
bizonnyal.
- Köszönöm
uram, akkor azt hiszem, tényleg végeztünk is. Ha bármi új információja van,
számítok az együttműködésére a továbbiakban is, én pedig értesítem, ha mi
találunk valamit.
- Természetesen,
és köszönjük. Lekísérem.
Amikor
leértek a kapuhoz, Robin végre megnyugodott. Nemsokára kirakhatja a házából ezt
a kérdezősködő paprikajancsit, és elindulhat a kikötőbe. Már így is rengeteg
idő veszett kárba. Már kezet fogtak és éppen csukta volna be a kaput, amikor a
másik még egyszer visszaszólt.
- Uram,
bocsásson meg, még egy kérdést, ha szabadna.
- Tessék
–Robin hihetetlen sebességgel gurult dühbe. Nem igaz, hogy ez a pasas ennyire
levakarhatatlan!
- Hogy
is hívják a fiát?
Robin
gyanakvóan nézett a másik férfira egy pár másodpercig.
- Coeur.
- Érdekes
–szólt eltűnődve Billoire.
- Ugyan
miért?
- A
bejelentés egy George de Noir nevű fiúról szólt. Ez hogy lehet? –kérdezte halvány
mosollyal, eltűnődőn a másik.
- Egészen
egyszerűen. A fiam két keresztnevet kapott, ugyanis Georgenak kereszteltük
volna Maria halott édesapja után, ha fiú, de a feleségem várandóssága alatt az
apám sajnos szintén elhunyt, így mindkettőjük nevét megkapta. De én jobban
szeretem a Coeur nevet. Még nem döntöttük el, melyik lesz az első, várunk vele,
amíg hazaérünk Londonba és anyakönyveztetjük.
- Értem,
elnézést. És részvétem az apja miatt. További szép napot Monsieur de Noir.
- Köszönöm.
Önnek is, nyomozó.
Robin becsukta a kaput és nekidőlt. A végére
egészen belejött a hazudozásba, hála az égnek. Több ponton majdnem el is
vérzett a kísérlete, hogy megvezesse Billoire-t, de végül sikerült. Felsietett
az emeletre, hogy elbúcsúzzon Mariától. Az asszony a kisbabával a kezében az
ablaknál állt és a távolodó kocsit nézte.
- Elment
–szólt Robin Mariának, mire az odakapta a fejét.
- Igen.
Nem tudtam már, mi tart ilyen sokáig –válaszolta a férjének.
- Nagyon
értette a dolgát. Ügyesen játszottad az alvót Hercegnőm –dicsérte meg Robin.
–Bevallom, kicsit aggódtam.
- Nem
kellett. Amikor hallottam, hogy beszélsz valakihez, tudtam, hogy nem egyedül
jössz, és a név nem volt ismerős, így továbbra sem keltem fel. Bár kicsit
meginogtam annál, amit az emberrablásokról mondott, de jobbnak láttam megvárni,
mit reagálsz.
- Jól
tetted. Nagyon szeretlek, amiért ennyire okos vagy, ugye tudod? –simogatta meg
a vörös tincseket Robin.
- Hihetetlen,
hogy ennyire higgadt tudtál maradni. Nekem nem sikerült volna. Én még most sem
vagyok nyugodt.
- Tudom.
Viszont most magatokra kell hagyjalak. Elmegyek a kikötőbe, szerzek magunknak
hajót, nemsokára visszajövök. Nem ígérek luxus utasszállítót, de minden tőlem
telhetőt megteszek.
- A
lényeg, hogy ne süllyedjen el Londonig, és a lehető leghamarabb vigyen el oda.
A többi nem érdekel –mondta Maria. Robin megcsókolta, ő pedig ebbe a csókba
kapaszkodott, hogy ne hulljon megint darabokra. Másik fia jelenléte arra
késztette, hogy erős maradjon, a férje pedig segítette ebben. Ugyanakkor belül
hihetetlen módon rettegett.
Nem sokkal az után, hogy Robin elindult, a kis
Coeur elaludt, így visszatette a kiságyba. Maga is befeküdt az ágyába, ezúttal
hálóruhában, hátha ez a pillanatnyi nyugalom segít neki elaludni. Végül egy
óráig tartott, mire álomba sírta magát.
