The Secret Of Moonacre - Holdfölde visszavár: X. Fejezet - A remény szikrája

 Sziasztok! :)  Túl az érettségiken, kicsit tisztább fejjel újrakezdtem ezt a fejezetet, mert sehogy sem akart kiteljesedni. Végre, úgy érzem, most sikerült, megcsináltam. Remélem, egyetértetek, bár ez a rész eléggé „átkötő” szerepű, ugyanis most fognak majd csak igazán felpörögni az események, amiknek a megírását már nagyon várom, remélem időm is lesz rá! :) A következő hetet vidéken, az azt követőt pedig Angliában töltöm, utóbbi helyszínről nem biztos, hogy tudok majd frissíteni, de majd igyekszem, főleg, hogy ez az első olyan történet, ahol elértem azt a pontot, aminek a megírását már nagyon várom. :) 

 Remélem tetszeni fog nektek ez is, a folytatás meg pláne, úgyhogy jó szórakozást az olvasáshoz, én pedig visszatérek az íráshoz. 

 Maria egy mózeskosárba tette a picit és már kora hajnalban levonult a könyvtárba, hogy megtegyen minden tőle telhetőt, és megkeresse a szimbólumot, amit a pecséten láttak. Órákon át tartó hiábavaló keresés eredményeképpen csak annyit érzékelt, hogy a betűk összefolynak, és a feje csak sajog a sok felesleges információtól.

 A keresést viszont így is csak akkor hagyta abba, amikor a kicsi felsírt; felébredt és reggelit követelt. Halvány mosoly jelent meg a lány arcán. Szerette a szoptatást, minden fájdalom ellenére. Olyan kevés idő telt el azóta, hogy már nem a méhében rúgkapáló kis lényekként érzékelte a fiait, hogy néha napján rémesen hiányolta ezt a fajta együttlétet. Ez a kapcsolat olyan volt, mintha megint egybeolvadnának.

 Kivette a kisfiút a babakosárból és ráfektette a mellére, hagyta, hogy a pici magához vegye a szükséges tápanyagot. Már ő maga is csak néha-néha szisszent fel, de nem igazán törődött a kellemetlen érzéssel. Gyönyörködött a gyermekében, Robinnal való szerelmük gyümölcsében. Robin… még csak egy estét töltöttek külön, de közel egy éve ilyen még nem történt, és a másik fia mellett még a férje hiánya is gyötörte. Félt, hogy kis családja idő előtt széthullik, csak úgy, mint kisgyermekkorában…

 Loveday lépett be a könyvtárba egy bögrével a kezében.

-      Drágám, sejtettem, hogy már itt talállak. Ó, milyen jól tűröd! –lepődött meg, amikor meglátta mit csinál a fiatalabb nő. –Én nagyon sokáig szenvedtem az etetéssel!

-      Tudod, nem olyan vészes, most, hogy egyszerre csak az egyikük csinálja… -kicsit elcsuklott a hangja, de megköszörülte a torkát. Elég volt! Nem hagyhatja el magát. –De ez a szép az ikrekben, mindent együtt csinálnak. Kivéve az alvást! Abban teljesen különböző szokásaik vannak –kuncogott.

-      Robin megtalálja. Hidd el, nem lesz semmi gond, csak egy kis idő kell neki, és megoldja –bíztatta az idősebb nő. –Hoztam neked egy kis levest, ez ebben a rút, esős időben nagyon jót tesz a szervezetednek, főleg a szoptatás alatt. Idd ki, rád is rád fér a feltöltődés.

-      Köszönöm, de tudod, hogy nincs túl sok étvágyam –vont vállat Maria.

-      Ne csináld ezt! Mivel akarod táplálni a fiadat, ha te nem eszel semmit? Azért hoztam ezt, mert könnyű, nem kell még rágnod sem. Legalább ennyit tegyél meg magadért.

-      Tudom, Loveday, igazad van. Köszönöm.

-      Találtál már valamit? –hagyta figyelmen kívül a hálálkodást Loveday.

-      Nem, még semmit. Így, hogy semmi támpontunk, hol is keressünk igazából, nem sokra megyek.

-      Segítek neked. Luna most úgyis alszik, de a dajka el tud látni minden feladatot. Több szem, többet lát.

-      Biztos? Nem muszáj maradnod.

-      Nem olvashatod ki az egész könyvtárat egyedül! Így legalább haladunk. Ha van itt valami információ, minél előbb meg kell találnunk.

