2013. július 29., hétfő

The Secret of Moonacre - Holdfölde visszavár: II. Fejezet- Két nap az óceánon

 Egy hónappal később…
 A nap melegen tűzött a júliusi, késődélutáni égen, magasan és kitartóan égette a Holdszállás kapuja előtt összegyűlt társaságot, a madarak csendesen és bágyadtan csiripelve örültek a napsütésnek, a csendes vidéki békét csak néhány ló fáradt prüszkölése és Wrolf kimelegedett lihegése tette zajossá.    
 A két szerelmes nézte, ahogy Maria utolsó ruhái is felkerülnek a párt szállító kocsira, majd szembefordultak Holdfölde birtokának szerényszámú lakóival, Lovedayel, Sir Benjaminnal, Marmalode-dal, Wrolffal és a kocsihoz igyekvő Digweed-del. Maria holmijának egyik fele velük tart a nászútjukra, Bordeux-ba, a másik fele viszont a De Noir várba kerül ideiglenes elhelyezésre.
 - Vigyázzatok magatokra, Robin, nagyon figyelj oda Mariára- intette őket Loveday már vagy századszorra. Nagyon félt elengedni a fiatalokat ilyen messzire, egyedül, habár már felnőttek voltak, ugyanakkor kibontakozó anyai ösztönei nem hagyták nyugodni. Ezt senki nem vetette a szemére, pocakja már jócskán gömbölyödött, alig négy hónap múlva életet ad gyermekének, ráadásul Mariát úgy szerette, mintha édes lánya volna, és suhanc öccsét is féltette még a fák árnyékától is, amik közt az napjait tengette.
 - Loveday, nem lesz semmi bajunk, hagyj már békén- morogta Robin, akit már őrületbe kergetett a nő túlzott aggodalma.
 Sir Benjamin csak csendben figyelte a készülődést, és sürgő-forgó feleségét, aki hol Maria, hol Robin felé intézett pár jó tanácsot, és kedves, vigyázó szót.
 Nagy sokára és hosszas búcsúzkodást követően elindultak. Maria még a kocsiból kihajolva egyszer visszaintett a házaspárnak és a szakácsnak, majd kényelmesen elhelyezkedett férje mellett.
-         Mi az Mariám, miért vagy ilyen csendes? Máskor beléd sem lehet fojtani a csacsogást- incselkedett kedvesen Robin.
-         Semmi bajom, csak egyszerűen nincs mit mondanom- felelte egyszerűen Maria.
-         Furcsa dolog a házasság, a te szádra lakatot, az enyémre pedig nyálas-érzelgős mondatokat varázsol… Remélem, hamar elmúlik- vágott tűnődő arcot Robin, mire Maria felnevetett.
-         Azért az utóbbit meg tudnám szokni.
-         A csendet én is- mondta Robin, és közel húzta magához fiatal feleségét.
 Az út további részében azért Mariának rendesen megeredt a nyelve, csak úgy dőlt belőle a szó a tájról, a napsütésről, a francia divatról és mindenről, amiről egy elkényeztetett londoni úrilány beszélni tudott. Robin csak csendesen hallgatta, de már azon imádkozott, érjenek oda minél előbb a fogadóhoz, amiben útközben szállnak meg, mert már nem bírja elviselni a szóáradatot. Kellett neki megjegyezni, hogy Maria csendes! Tudta, hogy úgysem tart soká!
 Este tíz óra körül érkeztek meg a fogadóba, amiben megszálltak. A lovakat ellátták és az istállóba vezették, a kocsisnak külön szobát adtak a személyzeti szálláson, aztán felvezették Mariáékat a szobájukba.
-         Milyen aranyos kis szoba!- nézett végig a lány a szerény kis szobán, amiben egy hatalmas franciaágy, egy asztalka, két karosszékkel, egy szekrény és egy külön fürdőszoba volt.
-         Nem a legnagyobb, de megteszi… Majd a Bordeux-i birtokunktól eláll a szavad, az ám a vár!  Franciaországban sokkal gyöngyözőbb a De Noirok élete.
-         Ott is élnek még De Noirok?- nézett férjére meglepetten Maria.
-         Természetesen! Miért, mit hittél, hogy csak ennyien vagyunk? Egy erdőre való bandita? Ugyan. A mi családunk hatalmas, csak amikor a mi őseink átjöttek Angliába, a család kettészakadt. De attól még összetartunk, és így már két ország féli a De Noirokat- mondta büszkén Robin.
-         De akkor miért nem jött át minden De Noir Angliába?
-         Ne kérdezősködj annyit te nőszemély, inkább aludjunk, fáradt vagyok, holnap már úgyis csak a kocsiban tudunk aludni egy keveset- kerülte ki kérdését Robin.
 Másnap ebéd után újból útnak indultak, hosszasan mentek, falvakon, kis településeken át.
 Maria nézte az egyre elhaladó tájat a nagy Londoni kikötő felé. A vad, vidéki tájat lassan felváltotta a városi betondzsungel, és az erdők helyét a modern lakóházak sűrűje vette át. Ahogy haladtak, utolérte őket az este.
 Robin már vagy húsz perce intenzíven hortyogott mellette, de Maria nem bírt elaludni. Digweed a kocsit egyenesen oda vezette, ahová szíve titkon mindig is visszavágyott. Az elkényeztetett úri hölgy még ott szunnyadt a lelke mélyén, és bármennyire szerette is Holdföldét, minduntalan elfogta a honvágy London civilizált, modern valósága után.
 Most, hogy végre itt voltak, friss házasokként, útban a nászútjukra, el sem tudta képzelni, hogy valaha is visszatér még vidékre. A vadonba. Az idegen, új otthonba. Oda, ahol megtalálta a kalandokat, majd később a nyugalmat és a szerelmet, a boldogságot. Ahol lassan felnőtt lett. Nem, még így sem akart visszamenni. Nagy sokára elfordította tekintetét a petróleumlámpákkal világított utcáról, férje határozott, kemény vonásaira. Hosszasan tanulmányozta, majd egy pillanatra, megrémülve a bizonytalanságtól, feltette magának a kérdést: „Mit szeretek én Robin de Noirban?”
 Aztán alig pár pillanat múlva boldogan konstatálta, hogy pontosan tudja a választ. Ő volt az énjének szabad, elvadult párja. A tökéletes ellentéte.
 A visszafogott, jól nevelt úrilány és a szabadelvű, önfejű vadember. Valaki, aki titkon mindig is szeretett volna lenni, de már annyira belenevelték az ellenkezőjét, hogy már talán soha nem lehet ilyen. A férfi, aki megváltoztathatja, igen, ő volt a férje. És igenis szerette! Mindent szeretett benne. Azt, hogy felszabadította, hogy feltárta lelke szabadabb valóját, hogy segített neki a kezdetek nehézségei óta. Szerette a magas, nyurga, izmos alkatát. Göndör, kusza, sötétbarna haját. Kisfiús makacsságát. Férfihoz méltó tartását és bátorságát. Azt, hogy amikor átölelte biztonságban érezte magát. Az erdő minden illatát, amely a férfiból, mint egy egyedien különleges, kellemes parfüm áradt. Szerette, hogy a férfi megvédte, tisztelte és viszontszerette. Szerette, hogy az övé volt. Ezért is ment hozzá.
-     Mit nézel Maria?- kérdezte félig nyitott szempillái alól Robin.
-     Semmit. Csak elbambultam- rázta meg a fejét Maria, és visszafordult az utca látképe felé.
-     Ahaa… hát jó- vont vállat Robin, majd szemébe húzta kalapját és aludt tovább.

 Maga sem tudta mikor, de Mariát is elnyomta az álom. Arra kelt, hogy Robin finoman végigsimít az arcán.
 - Ébredj, Álmok Hercegnője, megérkeztünk- mondta gyengéden a férje, majd óvatosan kitámogatta a kocsiból.
A kikötőben már ezekben a korahajnali órákban is hatalmas volt a sürgés-forgás. Lomha tengerészek és kikötőszolgák rohangáltak ládákkal, csomagokkal, kisebb-nagyobb hajózási kellékekkel, vagy csak úgy, minden nélkül. A legénység a hajójukat hajkurászta, amin éppen szolgálatot kell majd teljesítenie, a szabadnapos matrózok fogadtak, kártyáztak, ittak, itt-ott felröhögtek, esetenként összeverekedtek. Mariát nem nyűgözte le a kikötő látványa, sokkal inkább elborzasztotta, nem úgy, mint Robint; ő nagy örömét lelte a kikötői csürhe szemlélésében.