Robin örült, hogy kint lehet a levegőn. Az
istállóban összefutott Victorral, aki nem sokkal a nyomozó után érkezett, és
ott várta meg, amíg a férfi távozik. Mikor Robin elment felnyergelni a lovát, ő
ott várta, két útra kész hátassal, és közölte, elkíséri őt. Robin pedig nem
tiltakozott, holott nem volt igazán kedve a társasághoz, de Victor jó útitárs
volt. Nem kérdezgette, nem fecsegett semmi zagyvaságról, csupán ott vágtatott
mögötte, mint az árnyék, biztosítva az útját.
A kikötőben hátrahagyták a lovakat, és elindultak
külön-külön hajót keresni. Megbeszélték, hogy egy óra múlva az állatoknál
találkoznak, és megbeszélik, ki mire jutott.
Robin fel-alá rohangált, mindenkihez odament,
tud-e hajót, ami legkésőbb holnap kora reggel Londonba megy, és még van rajta
hely, de senki nem tudott segíteni. Vagy hely nem volt, vagy nem voltak tájékozottak, vagy a saját
hajójukon kívül nem tudtak másról semmit. Az egy óra elteltével csak azt
remélte, hogy Victor szerencsésebb volt nála, ugyanis a kikötő nagyját ezzel az
egy órával ketten le is tudták. Amikor visszaért a lovakhoz, azt látta, hogy
Victor nincs egyedül.
- Robin.
Ez az úr itt Joseph Grey. Ő fog titeket hazavinni holnap reggel –mutatta be az
ötven körüli férfit Robinnak.
- Üdvözlöm,
Robin de Noir vagyok –nyújtott kezet az öregnek.
- Tudom
uram –válaszolta amaz. –Az az egy kabinom, ami van is a sajátomon kívül
maguknak lett lefoglalva még tegnap.
Victor és Robin jelentőségteljesen
összenéztek.
- Azt
mondja, tegnap? –kérdezte Robin.
- Igen
uram, egy férfi felkeresett, hogy vállalok-e személyszállítást Londonba a
napokban, mire én azt válaszoltam, hogy nem igazán, de ha sürgős, tehetek
kivételt –beszéd közben összedörzsölte az ujjait, jelezve, hogy megvásárolható
a megfelelő összegért. –A fickó pedig fizetett, és biztosított róla, hogy igen sürgős
a dolog. De hát ha magának van lefoglalva a hely, miért csodálkozik ennyire?
- Tudja,
én tegnap még nem tudtam róla, hogy haza kell mennem. Mondja csak, hogy nézett
ki a férfi?
- Nem
láttam én abból semmit, egy maszkkal takarta az arcát. Magánál talán kicsit
magasabb volt –ráncolta a homlokát a férfi. Látszott rajta, érdeklik a
részletei ennek a felettébb különös ügynek, de nem fog faggatózni.
- Nem
mondta, mire kell a maszk? –Robin feltételezte, hogy az öregember rákérdezett,
és nem is tévedett.
- Amikor
szóvá tettem, azt mondta, megégett az arca. Ismeri tán? –kérdezett vissza.
- Nem.
Valószínűleg, még ha tényleg égett is az arca, akkor sem. Köszönjük a
segítségét, uram. Mikor indul holnap?
- Reggel
hét órakor. De akár már este is idejöhetnek, a kabinjukban lesz hely
–ajánlkozott.
- Köszönjük.
Gyere Vic.
Mikor hallótávon kívülre értek, Robin
odafordult a barátjához.
- Kíváncsi
vagyok, vajon ki lehetett a maszk alatt. Elég furcsa, hogy ennyire
gondoskodóak, hogy hazajuttatnak. Ha nem éppen most rabolták volna el a fiamat
és gyilkolnák a klánomat, még a kalapomat is megemelném.
- Meghiszem
azt. Csak tudnám, mit akarnak ezzel. Ha nem mi voltunk a célpont, miért jöttek
át ide is? –kérdezte Victor.
- Nem
is tudom. Talán elterelésnek. Vagy csalinak, hogy szétszedjenek apámmal.
Fogalmam sincs, de valami okuk biztosan volt rá.
- Figyelj
Robin, én továbbra is segítek neked nagyon szívesen, és valószínűleg nem én
leszek az egyetlen, de azt is előre bocsájtom, hogy nem leszünk sokan. Szinte
már mindenki tudja, hogy ez az egész miattatok volt –kezdte óvatosan a másik
férfi.