  Robin a reggeli órákban már ébren volt, várta, hogy megérkezzenek a klán megmaradt tagjai. A szobája ablakából figyelte a különböző időközönként feltűnő, más-más korú ideérkezőket. Sokan a vár és a falu közötti területeken laktak, közel az erdőhöz, páran a vízpart felé, néhány közvetlenül a vár mellett. Nem tudta, hogy a több, mint száz De Noirból hányan maradtak, de sejtette, hogy aligha harminc használható férfire támaszkodhat, akik vadászni és harcolni tudnak.

 Nem tudta, mióta állt már ott, amikor Adam egyszer csak megállt mellette és nézte a lézengő vendégeket.

-      Ez jó hír, már egészen sokan jöttek. A Jeune-ök mindenképpen itt maradtak, ez természetes, és úgy tudom, a gyermektelen családok nagytöbbsége sem ment el. Ha minden igaz, körülbelül ötven emberünk maradt. Arra gondoltam, hogy az öregek átnézhetnék a környező könyvtárakat, a nők körbekérdezősködhetnek. Csak arra kell figyelnünk, hogy senki se maradjon egyedül és fegyvertelenül, akkor minden rendben lesz és terveim szerint elég jól fogunk haladni.

-      Adam –mosolygott rá Robin a kuzinjára. – Mit is csinálnék nélküled? Kettőnk közül mindig is te voltál a stratéga.

-      Na igen –mosolyodott el Adam és Robin is fakón felnevetett.

-      Rád bízom ezt a fajta irányítást. Egyelőre én erre nem tudok koncentrálni, nagyon fontos dolgom van és leköti minden figyelmemet.

-      Rendben testvér, ahogy jónak látod. Gyere, lassan ideje lemenni.

 Órákig tartott, mire az összes jelenlévő megérkezett, lenyugodott és hajlandó volt mindent végighallgatni és megvitatni. Persze nincs klángyűlés vita és összekülönbözések nélkül, de Robin remélte, hogy a jövőben, amikor minden helyreáll, sokkal gördülékenyebben fognak menni ezek a dolgok.

 Robin rövid köszönő- és üdvözlőbeszédét leszámítva csak Adam beszélt, ismertette a helyzetet és az erre vonatkozó terveket. Hosszú időbe telt, mire mindenkit beosztottak valakihez, posztjának és feladatának megfelelően, addig Havier mindenkinek rajzolt egy másolatot a pecsétről. Robin szinte csak nézett ki a fejéből, nagyon nem érezte magát jól, így, hogy itt ül és hallgatja, mit kéne tenni. Idegesen fészkelődött, és csak arra várt, hogy szabadulhasson. Néha feszülten összenézett Danielle-el, és látta, hogy a nő is olyan nyugtalan, mint ő maga. Mindketten szabadulni akartak, ugyanoda.

 A találkozó vége felé Robin azt vette észre, hogy már annyira nem figyelt oda az egészre, hogy a kialakult helyzet kezdett kaotikussá válni, anélkül, hogy érzékelte volna; egyre hangosabb viták támadtak a De Noirok között, és már-már egymásnak estek. Robin hitetlenkedve bámult körbe. Az események felett kontrollját vesztett Adam kétségbeesve próbálta újra a normális felé terelni a dolgokat, sikertelenül.

 Az egész úgy kezdődött, hogy valaki tett egy rosszmájú megjegyzést, hogy ez a fantomküzdelem teljesen értelmetlen, és az lenne a legjobb, ha mind elhúznának valahová messzire, ameddig nem csitul a helyzet. Ezt a kitörést egy-két ember kivételével heves ellenreakcióra késztette a jelenlévőket.

 „ – Semmi keresnivalónk itt!”

 „ – Szégyent hoztok a klánra!”

 „ – Mások is elmentek…”

 „ – Akkor ti miért nem?”

 „ – Nem volt hová…”

 Ilyen és ehhez hasonló párbeszédek folytak, ilyenképp érveltek, vagy éppen támadtak egymásnak a jelenlévők. Robinnak pedig az egészhez sem kedve, sem ereje nem volt. A jó szándékú kezdeményezés értelmetlen üvöltözésbe fulladt, ami nem hogy nem juttatta előre, de súlyosan hátráltatta is őket. Megunta a vitát, felemelkedett az asztaltól, és el is akart indulni kifelé, de ez a mozdulatsor akkora döbbenetet váltott ki, hogy a vitatkozók mind elhallgattak.

-      Hová mész Robin? –szólt utána az egyik Jeune, Fürge.