 - Az otthon ismerős érzete. A De Noirok is hasonló, derék fiúk, igaz-e, Mariám?- kuncogott Robin.
 - Az… Jóravaló mindkét banda- morogta nemtetszésének hangot adva Maria, és fintorogva nézte azokat az alakokat, akik mellett elhaladtak.
 - Mi az, csak nem ellenszenvesek?- nevetett immár jóízűen Robin.
 - Örülök, hogy jól szórakozol, engem éppenséggel a hideg ráz tőlük. A mi legénységünk is ilyen szedett-vedett senkiházikból áll?- rémüldözött Maria.
 - Na, kibújt belőled az arisztokrata. Nem, sajnos a mi utasszállítónkon csak a kékvérű népnek megfelelő, karót nyelt hajóstársaságok legénysége lesz jelen. Csupa úri szolga. Pfej- köpött egyet oldalra Robin.
 Maria már előre szégyellte, hogy Robinnal lép a fedélzetre. Na, nem mintha normális esetben szégyenérzetet keltett volna benne a férjével való megjelenés, éppen ellenkezőleg! Holdföldén büszke tartással állt meg a férfi mellett, hogy igen, ő, Maria Merryweather igenis igába hajtotta a szabadszellem Robint, és ő mondhatja magát a feleségének. Minden büszkeséggel.
 Csakhogy itt Anglia szívében, a civilizált, és Robin által találóan "karót nyeltnek" nevezett népségek között pontosan annyira kicsire húzta össze magát férje oldalán, mint amennyire büszkén kihúzta magát mellette odahaza. Már előre látta, hogy a Franciaországba vezető út hosszú, és kényelmetlen lesz.
 - Nézz csak oda Maria! Az ott a mi hajónk- mutatott egy hatalmas és elegáns utasszállító irányába Robin vigyorogva, és Maria máris összébb húzta magát.
 A hajóra valóban az angol jónép, legkevésbé a kikötői aljanéphez illő rétege araszolt fel. Nők, férfiak, gyerekek egyaránt, hatalmas csomagokkal, divatos ruhákban, néhányan saját komornyikkal, másoknak a hajó személyzete segített felrakodni. Digweed előrébbindult két bőröndjükkel, és megmutatta két fiatal rakodóinasnak, merre van a kocsijuk, és elmondta minden bizonnyal a kabinszámot is, mert a két fiú elindult a kocsijuk irányába, Digweed pedig be a hajó utastere felé.
 Robin maga hozta egyetlen bőröndjét a kezében, és kisebb utazótáskáját a hátán, mondván, ennyi holminak elég ő is. Egyik kezében csomagja, másikban Maria apró keze pihent, és elindultak fel Digweed után. Épp egy fiatal házaspár mögött lépkedtek fel, a pár fiúgyermeke hangos hisztériázásban volt anyja ölében, mondván, ő nem akar sehova menni, ő aludni akar. Az anyja hiába próbálta csitítani, a kisfiú sehogy sem akart csendben maradni, rúgkapált, bömbölt tovább.
 - David, az istenért, maradj csendben!- szólt rá már az apja is, amikor elege lett abból, hogy felesége szavára egyáltalán nem hallgató gyereket bámulja az egész fedélzet. A kicsi abbahagyta a sírást és meglepetten nézett az apjára, nyilván nem sokszor szidja meg őt.
 A szőke kisfiú halkabban követelte, hogy menjenek haza, Maria pedig, ahogy felértek a fedélzetre, és amíg a fogadószemélyzet a szokásos "Üdvözöljük a Legacy fedélzetén, kellemes utazást!" című üdvözlését skandálta, jobban szemügyre vette a kis családot. Az apa magas volt, magasabb, mint Robin, bár kevésbé izmos, vérbeli arisztokrata. Szőke, hátranyalt haja, mélyen ülő sötétkék szeme volt, és hosszú, szögletes arca. Az asszony, alig magasabb Mariánál, vörösesszőke, kontyba kötött hajú, egyenes hátú úriasszony volt, hosszú szempillával, szív alakú arccal, és rikító zöld szemekkel. A kisfiú egy az egyben az apja volt, csak éppen három-négy éves kiadásban: szőke, kócos, rövid haj, kék, hatalmas szemek, és pirospozsgás, pufók arcocska. Maria szívébe egyből belopta magát, a maga hisztis valójában.
 A gyerek egyszer csak elhallgatott és meredten bámult az anyja válla fölött egyenesen előre. Robinra.
 - De furcsa bácsi!- rikkantotta, majd apró dundi ujjait Robin csodálkozó képére szegezte.
 - Te, Maria, ez a kiskrampó… engem bámul- súgta feleségének Robin, de teljesen felesleges volt, ezt mindenki észrevette.
 A szülők nyomban megálltak és megfordultak, kihasználva, hogy a tágas fedélzeten kényelmesen kikerülhetik őket, és végigmérték Mariáékat. A kis David, mintha csak valami különlegességet látna, és nem akarná szem elől téveszteni, fejét rögtön abba az irányba csavarta, amerre anyja fordult, és továbbra is Robinra nézett. Az apuka leplezetlen ellenszenvvel és annál nagyobb csodálattal nézett végig rajtuk, előbbi Robinnak, utóbbi természetesen Mariának szólt. Az anyuka meglepően barátságosan tekintett rájuk.
 - Nem is tudtam, hogy ide már minden csavargót felengednek- szólt lenézően a férfi, és hangsúlyához megfelelően illő tekintetével Robint vizslatta.
 - Elnézést kedves uram, ezzel most rám céloz?- szólt vissza csodálkozva és megjátszott jó modorral Robin.
 - Lát itt még valaki olyat, akire ez a megjegyzés tökéletesen passzol?
 - Mortimer, ne légy udvariatlan, kérlek!- korholta felesége, majd barátságosan kezet nyújtott Mariának, aki gondolkodás nélkül elfogadta a gesztust. Azonnal megkedvelte az asszonyt. - Elnézést, az uram bal lábbal kelt fel ma, a nevem Clarice O'Maniel, ő pedig a férjem Mortimer, és ez a rosszcsont itt David.
 - Örvendek- emelte meg a kalapját Robin, és kezet csókolt Claricenek.- Én Robin de Noir vagyok, ő pedig itt bájos nejem, Maria de Noir.
 - Részemről a szerencse- biccentett nyájas modorát elővéve Maria felé Mortimer. Maria csak bólintott, majd a gyerek és az asszony felé fordult.
 - Hány éves a kicsi?- kérdezte a nőktől megszokott csodálattal a hangjában Claricet.
 - Két hónap múlva négy lesz. Most van a leghisztisebb korban. Maguknak van gyereke?- érdeklődött mosolyogva.
 - Még csak az kéne!- előzte meg a válaszadással Robin Mariát. - Friss házasok vagyunk, nászútra megyünk.
 - Hogyan fogott meg egy ilyen finom úri hölgyet egy magafajta suhanc?- kérdezte ismét gorombán Mortimer.
 - Nyúlcsapdával- válaszolta az Erdő Fia, Maria pedig nem tehetett mást, elnevette magát. Clarice is vele nevetett, és már Mortimer sem tudta megállni, a maga gúnyos módján elmosolyodott.
 - Most, ha megbocsájtanak, én elvonulnék a kabinunkba, Clarice kedvesem, velem tartasz?- fordult feleségéhez.
 - Nem, én még maradok. David, menni akarsz apáddal, vagy maradsz itt velem?- kérdezte izgő-mozgó fiát Clarice.
 - Adj egy tollat a nyakadról!- követelte válaszul a kicsi, nem is figyelve távolodó apjára.
 - Fiam, ne légy neveletlen!- fedte az anyja, de a kisfiú ügyet sem vetett rá, csak nyújtózkodott Robin felé.
Amaz ravaszul elmosolyogott, és egy apró, barna tollacskát lehalászott a nyakán lévő díszről. Hadonászott párat a kezével, mint az utcai szemfényvesztők, majd hirtelen a kisfiú füle mögé emelte a kezét, és előrántotta onnan a tollat.
 - Aszta! Ezt hogy csináltad?- kérdezte David csillogó szemekkel, és apró markába szorosan megfogta a kis madártollat.
 - Varázslat- kacsintott rá Robin.- Hölgyeim, én itt hagyom önöket, ha gondolod Maria, a kabinunkban vagyok. Majd gyere- simított végig felesége hátán hatalmas tenyerével, amitől a nő testén kellemes borzongás futott végig.