- Ezt
meg hogy érted? Mi az, hogy miattunk? –mordult rá Robin.
- Hát
tudod, nem sokkal az után, hogy a te fiad eltűnt, a mieink megkerültek. Nem
tudom, miért vitték el őket. Valószínűleg csak terrorizálni akartak velük, vagy
ilyenek. Hogy tényleg úgy tűnjön, hogy nem egy ember a célpont.
- És
az mire lett volna jó?
- Hogy
utána az ellen az egy ember ellen fordítsanak. És mivel apád meghalt, joggal
gondolhatják azt is, hogy ez az egy ember te magad vagy –mutatott rá Victor.
- De
engem is megpróbáltak kinyírni.
- Igen,
de élsz. És az a helyzet, hogy valószínűleg, ha apád miatt is volt, mellette a
sajátjaitok kitartottak volna. Ravasz vén róka volt, és az ő idején még
könnyebb volt egyben tartani a népet. Viszont ha megtudják, hogy itt vége a
dolgoknak, sőt, ha ott is hazaengedik a gyerekeket –amit mondjuk nem is kétlek- akkor
annál nehezebb lesz átvenned a klánt. Nem fognak mögéd állni.
- De
igen. Mert apám is így akarná –érvelt Robin.
- Biztos,
hogy mindenki így gondolja? –kérdezte meg Victor a már Robinban is
megfogalmazódó kérdést. Vajon az apja tényleg ezt akarta volna? A fiára bízni a
klánt, a fiára, akiben ő maga sem bízott sohasem? Akit több okból gyűlölt és megvetett?
És egyáltalán ha így is lenne, támogatná ezt a többi De Noir, ha azt hiszik, miatta volt ez a sok szenvedés?
- Meglátod,
megoldom a problémát, és mellém fognak állni. A család egysége a hatalmunk. Nem
fog problémát jelenteni. Nem fognak hátba szúrni.
- Legyen úgy öcsém. Én kitartok melletted, és
biztosan nem én leszek az egyetlen, de számíts a dolog árnyoldalára is. Hamarosan
nőni fog az ellenségeid száma.
Maria aludt, amikor Robin hazaért. Victor nem
kísérte el a kastélyig, hazament a családjához. Robin felkérte Frédéric-et,
hogy készítse elő a poggyászaikat holnapra.
Robin befeküdt ugyan Maria mellé, de nem tudott
elaludni. A beszűrődő holdfényben a letépett pecsétet vizsgálgatta. Nem volt
ismerős neki a jel és ez dühítette. Minél előbb utána akart járni. Mielőtt
elbúcsúztak volna, megmutatta Victornak is a kis szimbólumot, és meghagyta
neki, ha talál valamit, amin elindulhatnak, azonnal írja meg.
Másnap reggel pontban hét órakor indulásra
készen búcsúzkodtak a Jeuneöktől a kikötőben.
- Vigyázzatok
magatokra és mielőbb térjetek vissza Holdföldére. Addig is, ha már itt vagytok,
segítsetek Vicnek a kutatásban. Rá kell jönnünk, mi ez a szimbólum, mert ez
elvezethet a gyerekrablóhoz.
A fiatalok kórusban helyeseltek, majd lóra
szálltak és elvágtattak, Robin pedig, Maria kezét fogva felsétált a kabinjukba
és öt perc múlva már úton is voltak.
Robin remélte, hogy már másnap kora reggel
Londonban lehetnek, ugyanis kedvezően erős hátszelük volt. Ha ez kitart egész
nap, akkor talán fél nyolckor már kiköthetnek Anglia partjainál.
- Maria,
nem akarsz aludni? –nézett rá a feleségére, aki a kis kabin ágyán ült. Nagyon
megviselt volt, és Robinnak fájt így látnia. Legalább alvás közben békés.
Ameddig fel nem riad.
- Nem,
csak rémeket álmodom egyfolytában. Nem bírok aludni, azt sem tudom, tegnap hogy
sikerült órákig –rázta a fejét Maria.
- Kimerült
voltál. Sőt, most is az vagy. Miután éjszaka felriadtál, nem sokat aludtál.
- Tudom,
ahogyan te sem. Neked is aludnod kéne. Ha hazaértünk, úgyis még többet leszel
ébren –paskolta meg maga mellett az ágytakarót Maria.