-      Ennek így semmi értelme –mutatott körbe. –Ne haragudjatok, és August, köszönöm, hogy segíteni próbáltál, tényleg, de én nem vagyok olyan, mint az apám. Nem vagyok olyan meghatározó alak, hogy a kedvemért egy teremre való De Noir nyugton a helyén üljön, és ha bárkire ráüvöltenék, hogy fogja be, úgysem tenné, amit megértek. A helyetekben én sem tartanám többre magam. Inkább megyek, és máris folytatom a nyomozást, aztán ha valaki talál valamit, szól, vagy segít. Nem vesztegethetek több időt tétlenül. Ti is menjetek a dolgotokra, mielőtt kinyírjátok egymást. Hiszen pont erre játszanak ők is.

 Ezzel Robin kivonult a teremből. Senki sem ment utána.

 Eltelt pár hét. Pár eseménytelen hét, amikor nem találtak semmi hasznosat. Az ellenség ismételten nem adott jelt magáról, semmi váltságdíj követelés, vagy bármi, ami Mariát és Robint a depresszió felé kezdte sodorni. Nem mondtak le a reményről, de a keresők közül már sokan nem voltak ennyire kitartóak. Megtették a magukét a párért, de nagyon sokan feladták, hogy valaha is viszont látják a gyereket. Az ellenség egyetlen lépése, hogy az erdei állatokat mérgezték meg újra, ami egyre jobban aggasztani kezdte a De Noirokat, tekintettel a közelgő tavaszi vadászidényre.

 Robin és Maria ez idő alatt csak kétszer találkozott, és ebből mindössze egyetlen éjszakát töltöttek együtt. Robin csak azért maradt ott akkor éjszaka, mert ő sem viselte jól a külön töltött időt. Hiányzott neki megcsonkított családja.

 Az eltelt hetek alatt jószerével az összes könyvet átnyálazták, amit csak találtak a faluban, és környékén. Pár ember a Londoni nagykönyvtárat fésülte át, amit a folyamatos kölcsönzések nagyban megnehezített. Az összes De Noir, még a cselédek is kivették a részüket a keresésből, eredménytelenül. Járőröző csapatokat szerveztek, védték Holdszállást, a várat és a falut is. Nagy segítségükre volt még továbbá Miss Heliotrope és Fontenelli atya is, előbbi szinte visszaköltözött Holdszállásra, hogy Maria és a kicsi mellett lehessen.

 Robin leginkább csak két emberrel volt hajlandó beszélni ebben az időszakban; Adammel, aki hivatalosan a jobbkezévé és szószólójává vált, valamint Danielle-el, akivel esténként az apja dolgozószobájában keresték Coeur De Noir titkos széfjének kapcsolóját.

 Így teltek el ezek a hetek. Semmi üzenet vagy követelés a fiával kapcsolatban, semmi nyom. Robin pedig egyre instabilabbá vált, amit felesége sírásba és a könyvek újbóli, részletes átbújásába fojtott, azt ő alkoholba. Ivott, dühöngött, kétszer sírt is, mindezt Danielle előtt, aki ezt jól viselte, és kitartott mellette egészen addig, amíg Robin egyszer a bormámorban el nem ejtett egy olyan megjegyzést, hogy Danielle-ből nagyszerű feleség lett volna. Ezután csak háromnapi könyörgés után volt hajlandó újra beszélni a férfival.

-      Bármi hasznos tipp? –nézett Danielle-re Robin a szoba közepén állva. Általában ezt így kezdték, mára viszont mindketten kifogytak az ötletekből.

-      Semmi –tárta ki a karját a nő tanácstalanul.

-      Akkor újabb zsákutca. Örülök, hogy az összes örökségem egy rébuszos mondat és egy rohadt nagy káosz.

-      A családod életére törő ellenséget ne hagyd ki a felsorolásból.

-      Kösz Danie, te aztán mindig tudod, mit kell mondani. Igazán köszönöm! –ironizált Robin, de a nő csak felnevetett.

-      Persze, nevess csak.

-      Ne haragudj, de már nem tudok mást csinálni. Ez is a feszültség egyik jele –mentegetőzött. –Az asztalon biztos nincs semmi? Ott nem volt kapcsoló.

-      Annyiszor átnéztük már! –legyintett Robin. –Valamint átmozgattuk az összes könyvet, felleltük a lehető legtöbb kapcsolót…

-      Mit szólnál, ha felszednénk a padlót? –töprengett a nő.