 - Mikor házasodtak össze?- érdeklődött Clarice, miközben letette a fiát a földre és kezét fogva a hajókorláthoz lépdeltek Mariával.
 - Múlt hónapban. Hát maguk?
 - Mi már lassan hét éve- mosolyodott el a nő.
 - Olyan régen?- csodálkozott Maria, mire Clarice még szélesebben mosolyogva bólogatott.
 - Hát igen… Hogyhogy csak most mennek nászútra?
 - Gondok voltak otthon- vont vállat Maria, és kinézett az óceán szürkéskék, hullámzó vizére.
 - Ne haragudjon, nem akartam tolakodni- mentegetőzött Clarice.
 - Semmi gond. Maguk mi járatban vannak úton?
 -A férjem anyai ági felmenői Franciaországból származnak, és egy kuzinja üzent neki, hogy el kellene neki a segítsége, fogalmam sincs milyen ügyben. Nyilván valami üzleti. Nem értek én ezekhez, nem is nagyon érdekel- mondta nemtörődöm stílussal Clarice.- Franciaország melyik részében lesznek?
 - Bordeux-ban. Maguk?
 - Nahát, mi is éppen oda tartunk. Maria, igazán, nem tegeződhetnénk?- ajánlotta fel Clarice.
 - Hogyne- egyezett bele azonnal Maria, Clarice nem sokkal lehetett nála idősebb.
 - Ismered ott a környéket? –kérdezte immár tegeződve Clarice.
 - Nem igazán. Miért, te ismerős vagy arrafelé?
 - Persze, nyaranta meglátogatjuk Mortimer kuzinját. Igazán jóban vannak, szinte testvéri viszonyban. Péntek délután gyere ki a vásártérre délután ötkor, találkozzunk. Már ha van kedved.
 - Szívesen. Amúgy sem hiszem, hogy lesz mit csinálnom.
 - Akkor ezt megbeszéltük. Most viszont lehet, hogy én is visszamegyek a kabinunkba, kicsit lefektetem ezt a rakoncátlant, és ledőlök én is. Melyik a tiétek?
 - A 311-es- idézte emlékezetébe Maria a számot.
 - Remek, a miénk a 307-es. Nincs messze. Ha gondolod, ebben a két napban bármikor szívesen látunk.
 - Két nap?- csodálkozott Maria.
 - Igen, a hajó kerülő úton megy, megáll Skóciában egy kikötőben, aztán rögvest, fél óra várakozás és rakodás után visszajön Liverpoolba és ott egy kicsit hosszabb pihenővel megszakítva, mint az előző helyen, megy tovább Franciaországba, Bordeuxtól nem messze, egy kikötőbe. Az útnak az az igazán hosszú része, de a hajó másfél nap alatt megteszi. Ott pedig majd vonattal megyünk. Ti?
 - Értünk bejön Robin egyik inasa- válaszolta Maria, legjobb tudomása szerint a kikötőbe már értük jönnek.
 - Nem is tudtam, hogy Robin ekkora úr. Már meg ne haragudj, de azt hittem, szökött házasok vagytok.
 - Semmi gond, a helyedben én is meglepett lennék. De nem, a házasságunk jóváhagyott és törvényes, Robin pedig csak szabadszellem, akárcsak a családja, de attól függetlenül földbirtokosok, és igen gazdag család. Nem éppen úri, de valami hasonló- mosolygott Maria.
 - Értem. Nos, akkor majd találkozunk, más nem az első étkezéskor. Szép napot, Maria!- köszönt el Clarice.
 - Neked is. Szervusz, David!- integetett Maria a fáradtan dülöngélő kisfiúnak.
 - Pá!- intett vissza neki bágyadtan, immár anyja öléből, félálomból a kicsi.

 - Robin, miért mondtad, hogy: "Még csak az kéne!", amikor Clarice megkérdezte, van-e gyerekünk?- kérdezte Maria, mikor friss házasokhoz híven meztelenül egymáshoz simulva feküdtek a kabinjukban, egy kiadós szeretkezés után. Ez a kérdés azóta nyomta Maria lelkét, mióta elhagyta Robin száját a megjegyzés.
 Ő már kislánykora óta arról álmodozott, hogy egyszer majd szerető férje lesz, akinek szül majd egy fél tucat gyereket. Nos, a szerető férj megvolt, de úgy tűnt, ő nem osztja a "házasságban gyerek is kell"-nézetet.
 - Maria, éppen hogy csak házasok vagyunk. Ne temesd a jót, élvezd ki. Majd ha teherbe esel, vége a szabadságnak, és zsörtölődő, elviselhetetlen asszony leszel, addig hadd szeresselek. Utána már azt sem fogod hagyni-csókolta meg feleségét Robin.
 - Vagy csak te nem akarsz majd. De nézd meg Claricet! Ő is teljesen normális, pedig a kis David nem éppen mintagyerek. Akarsz te egyáltalán gyereket?- szomorodott el Maria.
 - Egyszer biztos…- tűnődött Robin. - De hogy mikor, az egy jó kérdés. Nem most. Nem készültünk még fel rá. Különben is, vagy rád hasonlít, és akkor szép, de szörnyen kékvérű lesz, vagy rám, és akkor vad, de nekem való, aki majd megőrjít téged. Nem kell nekünk még gyerek, lásd be kedves- nyomott egy csókot Maria homlokára Robin, és az gyermeki hiszékenységgel elhitte neki, hogy ez tényleg így van.
 Ezek az érvek igazak is voltak. Részben. Ugyanakkor, és ezt Robin nem szándékozta megosztani még Mariával, most a helyzet korántsem ideális az utódnemzéshez. Lesz majd idő, amikor mindennél jobban vágyik majd egy kis gőgicsélő csomagra, esetleg kettőre, de most nem. Ebben a helyzetben gyereket vállalni nemcsak kockázatos, de egyenesen őrültség. Mariának fogalma sincs arról, hogy a területharc odahaza kezd teljesen kiéleződni, már két áldozatot is követelt az öregek közül, és most már bizonyára a második, ha nem a harmadik gyerek tűnt el a klánból. Amikor elvágta szép óvatosan a külvilágtól a feleségét, akkor rabolták el az első gyereket, és erről Maria mit sem sejtett. És ezt Robin pontosan így akarta.
 Ahová most tartottak, ott sem volt jobb a helyzet. A De Noir klánt itt is fenyegette, alighanem ugyanaz a banda, csak már itt sokkal előrehaladottabb a helyzet. Minden ugyanúgy kezdődött, de mára már konkrét összecsapások is történnek. A kellemetlen az egészben, hogy névtelen és arctalan emberek követelik azt, ami jog szerint a De Noiroké, így sajnos a rajtaütések még egyelőre lehetetlenek. Ügyes banda. Nem hagynak nyomot, és a csatákról is úgy távoznak, hogy ne lehessen őket felkutatni vagy követni. Sebesülteket hagynak. Rengeteg sebesültet. A De Noir klán Franciaországi tagjai átkértek pár fiatalt Holdföldéről, és Robin egy hosszúra nyúlt nászútnak álcázva feleségestül útnak indult. Maria pedig erről semmit sem tudott.
 Az első étkezést kihagyták, akadt jobb dolguk. Megkezdték mézesheteiket. Legközelebb csak késő délután léptek ki a kabinból, Maria egy könnyű, lenge, nyári, fűzős, barackszín ruhában, Robin pedig a megszokott bőrszerelésében, tollas díszeivel. Amikor végigsétáltak a hajó folyosóin, furcsálló és csodálkozó pillantásokba ütköztek, de egy idő után már Maria sem foglalkozott vele. Úrilányból ismét visszavedlett a szabad vadmacska bőrébe, és belátta, így mindenkinek jobb. Ő jól érzi magát és férje is ezt az oldalát szerette jobban. Jól esett végre nem felvenni a külvilág minden rezdülését, véleményét, kritikáját, megbotránkozását.
 Maria odalebegett újdonsült barátnőjéhez, és önfeledt csevegésbe kezdett Clariceszel. Miközben a két nő a divatról, gyerekekről és egyéb női dolgokról diskuráltak és Davidet dajkálták, Robin feleségén legeltette a tekintetét. Megbabonázva nézte. Vékony, őzsutát idéző alakját, hosszú, vékony karjait, apró kézfejét, vörös fürtjeit, amelyeket a nap aranyszínűre festett, és amikkel pajkosan játszott a szél, kerek, de nőies, szép arcát, csillogó, szürke szemeit, apró orrát, piros, duzzadt ajkait, puha bőrét, finom vonásait. Mindenét. Falta a látványt, nem is látott abban a pillanatban mást, csak éppen hogy nővé vált feleségét. Maria Merryweathert. Nem, Maria de Noirt.