- Persze,
de nem csak te nem tudsz aludni –mormolta Robin.
Kínos, szomorú csend telepedett közéjük. Csak
egy-egy fojtott gőgicsélés hallatszott a kiságy felől, meg a beszűrődő tengeri
élet zajai. Robin vágyódva nézett ki a hajóablakon. Odakint minden olyan
békésnek látszik. Nincs vihar, csak az ég borult kicsit, de a tavaszi nap sugarai
néha felülkerekednek a felhőkön és betelítik az eget. Sirály csapatok
keringenek a levegőben, vijjognak, halásznak. Robin szeretett hajózni és
szerette a tengeri levegő friss, sós illatát is. Ki akart menni. De nem hagyhatta itt
a feleségét egyedül.
- Próbáljunk
meg mindketten aludni egy keveset. Neked van igazad, Holdföldén már ennyit se
fogunk.
- Próbáljunk
–egyezett bele Maria.
- Nyomorult
egy életbe kényszerítettelek Maria –szólt Robin, miután elhelyezkedtek az
ágyban. –Boldogságot akartam adni, és az a pár hónap, amit együtt töltöttünk
vagy boldogtalan, vagy nyomorúságos volt. Sajnálom. Nem ilyen életet szántam
magunknak.
- Nem
a te hibád Robin, szerencsétlen körülmények áldozatai vagyunk, de én bízom
benned. Tudom, hogy megoldod, hogy ez úttal te mentesz meg engem és a
családodat. A mi családunkat –ölelte
át a férfi derekát Maria.
- Nagyon
remélem, hogy így lesz. Csak olyan tanácstalan vagyok, semmi nyomunk nincs
utánuk. Semmi, amin elindulhatnék. Illetve –kapott észbe Robin. Felült, és
kihalászta a levélpecsétet a nadrágja zsebéből.
- Ez
az egy kiindulópontunk van, de eddig még senki nem ismerte fel, akinek
mutattam. Neked mondd valamit? –adta a nő apró kezébe a lenyomatot.
- Ez
a levélről van? –méregette Maria a kis képecskét összehúzott szemekkel. Egy „A”
betű és egy szem… –Nem, de valószínűleg egy pecsétgyűrű nyomán csinálták, nézd; itt, látod? Látszik a gyűrű foglalat kerete.
- Igen,
ez már nekem is szemet szúrt, de nem ismerek senkit, akinek ilyen gyűrűje van.
- Akkor
nem tudok újat mondani. Én még nem találkoztam vele –nyújtotta vissza férjének
a pecsétet Maria.
- Otthon
is körbekérdezem még a többieket. Ez az „A” annyira csicsás, de mintha még
lenne itt valami. De eléggé sietősen nyomhatták rá, mert alig látszik ki, mi
az. De szerintem ez nem csak egy sima betű, hanem legalább kettő... –tűnődött
Robin. Maria nagy szürke szemeivel méregette a pecsétet.
- Lehetséges.
Nem tudom Robin. Majd én is utána nézek, legalább nem érzem majd magam olyan
feleslegesnek.
- Nem
örülök neki, de legyen –sóhajtott Robin. –Egy feltétellel! Ha megígéred, hogy
kizárólag Benjamin könyvtárában kutatsz, és ha nem találsz semmit, ránk
hagyod a maradékot. És ki sem teheted a lábad Holdszállásról, ameddig meg nem
oldottuk a dolgot.
- Micsoda?
–sipította Maria. –Te visszaküldesz a bácsikámhoz? Ezt meg mégis hogy képzeled?
- Maria
–nézett rá könyörgően Robin. –Ott biztonságban tudnálak. Őket eddig nem
támadták meg tudtommal, és nagyon jó lenne, ha ottmaradnátok Coeurral, ameddig
ki nem csináljuk azokat a férgeket. Mellettem… nem vagy biztonságban.
Robin elnézett a kabin másik oldala felé. Ezt
soha nem akarta kimondani. Ennél megalázóbb nincs is egy életerős fiatal férj
számára. Azt mondani a feleségének, hogy nélküle nagyobb biztonságban van. A
tőr a szívében még egyet fordult.