-      Mire gondolsz? –értetlenkedett Robin.

-      Ha felszednénk a padlót, az alatta futó összes szerkezetet megtalálnánk, csak annyi lenne a dolgunk, hogy visszakövetjük őket, és megtaláljuk, ami jelenleg működik.

-      Nem tudom… annyi kapcsolót felfedeztünk már, annyi összekötőhuzal fut itt a kapcsolóktól a könyvespolcig, hogy mire felszednénk a padlólapokat és mindet visszakövetve megtalálnák az aktívat, megint hetek telnének el.

-      Ha csak ülünk és nézzük egymást, az jobb? –vonta fel a szemöldökét Danielle.

-      Nyilván nem –dörzsölte meg az arcát Robin. –Valami felett biztosan átsiklottunk.

-      Keressünk valami jelet? –kérdezte Danie.

-      Miféle jelet?

-      Végül is apád azt mondta, te jössz rá, nem azt, hogy te találod meg. Ha nagyon komolyan akarjuk venni a két kifejezés közti különbséget, lehet, hogy valamire rá kell jönnöd, lehet, hogy arra, hogy mi lehet az, ami kettőtöket összeköt itt. Lehet, hogy abban lesz egy üzenet, vagy leírás, hogy hol találod meg a kapcsolót. Vagy bármi… fogalmam sincs, tényleg kifogytam az ésszerű ötletekből.

 Robin belesüppedt az apja karosszékébe és próbálta a helyébe képzelni magát, miközben a szobát fürkészte. Körbenézett, szemügyre vette a polcokat, átnézett az íróasztalon mindent. A tekintete megakadt az anyja portréján. Valami, ami összeköti őket… A képért nyúlt, hogy felvegye, de amikor fel akarta emelni az asztalról, az nem vált el a felülettől. Szinte a mozdulattal egy időben azonban kattanást halott a háta mögül. Danielle-el együtt hitetlenkedve fordult a hang irányába.

-      Megvan! Megtaláltuk! –ujjongott Robin, majd minden előzmény nélkül felnevetett.

-      Mi olyan vicces? –kérdezte Danielle, és úgy nézett Robinra, mintha az megtébolyodott volna.

-      Az, hogy ilyen hihetetlenül egyszerű volt az egész, ráadásul végig itt volt az orrunk előtt. Tudhattam volna, ha valamit nekem szán ebben a szobában, ahhoz anyám lesz a kulcs –magyarázta Robin.

-      Mondasz valamit –bólintott Danielle.

 Robin felemelkedett a fotelből, és az immár nyitott széfhez sétált. Ez egy kisebb kialakított helység féle volt, mindössze egynéhány négyzetméter, ha megvolt, de televolt rengeteg személyes holmival. Az apja gyerekkori dolgai, az anyja cuccai, némi készpénz, kötvények, bankszámlák, értéktárgyak, festmények, fegyverek és személyes tárgyak kaptak itt helyet. A klánvezéri család hagyatékai. Az anyja portréján, amit nem sokkal az asszony halála után az apja eltűntetett, egy papírt lengetett a betóduló szellő. Robin rögtön odapattant érte, és hogy a mögötte ácsorgó Danielle is hallja, hangosan olvasni kezdte.

„Fiam, nem tudom, olvasod-e majd ezt a levelet, lehet, nem lesz rá szükség. Biztosra akarok menni, ha bármi történne velem, ameddig távol vagy, megtudod azt, amit már rég el akartam mondani. Sajnálom, hogy téged okoltalak, hogy konok vén bolondként úgy tettem, mint aki soha nem fog megbocsátani. Valahol mélyen úgy gondoltam, nagyon sokáig, hogy ez így helyes, ezzel állítok méltó emléket édesanyádnak. Eleinte tényleg vádoltalak. Mire észbe kaptam, már mindegy volt. Szinte már felnőtt, önálló férfi lettél, mások, még ha nem is teljesen úgy, ahogy én tettem volna, de elvégezték a kötelességeim feléd. Remélem, tudod, hogy szerettelek, téged és a nővéredet is. Eddig nem sok mindent találtam, de minden nyomot, egy kis fekete noteszba jegyzek fel, ennek a képnek a hátuljába rejtve. Duplavászon, óvatosan bánj vele, könnyen szakad.”

-      A mindenit. Azért mégiscsak hagyott rád valami hasznosat is –csettintett elégedetten Danielle, és a képhez lépett.