-         Szép is az ilyen látvány, nemde?- rángatta vissza a fedélzetre gondolatainak felhőiről Mortimer, a gunyoros útitárs. Lenéző stílusára most felvette műnyájas hozzáállását, amit nyilván a felesége kotort elő az egyik bőrönd aljáról, ahová a férfi eldugta. Egy pohár brandyt nyújtott Robin felé, majd felemelte a saját poharát. – A családra!- és egy hajtásra kiitta.
 Robin is megemelte a poharat, majd benyakalta az italt. Az alkohol keserű íze a brandy egyedi, kellemes zamatával vegyítve végigmarta Robin torkát és szinte rögtön utána érezte az alkoholos italok szokásos égető utóhatását a gyomrában. Mindez viszont valamiért tetszett neki, szerette és egyáltalán nem találta kellemetlennek.
-         Bocsássa meg nekem a reggeli arcátlan viselkedésemet, ahogyan a feleségem is mondta, bal lábbal keltem- szabadkozott, de szeme mindent elárult. A belülről jövő, mély megvetést és a ravasz csillogást nem tudta elrejteni némi udvariaskodás mögé. Ugyan dehogy! De ha játszani akar, hát játszunk!- gondolta Robin.
-         Semmi probléma uram, nem maga az egyetlen, ámbár hosszú idő óta az első, aki hangot adott nemtetszésének személyem és a házasságom irányába. Legtöbben a környezetünkben már beletörődtek, jobb lehetőség híján. Én pedig ilyen vagyok, Maria ilyennek szeret. Eszem ágában sincs megváltozni- mondta színlelt jó modorral, és alig hitte el, hogy ezek a szavak csakugyan az ő száját hagyják el. Ha Maria ezt hallaná, kétségkívül ő sem hinne a fülének, de teljesen oda meg vissza lenne a csodálattól.
-         Igazi úriember maga, hát akkor mire ez a jelmezesdi? A fiamat lenyűgözi ez a tollas hacuka, de leginkább valóban gyereknek való, nem gondolja?
-         Megbocsásson uram, de nekem ez a stílusom. A saját ínyem szerint teremtett divat, ha úgy tetszik. Ahogyan a családomban mindenkinek. Vidéki, erdei fickók vagyunk, ott senkit sem zavar. Ott bizony maga tűnne ki ezzel a piperkőc megjelenéssel. Még Mariám nagybátyja is csak nézne, ő is naphosszat lovaglóruhában van, pedig igazi úr- Robin minden egyes szava után belülről sikítófrászt kapott. Mi jön ki a száján? Ez a beszéd nem éppen De Noirhoz méltó, sokkal inkább Merryweatherhez. Még a végén ő veszi fel Maria nevét! Szégyen. Miért játssza meg magát? Ki ez, hogy miatta másnak adja elő magát, mint aki? Miért szégyelli saját magát?
-         Valóban ilyen jól nevelt lenne? Hallottam ám a De Noirokról. Egy várra való haramia. Senkiházi nép. Már meg ne sértődjön, ezek csak a szóbeszédek, de a látottak alapján eszem ágában sincs hinni nekik- mentegetőzött Mortimer, de Robin átlátott rajta.
 „Nem, mi? Te ravasznak hiszed magad? Mert nem vagy az. Hiába nyalod itt a seggem, látom ám, érdemes rajtad tartanom a szemem. Sokat tudsz, talán túl sokat, úgyhogy tartozom annyival, hogy én is mindent megtudjak rólad.”
-         Köszönöm, nem érdekelnek a híresztelések. Vagyunk, akik vagyunk, és hisznek, akiknek hisznek. Mit is mondott, magát hogy hívják?
-         Mortimer. Mortimer O’Maniel- nyújtott kezet neki a férfi. Robin habozás nélkül, hogy ki ne essen a szerepéből, elfogadta a felé nyújtott kezet, és megrázta.
-         Örvendek ismét, Mortimer.
-         Nahát, a végén még össze is barátkoztok!- szólalt meg közvetlen közelről Clarice. Robin kissé ostoba képet vághatott, mert neki fel sem tűnt, mikor sétált oda hozzájuk a két nő és a kisfiú.
-         Az azért túlzás, de már normális modorban is tud velem beszélni- mondta minden ellenszenvét belepasszírozva ebbe a mondatba Robin.
-         Ugyan már, Monsieur De Noir, hiszen azt mondta nem haragszik, hát akkor ezt mire véljem?- vigyorgott Mortimer, de Robin látta a mosoly mögött lappangó torz vigyort. Jobb lesz ezzel az emberrel vigyázni.
-         Elnézését kérem, Mr. O’Maniel. Csupán nehezen felejtek, és még nehezebben bocsájtok. Majd elmúlik- vigyorodott el Robin is, és a két férfi között már szikrázott a feszültség. Amiből a két asszony hála az égnek semmit sem vett észre.
-         Drágám, meghívtam Mariáékat egy ebédre hozzánk. Képzeld, ők is Bordeuxba tartanak.
-         Ez remek szívem, még a végén szomszédok leszünk- mondta Mortimer lelkesedő feleségének, cseppet sem boldogan.
-         Csakugyan? Szóval a maguk úti célja is Bordeux. Merrefelé?- érdeklődött Robin.
-         Majd odaküldetek magukért, ezen ne fájjon a feje- mondta Mortimer zordan, foghegyről.
Úgy legyen, úgysem akar visszamenni oda, ez az ember idegesítő, és nyilván nincs vele rendben valami. Robin hatodik érzékével tökéletesen kiszűrte azokat, akik fenyegetést jelentnek számára, de sajnos azt nem tudta megállapítani, milyen jellegűt. Bár ahogy az a pondró legeltette a szemét Marián, el tudta képzelni.
 Még mit nem! Ráadásul úgy akarna próbálkozni, hogy az ő felesége is a fedélzeten van? Undorító. Az ilyen alakoktól kerülgette a hányinger. Még alig egy hónapja házas, de máris a legnagyobb fenyegetés, amitől valaha tartott az útjukba került: egy szemtelen, londoni, jólöltözött, piperkőc arisztokrata, aki nyilván majd teszi a szépet Mariának, ráadásul még jóképű is!
 Robin kezdett egyre mérgesebb lenni, és érezte, hogy most rögtön be tudná verni a fickó képét, úgyhogy jobb lesz odébbállni. Viszont a kéjenc karmai közül ki kell ragadnia a feleségét is, úgyhogy finoman magával invitálja. Először. Aztán durvábban odaszól. Ha kell, erőszakkal ugyan, de berángatja a kabinba, és bezárja, amíg ez a Mortimer a közelben van.
-         Maria, kérlek, gyere velem az étkezőbe, bizonyára te is éhes vagy, ma még semmit sem ettünk. Biztos van hidegtáluk.
-         De Robin, nemsokára feltálalják a vacsorát, alig fél óra, azt már igazán megvárhatnánk. Olyan szép idő van, és annyira jól érzem itt magam!
 Robin bosszúsan tapasztalta, hogy feleségének igaza van, nincs mit tenni, így a maradék időt a fedélzeten töltötték, Mortimerék társaságában.
 Fél óra múlva valóban megszólalt a vacsorához hívó csengőszó, és felszólították az utasokat, hogy fáradjanak át a hajó éttermébe, mert a vacsorát öt percen belül tálalják. Robin megragadta Maria kezét, és rákulcsolta ujjait a nőére. Összemosolyogtak, és elindultak a tömeggel az étkező irányába.
 Clarice kedvesen meginvitálta őket az asztalukhoz, így a vacsorát is együtt fogyasztották el.
-         No és mivel foglalkozik vidéken? Esetleg a városba jár fel dolgozni?- érdeklődött Mortimer.
-         Dehogy, eszem ágában sincs. A családom és én vadászatból és halászatból tartjuk fenn magunkat. Hát maga mivel foglalkozik ott a nagy Londonban?- kérdezett vissza Robin látszólagos kíváncsisággal.
-         Ügyvéd vagyok, igen sikeres. Egy ügyvédi irodát is alapítottam két évvel ezelőtt, ami szintén remekül profitál-hencegett. – Remek jövedelem és megalapozott jövő a gyermekeinknek.
-         Gyermekek?- akadt fenn a többes számon Robin.