- De
Robin, nélküled még kevésbé! Nem teheted ezt velünk! Ha megneszelik, hogy ott
vagyok Holdszálláson, szerinted mennyi időbe telik majd, hogy odaküldjenek egy
csapat gyilkost? A bácsikám nem tud minket megvédeni egyedül. Lovedayékat is
veszélybe sodrod ezzel! –tiltakozott Maria.
- Azt
hiszed, egyedül hagyunk titeket? Dehogy is, jézusom, Maria, ne nézz már ilyen
felelőtlennek! Egy csapat mindig lesz Holdbirtokon, és figyeli a kastélyt.
- Akkor
sem tetszik ez nekem –rázta meg a fejét Maria.
- Nem
is kell, hogy tetsszen, a lényeg az, hogy működjön.
Magához húzta a feleségét és simogatni kezdte
a haját. Tudta, hogy ezzel el tudja altatni a nőt, régen, amikor néha napján a
meleg nyári teliholdas éjszakákon kiszöktette a kastélyból, mindig így aludtak
el. Összebújva, először Maria, akit Robin álomba cirógatott, mint egy kiscicát,
aztán ő, gyönyörködve a lányban.
Most azonban ez az egész tovább tartott. A
kabin hűvös volt, a körülmények meg szörnyűek. Semmi sem volt békés vagy
boldog, végül mégis sikerült elaltatnia az asszonyt. Órákba telt, mire egyszer
sem ocsúdott vagy riadt fel a kábulatából arra, hogy Robin megmozdul.
Robin óvatosan felállt és felvette a kabátját.
Odalépett fia bölcsőjéhez, aki most is éberen nézegette a kiságya oldalát.
- Hihetetlen,
hogy ilyen éber vagy! –suttogta elképedve Robin. –Talán normál esetben
mindketten végigaludnátok az utat. George legalábbis biztosan.
Elmosolyodott, de könnyek gyűltek a szemébe.
Összesen egyszer tartotta a kezében a másik, álmatagabb fiát. Azt, aki szinte
születése után már rögtön szunyókált is, őt, aki apró kis markába zárta Robin
ujját. Az elrablás napján, mielőtt elindult volna. Amikor reggel kiosont a
szobájukból, hallotta, hogy a két kisfiú nagyon mocorog, úgyhogy mindkettőjüket
még gyorsan felvette egy kis időre.
- „Ennyi
még belefér, mielőtt elsunnyogok. Nézzenek oda, George, te végre hajlandó vagy
apádra nézni” –suttogta a kisfiúnak Robin, és elbűvölve nézte a sötétszürke
szemeket. Kicsit többet időzött azzal a fiával. Őt először tartotta a karjában,
és milyen ironikus, hogy lehetséges, utoljára is.
Most is osont, hogy ne keltse fel Mariát.
Mennyivel másabb ez a fajta óvatosság. Ha akkor felkelti, akkor egy csókkal
újra álomba ringatja, most viszont csak kiborítaná vele a feleségét, ha arra
ébredne, hogy Robin éppen kioson a kabinjukból. A hűvös kora esti tavaszi levegő frissítően csapta arcon Robint. Mélyen beszívta az óceáni levegőt, érezte, ahogy a tüdeje megtelik oxigénnel. Odalépett a hajókorláthoz és a jármű oldalánál fodrozódó hullámokat nézte. A sötét víz végtelenjétől megrohanták a gondolatok, de túl fáradt és kifacsart volt ahhoz, hogy összeálljanak értelmes egésszé.
- Dohányzik, uram? -lépett mellé egy fiatal fiú, akiről eddig azt sem tudta, hogy a hajón van. Egy doboz cigarettát kínált felé.
- Általában nem, de most elfogadom, kösz öcskös -nyúlt a dobozba Robin.
- Miért utaznak Londonba? -érdeklődött a fiú.
- Hazamegyünk. Nyaralni voltunk Franciaországban -kerülte meg a további kérdéseket a férfi. - Mi a neved fiam?
- Zachary. Az apámé a hajó. Hallal kereskedik a Királyságban, de most egy barátjához szállított, úgy kerültünk ide. Esküvő volt, nagy lakodalom, a barátja volt az örömapa. Én nem mehettem, mert az öreg kissé paranoiás -mesélte a fiú. Nyílt, őszinte, beszédes személyisége üdítően hatott Robinra. - Félt, hogy amíg mulatozik, elviszik a hajóját. Nem bízik a külföldiekben. Pedig ez az ócskavas aztán akkor se kéne, ha fizetnénk érte, hogy elvigyék.