 Robin nem foglalkozott vele. Újraolvasta a sorokat, és közben mosolygott. Az apja szerette és nem hagyta cserben. Ez többet ért a szoba minden más kincsénél. Még az is lehet, hogy neki köszönheti majd, ha visszakapja a fiát.

-      Meg is van –egyenesedett fel Danielle. –Nyugi, vigyáztam a vászonra.

-      Köszönöm –Robin átvette a nőtől a kis noteszt és visszasétált vele az íróasztalhoz.

 Fellapozta a könyvet, és Danielle-el együtt tüzetesen átvizsgálták. Az apja beleírta az összes potenciális gyanúsítottját, aszerint, miket találtak. Biztosra vette, hogy egy gazdag ellensége az, aki maga nem jártas a harcokban, ismerhet kétes alakokat, és valószínűleg sokkal-sokkal kisebb családdal rendelkezik, mint a De Noirok. A hónapok elteltével leszűkítette a listát tizenöt emberről háromra. Mindnek külön fejezetet nyitott, amiben leírt mindent, amit tud róluk; ismert családfa-történet, tartózkodási hely vagy helyek, címer vagy címerek, nevek, akikről tudomást szerzett az apja, hogy kapcsolatban állhatnak ezekkel az emberekkel.

-      Hűha, apád nagyon komplex kis nyomozást göngyölített fel. Kár, hogy nem tudta befejezni. Ahogyan az is, hogy egyik címer sem stimmel. A nevek pedig nekem nem mondanak semmit. Carlsberg, Marinel, Harolds… –sorolta Danielle.

-      Nekem sem. De legalább elindulhatunk valamerre. A múltjuknak ügyesen utánajárt, sőt, a háromból kettővel barátok voltak mielőtt egymás ellen fordultak. Nem sok van róluk, az első üzleti ügy, a másikról pedig csak annyi, hogy apám a fiaira gyanakszik, mert már csak ők élnek. Elárvult testvérpárt kell keresnünk, akik tizenéves korukig itt éltek, és egy régen volt gazdag család egy lánygyermekkel. Marinel és Harolds. Carlsberghez pedig azt írta, őrmester volt egy olyan csapat felett, akik saját maguk szolgáltattak igazságot egy rajtaütésen, amikor De Noirokat fogtak el erőszakos cselekedetekért –olvasta Robin. –Danielle, szerintem ők lesznek azok, ezt hallgasd: az egész csapatot felmentették szolgálat alól, és két év fogházra ítélték, amikor erőszakos megtorláshoz folyamodtak egy feltételezhetően De Noirok által elkövetett rablásnál, ahol az áldozat ellenállt és súlyos sérüléseket szenvedett. A megtámadt asszony pedig az őrmester felesége volt, akit a csapatával együtt szintén elítéltek. Apám rá gyanakodott leginkább.

-      Szerintem igaza van –csillant fel a nő szeme. –Már csak a nyomukra kell akadni.

-      Holnap elküldök egy csapatot, hogy járjanak utána mit tudni róluk, a csapat tagjairól és erről a Carlsberg őrmesterről, és akkor megszorongatjuk. De miért nem szólt apám erről senkinek? –tűnődött Robin.

-      Nézd! –mutatott a lap aljára Danielle. –A dátum. Apád halálának előestéje. Szerintem nem volt alkalma elmondani senkinek. Másnap hajnalban már az erdőben voltak.

-      Fenébe. Értékes hónapokat veszítettünk.

-      Tudod Robin, van egy nagyon furcsa érzésem az egésszel kapcsolatban –feszengett Danielle.

-      Éspedig?

-      Nem is tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy minden részletet ismerünk. Meg aztán gondolj bele, ez az egész megérne ennyit? Elég indíték lenne minderre? Annyira elfajult az egész. Az első pár hónap még beleillett volna ebbe, de ami most van… Az már túl súlyos dolog ezekhez.

-      Lehet Danie, de egyelőre ez a leghasznosabb információ. Először ennek járunk utána, aztán, ha vakvágány az egész, folytatjuk a többivel. Holnap elmegyek Mariához, mert azt hiszem, ezt felfoghatjuk jó hírnek.

-      Azért ne éld bele magad és őt se ringasd tévhitekbe. Még nincs meg a fiatok, de még ez a Carlsberg és az emberei sem. Ne mondj neki se ennél többet, ne reméljetek hiába, csak… maradjatok annyiban, hogy van még remény.

-      Igazad van Danielle. De én akkor is érzem, hogy már közel a megoldás. Hamarosan visszakapjuk a fiúnkat.