-         Igen, Clarice három hónapos várandós a következő gyerekünkkel.
-         Gratulálok!- fordult az asszonyhoz -aki éppen David arcáról szedte le a felkent krumplipürét, amit a gyerek szórakozásból pacsmagolt a fejére-, hogy szavai valóban őszintén csengjenek. Kételkedett benne, hogyha Mortimernek mondja, hihetően fog hangzani.
 Miután elfogyasztották a vacsorájukat, elindultak a kabinjaik felé. A 307-hez érve megálltak, ám a búcsúzkodás teljesen más fordulatot vett.
-         Nem jönnének be egy parti pókerre? Rég játszottam már egy jót- hívta őket Mortimer.
-         Igazán kedves, de Maria nem tud játszani- hárította el a meghívást Robin, és már köszönt volna el, amikor Clarice közbeszólt.
-         Nem gond, én is csak nemrég tanultam meg játszani. Megtanítjuk Mariát is, mit szólsz hozzá?- fordult mosolyogva Mariához az asszony, és a két nő cinkosan összemosolyogtak. Ezzel a dolog el volt dőlve. Maria pókerezni akart tanulni, Mortimer pedig láthatóan égett a vágytól, hogy tanítsa. Na, még mit nem!
-         Egye fene, néhány kör póker még belefér az estébe- adta be a derekát Robin.
-         Apaaaa, én is játszhatok?- nyavalygott David.
-         Nem fiam, most a felnőttek játszanak, neked pedig már ágyban a helyed!- válaszolt az apja, majd felkapta a tiltakozó kisfiút, és kinyitotta a kabinjuk ajtaját.
 Bent átadta a gyereket Claricenek, aki lefektette, amíg Mortimer kártyát és egy halom zsetont varázsolt elő egy nagyobbacska dobozból.
 Leültek egy kisebb, kerek asztalkához, és belekezdtek Maria okításába, aki remek tanítványnak bizonyult. Hamar belejött a játék ritmusába, remekül blöffölve, ravaszul rászedte ellenfeleit és hamarosan uralni is kezdte a játékot.
 Két óra után már csak Maria és Mortimer voltak játékban, Robin három körrel azelőtt esett ki, Clarice pedig még egy jó órával előbb, így fél óra csendes szemlélődés után elnézést kért, elköszönt, majd aludni ment.
 Maria és Mortimer alighanem az utolsó körbe kezdtek bele. Mortimer all in-t kiáltva betolta az összes zsetonját, majd várta a reakciót.
 Mariát sem kellett félteni, jócskán vezetett, és látszott rajta, hogy jó lapjai vannak. Szeme izgatott csillogása mindent elárult. Robin osztóként kiterítette az utolsó kártyalapot: egy pikk ászt.
-         Ez az!- kiáltották egyszerre mindketten, majd némán farkasszemet néztek és felnevettek, Robin pedig fortyogott mérgében. Megköszörülte a torkát és rájuk szólt, mutassák meg a lapjaikat.
-         Maga kezdi Mortimer, hisz maga all in-ozott- mondta Maria.
-         Kiskegyed aztán gyorsan tanul, ez igen- dicsérte meg nyájaskodva Mortimer, és Robin gondolatban már úgy nyúzta le a férfiról a bőrt, ahogy a banánt szokás hámozni.
-         Ne szövegeljen, mutassa a lapját- vigyorodott el a győztesek magabiztosságával Maria.
-         Igenis asszonyom, értettem. Nos, ezt üsse, ha tudja. Nagysor!- terítette ki a kártyáit Mortimer, és, mint aki biztos a győzelmében, hátradőlt, és magabiztosan mosolyogva nézett Mariára. Amaz csak csendesen nézegette a lapjait, majd felsóhajtott.
-         Hát, az a helyzet, hogy jó lapjai voltak- mikor ezt kimondta, tartott egy kis szünetet, mire Mortimer már nyúlt is a zsetonokért, de akkor így folytatta:
-         De nekem még jobbak. Póker. Négy ásszal! Igen, nyertem. Nyertem… Nyertem!- vigyorodott el Maria, amint eljutott a tudatáig, hogy valóban nyert, és mosolyogva kapkodta a fejét a két férfi között.
Mortimer kezében egy pikk dáma-treff király páros volt, Maria apró ujjai között pedig valóban ott lapult a két ász. Lent egy káró tízes, egy kör ász-és kilences, egy treff bubi és a pikk ász sorakozott.
-         A fene vigye el, valóban nyert. Nos, akkor, ahogy ígértem, holnap odaküldetem a kabinjukba a hajón tartott legkiválóbb pezsgőt. Gratulálok!- mosolygott Mortimer.
Ez volt a játék tétje: egy üveg méregdrága pezsgő. Amit Maria meg is nyert.
 Robin ismét felengedett és vigyorogva odahajolt a feleségéhez, hogy megcsókolja.
-         Azt hittem, hogy egy Holdhercegnőt vettem feleségül, nem egy Pókerhercegnőt, de úgy látszik, tévedtem- búgta felesége ajkaiba Robin.
-         Úgy látszik, tartogatok még meglepetéseket- mosolygott Maria.
-         Későre jár, ideje visszamennünk a kabinunkba. Köszönjük a játékot és a pezsgőt- búcsúzkodott Robin.
-         Igazán nincs mit. Még egyszer gratulálok Maria, de vigyázzon! Aki a kártyában szerencsés, balszerencsés a szerelemben- „intette” vicceskedve Mortimer, Maria pedig jóízűt nevetett a tréfán, de Robin az eddiginél is komorabb lett.
-         Ezt mire véljem?- kérdezte felháborodva.
-         Semmire, ez csak egy kis vicces babona, Monsieur De Noir. Jó éjt- csukta be utánuk az ajtót a férfi.
-         Jaj, Robin, ne legyél már ennyire karót nyelt.  Gyere, menjünk, ünnepeljünk meg a győzelmemet- kacérkodott Maria.
-         Benne vagyok!- párolgott el Robin dühe egy pillanat alatt.

 Másnap reggel Maria már kora pirkadatkor felkelt, felvette ujjatlan, világoszöld nyári ruháját, és felsétált a hajóorrba, megnézni a napfelkeltét.
 Éppen a horizont aranyos - narancsos- rózsaszínes színeiben gyönyörködött, és meztelen karját dörzsölgette, amin a hidegtől felállt a szőr, amikor hirtelen összerezzent arra, hogy valaki egy vékony, kötött anyagot terít a hátára.
-         Jó reggelt! Megijesztettem?- kérdezte Mortimer.
-         Jó reggelt. Nem, dehogy, csak meglepett. Clarice még nem ébredt fel?
-         Nem, még az igazak álmát alussza. Robin?
-         Oh, ő még egy jó ideig- nevetett Maria. Férje igazi hétalvó.
 Miközben a nap lassan felkúszott az égen és az idő a nyolc órához közeledett, ők kellemesen elbeszélgettek. Irodalomról, politikáról, jogról-ez utóbbiról a férfi mesélt Mariának, aki érdeklődve hallgatta-, családról.
-         Robin elég jó magának?- kérdezte Mortimer váratlanul.
-         Ezt meg hogy érti?- kezdett felháborodni Maria. Ez egy arcátlan kérdés a férfi részéről.
-         Ne szívja mellre, nem rosszindulatból, csupán kíváncsi vagyok. Látom magán, hogy gyereket akar. Vérbeli anya, látom, hogy bánik a fiammal. Nincs igazam?
-         Nos… de igen. Természetesen szeretnék gyereket. De nem értem az összefüggést.
-         Robinon nem látom a hajlandóságot.
-         Azt mondta, csak éppen nem alkalmas az idő most egy gyerekre.
-         Lehetséges, bár szerintem ez csak kifogás. Az az érzésem, ő nem fogja kielégíteni ezt a vágyát. A vad, szenvedélyes oldalát kiélheti mellette, de a családanyai oldalának nem fogja hasznát venni. Robinon látszik, hogy irtózik a gyerekektől, és, már ne is haragudjon, de lehet, hogy egyáltalán nem is baj.
-         Mit ért ez alatt?- Maria kezdett kétségbe esni. Valóban így lenne? A férje mellett tényleg nem veszi hasznát anyai ösztöneinek? Soha sem akar majd gyereket? Esetleg ha teherbe esik…? Robin elhagyná?
-         Csak azt, hogy jobbat érdemel. Aki megadja magának, amire vágyik. Idővel majd belátja. Robin pedig nem apának való.