- Hány éves vagy Zachary? -kérdezett újból Robin.
- 16 múltam a nyáron. Hacsak nem állok katonának, hamarosan rám rohadhat a sok nyüves hal. Apám pihenni akar most már. A bátyámra akarta hagyni az üzletet, de ő okosabb volt. Lelépett időben egy nővel, nem is sűrűn hallat magáról. Havonta, kéthavonta egy levél, semmi több. Tavaly született meg az unokahúgom, de nem láttam még.
- Hogyhogy, hát apádék? Nem kíváncsiak rá?
- Édesanyám három évvel ezelőtt elhunyt, apám pedig összeveszett a bátyámmal, amikor az kijelentette, hogy ő nem fogja a hal seggét szagolni élete végéig. Fogott is egy gazdag nőt és itt hagyott mindent. Halazhatok helyette is. De legalább biztos jövedelem. Hal mindig kell, a halászok pedig nem kérnek sokat. Nem rossz üzlet ez, csak rém unalmas, és mi tagadás, rettenet büdös. Halszagúan nehéz feleséget fogni -vigyorgott a fiú. Robin végre kicsit fel tudott szabadulni, még ő is mosolygott a fiún.
- Miért akarsz minden áron feleséget? Fiatal vagy még, a te korodban én a pokolba kívántam a házasságot, a nőket meg az ágyamba. Ezen kéne inkább agyalnod egyenlőre, nem gondolod? -vigyorgott rá Robin.
- Ugyan, a kettő nem zárja ki egymást. De én gondolok a jövőmmel. Szeretek előre tervezni. Ebben az anyámra ütöttem -kicsit elmélázott, a csikket a vízbe hajította. - A felesége nagyon csinos uram. Régóta házasok? -kérdezte egy fél perccel később Zachary.
- Nem, a nyáron esküdtünk csak.
- És máris gyerek? Nem volt korai? -döbbent le a fiú.
- Így alakult. Nem terveztük, én legalábbis biztosan nem. De örültünk neki.
Csendesen ácsorogtak egy darabig. Nem volt több kérdésük vagy közlendőjük egymással, csupán nézték a fodrozódó vizet és a gondolataikba merültek.
- Fáradtnak tűnik uram, nem akar lefeküdni? -kérdezte pár perc elteltével Zachary.
- Nem tudnék aludni, de mielőtt kikötnénk ledőlök majd. Te is feküdj le lassan. Későre jár.
- Nemsokára úgy lesz uram, pár óra és megérkezünk, viszont akkora kell majd az energia és már kezdek kicsit fáradni -ásítással adott nyomatékot a szavainak. - Jó éjszakát Monsieur De Noir.
- Jó éjszakát Zachary, és szólíts Robinnak.
- Rendben. Robin -vigyorodott el a fiú.
Zachary elindult a saját kabinjuk felé, és Robin is visszatért Mariahoz. Ledőlt az ágyra, újra betakargatta a feleségét, átölelte és maga is meglepődött reggel, amikor is kopogásra ébredt, hogy bizony hamar elaludt.
- Monsieur, Madame, hamarosan kikötünk -hallatszott be Zachary hangja a kabinba. Robin felült, és ránézett a riadtan pislogó Mariára.
- Köszönjük Zachary, összeszedjük magunkat. Nyugalom drága, csak a kapitányunk fia. Öltözz, hamarosan otthon leszünk.
- Mennyi lehet az idő? -kérdezte kissé ködös tekintettel Maria. Látszott rajta, hogy még eléggé álmos.
- Szerintem alig van több délnél. Nem futottunk annyira rossz időt, bár én már jobb szerettem volna itt lenni reggel.
- Mindegy, a lényeg, hogy itt vagyunk -Maria kikászálódott az ágyból és öltözködni kezdett. Robin követte a példáját.
Másfél órával később lepakoltak a hajóról és búcsúzni kezdtek fuvarozóiktól.
- Köszönjük uram, hogy a rendelkezésünkre álltak -nyújtott kezet az öregnek Robin.
- Nem tesz semmit uram, igazán. Sajnálom, hogy étellel nem szolgálhattunk, de sajnos nem terveztem vele.