-         Gondolja?
-         Meggyőződésem.
Egy ideig csendesen álltak egymás mellett, Maria a gondolataiba merülve bámulta a hullámzó, csillogó kék vizet.
-         Ne haragudjon, nem kellett volna felhoznom ezt a témát. Felzaklattam- kért bocsánatot Mortimer.
-         Semmi gond, igaza van. Azt hiszem. Maga szerint… Robin elhagyna, ha teherbe esnék?- mondta ki, ami a lelkét nyomta, és szeme könnybe lábadt.
-         Nos, Maria, nem fogok magának hazudni, megeshet. Lehet egy tapintatlan kérdésem?
-         Tessék csak- mondta gépiesen Maria. Már nem igazán érdekelte semmi. A szíve éppen megszakadt.
-         Mennyi idős maga?- kérdezte Mortimer, mire a nő felkapta a fejét.
-         Tizenkilenc.
-         És Robin?
-         Huszonöt.
-         Fiatalok még. Jómagam harmincnégy éves vagyok, Clarice pedig harminckettő. Még alakulhat a dolguk akárhogy. Mi Clariceszel nem terveztünk gyereket, csak így alakult, de nagyon megörültünk neki. Jókor is jött, meg igazából ez hozott minket igazán közel egymáshoz.
-         Kényszerházasságban élnek?- nyílt tágra Maria szeme.
-         Ugyan dehogy!- nevetett Mortimer. –Bár szent igaz, nem volt véletlen, hogy találkoztunk. Apáink régi barátok, és már Clarice születésekor eldöntötték, hogy ennek így kell lennie. Szerencséjükre tényleg megkedveltük egymást, és önszántunkból döntöttünk így, de azt hiszem, ha nem így lett volna, a két ravasz vén róka megoldja- kuncogott a férfi.
-         Értem. Szerencsés pár- mosolygott szomorkásan Maria.
-         Hát a maguk története? Nem akarja megosztani velem?
-         Az elég hosszú, talán majd egy másik kellemes csevej keretében sort kerítenek arra is- hallatszott a hátuk mögül egy mély, borús hang. –Zavarok?- kérdezte Robin, ahogy elnézte a megforduló Maria és Mortimer meglepett arcát.
-         Nem, dehogy. Jó reggelt Robin- üdvözölte Mortimer, és elhúzódott Maria mellől, aki csak ekkor vette észre, hogy a férfi szorosan a karjához érve állt mellette.
-         Aha, magának is- mondta rezzenéstelen arccal nézve Mariát, akinek, bár semmi oka nem volt rá, lángba borult az arca és kerülte a férfi tekintetét.
-         Kettesben hagyom magukat, a reggelinél találkozunk. Maria- hajolt meg finoman a lány irányába Mortimer. Maria csak biccentett, majd a vizet kezdte tanulmányozni, miközben a férfi elindult az utastér felé.
-         Miről bájcsevegtetek, ha szabad érdeklődnöm?- kérdezte gúnyos stílusában Robin.
-         Semmiről. Mesélt az ügyvédi irodájáról, pár ügyéről, arról, hogy ismerkedett meg Clariceszel…
-         Igen, azt hallottam. És az jogi előadás és a romantikus mese között miről volt szó? Te csak hallgattad és annyi? Ez nem vall rád.
-         Miért vagy ilyen morcos ma reggel?- kérdezte Maria, kerülve a választ és továbbra is a vizet fixírozva.
-         Miért kerülöd a szemkontaktust ma reggel?- kérdezett vissza Robin.
-         Nem kerülöm. Ritkán látom az óceánt.
-         Akkor rám néznél végre?- mondta kicsit enyhébb hangon a férfi.
 Maria a férjére emelete a tekintetét és meglepetten tapasztalta, hogy megint elpirul és Robin arcát csak homályos foltnak látja. A szeme még mindig könnyes volt. Pislogott párat, és látta, ahogy Robin finoman felvonja a szemöldökét.
-         Neked meg mi bajod?- kérdezte meglepetten Robin.
-         Semmi.
-         A semmi nem szokott megríkatni senkit. Na, házasok vagyunk, mindent el kell mondanunk egymásnak.
-         Robin te…- kezdte Maria, de akkor megkondult a csengő, és az utasok reggeli, fátyolos, fáradt hangú nyüzsgése elhallatszott előre hozzájuk is. A reggelit éppen feltálalják.
-         Tudod mit? Gyere, higgadj le egy kicsit. Most eszünk, aztán tiszta fejjel mindent megbeszélünk, jó? A nászutunkon nincs sírás!- mondta Robin, úgy, mintha egy buta, hisztis kisgyerekkel beszélne, majd magához húzta Mariát.
-         Rendben- suttogta férje mellkasába, majd mélyen beszívta annak erdőre emlékeztetőt illatát.
 Robin kézen fogta, és elindultak az étterembe. Ott Clarice magukhoz intette őket, így ismét az ő társaságukban fogyasztották el a reggelit, bár Mariának nem volt étvágya, így csak egy kávét ivott. Mire belekezdtek az evésbe magára varázsolta a jókedv álarcát, de a két férfi így is érezte rajta, hogy nincs vele minden rendben.
 Maria és Clarice szokásosan csevegésbe kezdtek, Robin pedig suttogva Mortimerhez fordult.
-         Mit mondott neki, amivel így felzaklatta?- kérdezte viszonylag higgadtan.
-         Csak szembesítettem néhány ténnyel, ami már eddig is ott motoszkált a fejében, csak eddig senkivel sem merte megosztani. Sajnos a kételyeit nem tudtam eloszlatni, de őszintén, nem is állt szándékomban- mondta hűvös őszinteséggel, titkolózva Mortimer.
-         Mit. Mondott. A Feleségemnek?- kérdezte Robin felgyülemlett ingerültséggel a hangjában.
-         Bizalmas beszélgetés volt. Így is elég baj, hogy a végét kihallgatta. Majd ő megosztja magával, ha akarja.
-         Azt ajánlom öregem, nagyon messzire tartsd magad távol tőle- mondta Robin és a hangsúlyához megfelelő, fenyegető arcot villantotta a másik férfire.
-         Na hiszen, ennyi volt a finomkodás? Nem tartott sokáig. De nem is baj, már úgyis untam, nem volt elég De Noiros- gúnyolódott Mortimer.
-         Honnan tud ennyit rólam és a családomról?
-         Biztos forrásból.
-         Ki maga?
-         Az nem tartozik magára.
-         Robin, te eszel még?- szólt közbe Maria, aki elfogyasztotta a kávéját.
-         Nem, már nincs étvágyam. Menjünk vissza a kabinunkba. Clarice, további jó étvágyat kívánok. Szevasz, kisöreg- borzolta össze a haját Davidnek, majd elhagyták az étkezőt.
 Bementek a kabinjukba, és bezárták maguk után az ajtót.
-         Na, halljam, mit mondott neked ez a barom?
-         Robin, nem szeretném elmondani. Nagyon felzaklatott, nem bírok róla beszélni. Én csak… remélem, hogy nem lesz igaza- mondta elfúló hangon.
-         Mondd el, vagy kiverem belőle.
-         Igazi De Noir…- motyogta Maria.
-         Ne kezd te is! Elegem van már ebből a szövegből- mérgelődött Robin.
-         Ne haragudj. Azt hiszem, ledőlök egy kicsit.
-         Én pedig azt hiszem, tényleg igazi De Noir leszek. Majd jövök- köszönt el, azzal kirontott a kabinból.
-         Robin, várj! –kiáltott Maria, majd utánaszaladt.
 Robin végigrobogott a két kabint elválasztó folyosón, és durván bedörömbölt a 307-es ajtaján.
-         Nyisd ki, te szemétláda.
-         Robin, kérlek…- ért oda hozzá Maria.
-         Robin, ezt meg hogy értsem?- nyitott ajtót Clarice, mögötte a rémült Daviddel.
-         Hol van a férjed?- feledkezett meg minden jó modorról dühében.
-         Bent, de…- kezdte Clarice, de Robin elsétált mellette, be a kabinba, és egyenesen az újságot olvasó Mortimernek rontott.
-         MIT MONDTÁL NEKI TE ROHADÉK?- kiabált a teljesen nyugodt férfire.
-         Mondtam már, majd ő megmondja, ha akarja.
-         Ő nem mond semmit, mert annyira felzaklatta, hogy nem bír még róla beszélni sem. Engem meg annyira, hogy nem tudok már várni. Elmondod magadtól, vagy legyek nagyon „de noiros”?
-         Lássuk!- állt fel Mortimer, hogy szembenézzen Robinnal, de az, kihasználva a mozdulatot, egy hatalmas lendülettel behúzott neki, a másik férfi pedig átbucskázott a hófehér karosszéken, amiben eddig ült.
 A két nő felsikoltott, a kis David pedig elsírta magát.
-     Megkérdezzem még egyszer, vagy megered a nyelved e nélkül is?- kiabált rá Robin.
-     Rajta. Megmondtam, tőlem nem tudsz meg semmit- emelkedett fel Mortimer, letörölve a szája sarkából a vért.
-     Elég harcias vagy, arisztokrata létedre. Ne akarj még egyet kapni.
-     Gyere, üss meg. Akkor sem szedsz ki belőlem semmit!- kiáltott rá Mortimer, mire Robin, a méregtől vakon ismét ütésre emelte a kezét, de nem számított ellenállásra.
 Mortimer kitért az ütés irányából, és azzal a lendülettel erősen gyomorszájon vágta Robint, aki összegörnyedt, így Mortimer fejbe térdelte. Robin elterült a szőnyegen vérző orral, mire Maria felzokogott. De férje ismét felpattant, és fürge mozgással ismét megütötte ellenfelét, majd amikor az hátratántorodott volna, elkapta a tarkóját, és megfejelte. Csont reccsent, és most már Mortimer orra is vérzett, ugyanis az övé eltört. Az enyhe szédülés ellenére behúzott egyet Robinnak, aki a szeméhez kapott, ahol az ütés eltalálta, és már éppen adta volna vissza, amikor egy férfi, szinte a semmiből, közéjük ugrott.
-     Hagyják abba! Megőrültek?- kiáltott rájuk az ötven év körüli magas, pocakos úr, aki a dulakodás és a dulakodók hozzátartozójának lármájára jött be a folyosóról.
-     Nem, éppen most tértünk észhez, igaz, Morty?- gúnyolódott Robin, mire az megvetően felnevetett.
-     Így van. Akarsz még párat a fejedre, vagy abbahagyod végre?
-     Azt hiszem, elég lesz mára- mondta higgadt komorsággal Clarice, mire a két férfi végre abbahagyta az ádáz szemezést, és a nőre kapták a tekintetüket.
-     Köszönjük uram a segítséget, most már boldogulunk- folytatta, majd mikor az idegen távozott, becsukta az ajtót, és a két férfi felé fordult, magához ölelve és csitítva a még mindig pityergő Davidet. –Megtudhatnám, mi folyik itt?
-     Meg. Ne haragudjon, Clarice, de a férje durván felzaklatta ma reggel Mariát, én pedig nem tűröm, hogy valaki így viselkedjen a feleségemmel. És nyilván érintett vagyok a dologban, ha már ekkora titok, ami még jobban felidegesít. Vad idegen férfi ne sutyorogjon a nejemmel, főleg ne rólam- kiabált ismét Mortimer irányába.
-     Higgadj le Robin, kérlek- mondta könnyes szemmel Maria, és Clariceszel együtt odament a férfiakhoz.
-     Nem érdekes- válaszolt Clarice, hidegen méregetve mind a két férfit, majd Robinhoz fordult. –Azt hiszem, akár tegeződhetünk is. Viszont most kérlek, menjetek vissza a kabinotokba, beszéljétek meg a dolgokat, hideg fejjel. Nekem pedig veled van beszédem- nézett a férjére.
-     Rendben. Viszlát-, köszöntek el egymástól, és visszaindultak a kabinjukba. 
 Maria mindent elmondott Robinnak, akinek így megint kedve támadt volna péppé verni Mortimert. Végtelenül feldühítette, hogy valaki ilyenekkel traktálja a felesége fejét, alaptalanul. De ahelyett, hogy átment volna ismét betörni annak a férfinak az orrát, szorosan magához ölelte pityergő feleségét.
-     Te komolyan elhitted neki ezeket? –hitetlenkedett Robin.
-     Igen, amiatt, amit tegnap mondtál –sírt Maria.
-     Nyugodj meg Hercegnőm, ha teherbe esel, egyáltalán nem áll szándékomban elhagyni –nyugtatta.
-     Megígéred? -szipogott Maria.
-     Megígérem. Sőt, azt is, hogy teljes szívemből örülni fogok neki. Rendben?
-     Rendben- mondta már nyugodtabb, de bágyadt hangon.
-     Gyere, feküdj le kicsit. Elég fárasztó volt ez a nap, pedig még el sem kezdődött.
 Betuszkolta a feleségét az ágyba, majd befeküdt mellé, és magukra húzta a takarót. Átkarolta Mariát, és szorosan magához húzta, ő pedig ráhajtotta fejét a mellkasára, és öt perc múlva már békésen szuszogott. Nagyon kimerült volt, az ebédet át is aludta.
 Robin időközben egyszer kiment a fedélzetre, és felkeresett egy hajósinast, hogy kerítsen neki egy kis darab fát és fekete falakkot. Mikor ezeket megkapta, visszasétált a kabinba, és faragni kezdte a fadarabot. Három órán keresztül dolgozott vele, majd lefestette a fekete festékkel, és kirakta száradni, majd visszafeküdt a felesége mellé. Maria este fél hétkor kelt fel újra, és a haját simogató Robinra emelte a tekintetét.
-     Szép jó estét Hercegnőm- mosolygott rá Robin. Volt ideje lenyugodni, amíg Maria aludt.
-     Mennyi az idő?- kérdezte a nő.
-     Nemsokára tálalják a vacsorát. Ide hozzam?
-     Az jó lenne, köszönöm. Nem szeretnék találkozni Clariceszel és Mortimerrel –vallotta be.
-     Megértem. Este áthívom Claricet és Davidet, hogy bocsánatot kérjek tőlük. Főleg a kicsitől. Eléggé megijesztettem.
-     Csodálod? Azok után, hogy rájuk rontottál és beverted az apja képét?- rázta meg a fejét Maria, miközben felültek az ágyban.
-     Azért apucit sem kellett félteni, látod?- mutatott a szeme körüli hatalmas monoklira Robin.
-     Igen, tudom. Ne haragudj, hogy nem mondtam el. De annyira feldúlt ez az egész. Sajnálom, hogy hittem neki, de annyira hihető volt az egész.
-     Semmi baj, csak fáj, hogy egy ilyen jöttment senkiházinak hiszel helyettem. Ennyi az egész.
-     Tudom, bocsánat.
-     Nem érdekes, túl vagyunk rajta- mosolygott Robin kedvesen.
-     Annyira… más lettél. És ez jó is meg nem is. Nem tudok kiigazodni rajtad- ismerte be Maria.
-     Tudom, de ez miattad van. Te változtattál meg, miattad lettem ilyen, de még én sem tudok ezzel mit kezdeni, saját magamat is összezavarom, nem tudok kiigazodni magamon, ami elég bosszantó.
 Ezek után csak nézték egymást csendesen, és az elhangzottakon, és az aznapi eseménysorozaton gondolkodtak. Kétség kívül közelebb kerültek egymáshoz, de akkor is furcsának találták minden egyes közös pillanatukat. Maria az elmúlt egy hónap alatt teljesen nővé érett, és ehhez igenis az esküvő járult hozzá nagyrészt. Robin változásához úgyszintén. Még jobban ugrott Mariáért, és még kiszámíthatatlanabb lett, mint eddig volt. Felnőtt, házas férfi lett, de még élt benne a vad tizenéves fiatal is, aki időnként próbált felülkerekedni az új, forróvérű, romantikus nyápicon.
-     Megyek, idehozom a vacsorát és beszélek Clariceszel. Pár perc múlva visszajövök.
-     Rendben.
 Robin kilépett a kabinból, és a becsukott ajtónak dőlve nagyot sóhajtott. Mi lett vele? Tényleg nem ilyen volt. Megijedt és egyszerre örült ennek, de továbbra sem tudta átadni magát neki. Sehogy sem illett ebbe a képbe a nagy Robin de Noir, és ezt ő is nagyon jól tudta. Afelől sem volt kétsége, hogy ez rövid idővel megkopik, vagy akár teljesen meg is szűnik. Alighanem már Bordeuxban. És akkor mi lesz? Akkor Maria tényleg boldogtalan lesz mellette? Előbb-utóbb pedig be kell ismernie a területharc állását, és az ő szerepfoglalását is ebben az egész őrületben, és akkor pláne nem lesz idejük sem alkalmuk a gyerektémán gondolkodni. Akkor esetleg Maria gondolja majd meg, hogy elhagyja? Mortimer eléggé mélyen elültette ezt a magot a nő fejében, és ki tudja, talán ha ezekkel a dolgokkal locsolják, kicsírázik és beérik? Robin ettől félt, de úgy éljen, ezt nem fogja elmondani Mariának, az csak megerősítené a lány kétségeit.