- Nem érdekes. Zachary, gyere egy percre, hadd mondjak neked valamit -szólt a fiúnak.
- Uram... izé, Robin? -nézett rá érdeklődve kék szemeivel a fiú.
- Tudod, megbízható gyereknek tűnsz te nekem, kérhetek tőled egy kis segítséget? -kérdezte Robin.
- Hogyne, bármit -lelkesedett Zachary.
- Itt a címünk, ha esetleg valamikor el tudnál jönni hozzánk, azt nagyon meghálálnám. Lenne neked egy kis feladatom, de persze csak ha apád tud nélkülözni néhány napig. Ha megbeszélted vele, keress meg. Bárki álljon a kapuban, mondd, hogy engem keresel és nem lesz gond. Rendben?
- Természetesen, számíthatsz rám! - csillant fel a fiú szeme. - Bármit szívesen csinálok, ha ezáltal elég messze jöhetek otthonról.
- Akkor majd találkozunk, vigyázz magadra, addig is, ezt tedd el. Hasznát fogod venni - nyomott egy kevés pénzt a fiú kezébe.
- Köszönöm! -vigyorgott Robinra.
- Robin! -hallotta a háta mögül Maria hangját, mire megfordult. - Az ott véletlenül nem Adam? -Robin követte felesége ujját, és valóban megpillantotta unokatestvérét egy lovaskocsi mellett. Odaintett neki, mire amaz megindult feléjük.
- Adam! Te mit keresel itt? -ölelte magához kuzinját Robin. - Félre ne értsd, baromira örülök neked, csak megleptél.
- Hogyhogy? Hiszen te írtál nekem, hogy ma reggel sürgősen jöjjek el értetek a kikötőbe és vigyelek haza titeket. Órák óta várok -nézett rá furcsállóan a férfi.
- Én nem írtam neked! -válaszolta Robin.
- Pedig ez a te kézírásod -nyomta a levelet a kezébe Adam. És valóban, ott állt, hogy hazatérnek, hogy a fiát elrabolták és mindez az ő kézírásával.
- Mikor jött ez a levél? -kérdezte a kuzinját.
- Tegnap este. De mi ez az egész? Vesszek meg, ha ez nem a te írásod, ne őrjíts meg.
- De, az enyém, de hidd el, egy percem nem volt, hogy leüljek megírni bármilyen levelet is. Ráadásul ha tegnap este jött a levél, akkor még azelőtt elküldték, hogy egyáltalán tudtam volna, hogy eltűnt a fiam -mondta értetlenül Robin.
- Érdekes. Ahogyan az is, hogy a többi gyerek hazakerült.
- Szóval itt is?
- Igen. És ez nagyon nagy fejetlenséget szült otthon, főleg, hogy nem sokkal utána kiderült, hogy a tiéd viszont most tűnt el. Nem értünk semmit, de páran elkezdték bomlasztani a klánt, hogy ez az egész a te hibád -nézett aggodalmasan Robinra Adam.
- Vic megmondta, hogy ez lesz. Csak az a baj, hogy fogalmam sincs, mi folyik körülöttünk, és hogy mi értelme volt. Ha a gyerekeket nem akarták bántani, sőt, ha engem akarnak bántani, titeket miért sanyargattak volna. Ennek az egésznek semmi értelme.
- Mi sem tudjuk hova tenni. Voltak, de leginkább csak a fiatalabb klántagok közül, akik azt mondták, Coeur miatt van minden, de nagyon le lettek ugatva. Apádat konkrétan szentté avatták, mióta fejbe lőtték.
- Ez így nagyon nehéz lesz. Mire számítsak? -kérdezte félve Robin.
- Semmi jóra, de nagyon rosszra sem. A vár a tiéd, ezt nem tudják elvenni tőled, apád lévén téged illet, a végrendeletében is így hagyta. De sokan elpártoltak mellőled, és azok akik nem, azok is attól félnek, mikor szabadítod a fejükre az újabb sorscsapást. Nem mondják, legalábbis nekem nem, de egymásközt beszélik, és érezhetően ezt gondolják. Nagy a szar odahaza öcskös. De örülök, hogy itthon vagy.
- Én is, testvér, én is. Menjünk haza. Gyere Maria, végre hazamegyünk.
Beszálltak a kocsiba, és az esti órák kezdetén meg is érkeztek Holdföldére.