 Elindult az étkező felé, és a 307-es kabin előtt megállt. Bekopogott, és szerencséjére a másik házaspár még nem indult el, így az ajtó kinyílt, és Mortimer betört orra jelent meg benne.
-     Mi az, megint szét akar verni?- kérdezte higgadtan.
-     Nem, ami azt illeti, Claricet keresem. Maria miatt.
-     Mi történt? –kérdezte aggódva Mortimer. No lám, mi ez a nagy riadalom?
-     Magának ahhoz semmi köze. Itt van a felesége?
-     Itt vagyok, tessék –lépett ki férje mögül Clarice, a kis Daviddel kézen fogva.
-     Jó estét. Rá érne a vacsora után átjönni egy kicsit a kabinunkba? –érdeklődött Robin, majd lenézett a kisfiúra, aki rémülten pillantott rá vissza. – Mi a baj David? Félsz tőlem? –kérdezte lágy, szomorkás hangon, mire a kisfiú félve bólintott.
-     Nincs rá okod, nem bántalak –mosolygott rá bátorítólag Robin.
-     Apát sem? –kérdezte remegő hanggal a gyerek, mire Robin sóhajtott, és ránézett a szőke arisztokratára.
-     Nem, apádat sem, amennyiben jól viselkedik –szűrte a szavakat a fogai között.
-     Akkor jó –nyugodott meg a kisgyerek és bátortalanul elmosolyodott.
-     Át jönnél te is anyukáddal? Beszélgetnék veled egy kicsit, ha nem bánod.
-     Jó.
-     Akkor ezt megbeszéltük, a vacsora után találkozunk –vigyorgott rá a kisfiúra, majd elköszönt a felnőttektől, és elindult az étterem felé.
 Felpakolt egy tálcára egy nagy halom ételt kettőjüknek, és még sok édességet Davidnek, valamint egy kis rágcsálnivalót és egy üveg bort.
 Amikor elindult visszafelé Clarice és David csatlakozott hozzá, Mortimert pedig visszavonult a kabinba. Mikor beléptek Mariát az étkezőasztaluknál ülve találták, amint éppen olvasott. Az ajtó nyitódására felkapta a fejét, és a belépőkre mosolygott.
-     Jó estét –köszöntötte őket, azok pedig visszaköszöntek.
-     Tessék Mariám, a vacsora tálalva.
-     Robin, mi tartott ennyi ideig, majd éhen halok! –mondta válaszul, majd szemügyre vette mit hozott neki a férfi.
-     Kiválogattam a legjobbakat, mellesleg pedig szívesen… -zsörtölődött Robin.
-     Köszönöm –mosolygott rá Maria.
-     Tessék David, ez a tiéd –nyújtott át egy nagy tábla csokit a kisfiúnak Robin, aki megköszönte, leült, és csillogó szemekkel majszolni kezdte az édességet.
-     Nos, Robin, minek köszönhetjük a vendéglátást? –tért a lényegre Clarice.
-     Elnézést akartam kérni még egyszer a ma reggeli viselkedésemért. Nincs harag, ugye? –nézett az asszonyra reménykedve. Igazán megkedvelte, szeretnivaló teremtés volt.
-     A legkevésbé sem. De Mortimerről nem mondhatnám el ugyan ezt, de az ne érdekeljen. Most értem sem lelkesedik nagyon, tőlem is megkapta a magáét. Én is bocsánatkéréssel tartozom miatta. Főleg neked, Maria. Ne haragudj, olykor nagyon tapintatlan gazember tud lenni, de egyébként jó ember, és ezt neked is mondom Robin. Legközelebb pedig, ha nézeteltérésetek van, ne a fiam előtt rendezzétek. Nagyon megrémítette a dolog.
-     Természetesen, és nagyon sajnálom. Héj, kisöreg, gyere, mutatok neked valamit –állt fel Robin, és a csokoládén rágódó kisfiúhoz sétált.
-     Maria, ne foglalkozz azzal, amit a férjem mondott. Robin és te nagyon jól kiegészítitek egymást, és mindennek eljön a maga ideje. Nem kell félned, Robin jó apa lesz, ha odakerül.
-     Nagyon remélem, ugyanis ez hamarosan esedékes lesz –mondta el Maria a nagy titkát, amit már régóta sejtett, és jólesett végre megosztani valakivel.
-     Komolyan? –döbbent meg Clarice, de látszott a döbbenet mögötti óvatos öröm is.
-     Azt hiszem, igen. Már három napja elmaradt a vérzésem, ami nem jellemző, mindig időben szokott érkezni, és tegnap reggel megérkezett a reggeli rosszullét is nem sokkal az után, hogy visszajöttem Robin után a kabinba. Neki azt mondtam, lefürdök, és bementem a fürdőszobába, megnyitottam a csapot és…- hagyta félbe a mondatot Maria. -De ma reggel csak émelyegtem, úgyhogy lehet, hogy csak tengeribetegségről van szó.
-     Te melyiknek örülnél jobban? –kérdezte a másik nő, mire Maria elgondolkodva meredt maga elé, majd pillantását a kis Davidre és a vele játszó férjére emelte, és halványan elmosolyodott.
-     Nem is tudom. Mindkettőnek és egyiknek sem. Nem tudom, készen állunk-e erre. Bár Robin nem beszél már róla, azért a De Noir klán nem valami jó titoktartó. A földünkön területharc már javában tombol és gondolom nem éppen a legalkalmasabb most az idő egy gyerekre. Viszont nagyon szeretnék már egy kisbabát Clarice! –vallotta be Maria, és rájött, ezt még Lovedaynak sem merte elmondani. Bár bízott az asszonyban, hiszen akárha anyja volna. Csak hát Robin nővére, és még a végén elbeszélgetne vele, az pedig csak rontana a helyzeten.
-     Sejtettem. Nézd, Maria. Hidd el nekem, bárhogy is alakul, ha nehéz lesz is, megbirkóztok vele. Előfordul az ilyesmi, és ha már elindult a gólya, nem fog visszafordulni, csak mert éppen nem alkalmas az idő a fogadására. És az is lehet, hogy mire odakerültök, a gondok jobbra fordulnak, vagy már meg is oldódnak. És egyet ne felejts el soha: Robin mindig ott lesz melletted. Ez holtbiztos!
-     Köszönöm, Clarice! –mondta Maria könnyes szemmel, és megölelte az asszonyt.
-     Szívesen. Viszont mi lassan visszavonulunk, Davidnek már ágyban a helye. Ha bármi történne, csak szólj, és, ha adhatok egy tanácsot, most kerüld el Mortimert. Robin miatt. Ne szítsuk tovább a kedélyeket. Gyere kisfiam, megyünk! –szólt a fiának Clarice, és megfogva a kezét elindultak kifelé. Az ajtóból köszöntek el, David vadul integetett a kis fekete fakakassal a kezében, amit Robin engesztelőajándékul készített neki napközben. Robin és Maria ismét kettesben maradtak.
-     Hát az a kis szobrocska meg mi volt a kezében? –érdeklődött Maria.
-     Ja, semmi, csak egy kis ócskaság. A De Noiroknál régi szokás, hogy ha valakit nagyon mélyen megbántottak, de meg akarják békíteni, készítenek egy ilyen kis fekete kakast fából. Ha elfogadja az illető, akkor megbocsájt a másiknak, ha pedig tűzbe veti, örök ellenségek maradnak. Na persze ha veszély fenyegeti a klánt, arra az időre össze is foghatnak akár, de utána megint minden a régi, utálkoznak és kész- magyarázta Robin.
-     Milyen érdekes… Ezt eddig hogyhogy nem mondtad nekem? –kérdezte Maria.
-     Nem igazán jutott eszembe. Meg persze a kiskrapek nem is tudhatja mi ez pontosan, csak egy jópofa játékfigurának gondolja, amit azért kapott, mert tuskó voltam, és megijesztettem. Viszont nagyon remélem, hogy neked soha nem kell ilyet csinálnom.

-     Azt én is! –mosolygott Maria, és biztos volt benne, Robintól soha nem kap ilyen kakast, mert nem lesz rá szükség.