2017. október 31., kedd

The Secret Of Moonacre - Holdfölde Visszavár: XII Fejezet - Kihátrálás

 Sziasztok! 
 Rengeteg idő telt el az utolsó bejegyzés óta -kétségbeejtően sok! Ennek oka, hogy az utóbbi évem olyan zűrösre sikerült, hogy egyszerűen képtelen voltam normálisan írni. Ha volt időm, nem ment, ha nem volt időm, sikítani tudtam volna, hogy valaki vágjon hozzám egy laptop-ot vagy legalább egy füzetet és egy tollat, vagy csak egy tollat, hogy leírjam a gondolataimat, annyira pengék éppen. Nos, ugyan nem lett olyan, amin megérte egy évet ülni (a legjobb ötletek nem adtak ki egy teljes egész, komplex fejezetet, úgyhogy párat elraktam későbbre :D), de elkészültem a folytatással és ami a jó hír, hogy cserébe az időért, amit vártatok rá, én kicsit előre is dolgoztam, úgyhogy a következő fejezetek is elég erősen körvonalazódnak már, vannak belőlük kész részek, már csak össze kell őket szerkesztgetni meg kitölteni néhány történeti űrt és minden jó lesz. Legalábbis így tervezem :D Remélem még vagytok páran, akik kitartotok mellettem és Robinék mellett, és tetszeni fog nektek, amit hoztam. :) 

 A három De Noir visszatért Holdföldére anélkül, hogy akár egyetlen szót is váltottak volna egymással. Robin hangulata mély hallgatásra sarkallta társait, sugárzott belőle a feszültség.
 „-Mennyi elvesztegetett idő!”- gondolta magában.
 Napokra bezárkózott az apja irodájába és egyetlen dologgal foglalkozott; a fellelhető források alapján utána nézett a másik két névnek is. Semmi olyat nem talált, amit nyomravezetőnek lehetett volna nevezni. Elkeserítette a gondolat, hogy mi van, ha a másik két gyanúsítottjuk is vakvágányra tereli őket. Lassan, bár magának is nehezen ismerte be, belátta hogy valószínűleg soha nem kapja vissza a fiát. Ahogy a napok teltek, úgy változott a kereséssel és az ivással töltött idő arányossága, és nem jó irányba. Senkit nem engedett be napokig, és Mariához sem ment el. Mindenkit aggasztott a dolog, még Sir Benjamint is, aki nem győzte tartani a lelket az unokahúgában.
 Egyik éjszaka megunta a saját maga által kreált börtön bezártságát és az éj leple alatt kilovagolt a várból, be a faluba. Ki akarta szellőztetni a fejét. Nem akart az erdőben tartózkodni, nem akart belefutni az ellenségeibe, egyedült akart csak lenni, a gondolataival, a bajaival… a családjával. Viszont nem mehetett éjnek évadján Holdszállásra, úgyhogy ezutóbbiról most lemondott. Vagy már megint. Ki tudja?
 Csendesen ügetett a kis faluba vezető úton, minden rendben volt, nem támadott rá senki, nem vette észre senki. Viszont nem tudta, hogyan tovább. Éjfél is elmúlt már, mikor megérkezett, nem sok ház ablaka világított arról tanúskodva, hogy odabent ébren tevékenykedik valaki. Gondolkodott egy kicsit, majd határozott mozdulattal megsarkantyúzta az állatot és a fogadó felé vette az irányt.
 Odabent észre sem lehetett venni, mennyi az idő, a bent ülők felől lehetett volna ugyan úgy dél is, senkit nem izgatott. Néhányan a pultnál lézengtek egy-egy újabb kupa sörért vagy egyéb italért, mások kis társaságokba vagy párokba rendeződve ültek az asztaloknál, két felszolgáló lány hordta az üres és a teli korsókat, poharakat a helyükre.
 A csapos az ajtó nyitódására hanyagul odapillantott, ám mikor meglátta, ki talált be az ajtaján, megilletődéssel vegyes örömmel nyugtázta, hogy a régi De Noir törzsvendégekből egy visszatalált hozzá.
-      Robin! Micsoda meglepetés, nem számítottam rád mostanában -mosolygott a megviselt külsejű férfira. -Gyere, ülj le, mesélj, mi újság?
-      Morris, nem is reméltem ilyen szíves fogadtatást -mosolygott vissza rá Robin, minden tőle telhetőt beleadva. Megindult a pult felé, és lehuppant az egyik kis bárszékre, miközben a csapos intett az egyik felszolgáló lánynak.
-      Lora, adj inni ennek a sok szomjas marhának, ameddig én elbeszélgetek kicsit régi barátommal -biccentett Robin felé. A lány minden tiltakozás nélkül beállt a pult mögé és felvette a rendeléseket.
-      Na, mesélj, hogy áll a keresés -tért rögtön a tárgyra Morris. -Mondd, hogy ünnepelni jöttél.
-      Bár úgy lenne barátom, de inkább gyászolni. Megjártam Londont, árnyékra vetődtem. Napok óta ki sem mozdultam a várból, csak a keresésnek szenteltem minden ébren töltött időmet, alig aludtam, de semmi használhatót nem találtam, semmi új nyom, semmi, amin elindulhatnánk. Kezdem elveszíteni a reményt.
-      Ne légy már ilyen nyápic Robin, ez nem De Noir virtus -korholta Morris, miközben elé rakott egy pohár whisky-t.
-      Hagyd az üveget, ma ez az enyém, senki másnak nem adhatsz belőle, hacsak nem én kínálom.
-      Ahogy akarod, amíg fizetsz, sosem tiltakozom. Mondd csak, az asszonnyal mi a helyzet? Vígasztalod azért kellőképpen? -kérdezősködött tovább a csapos minden tapintat nélkül.
-      Lassan azt is elfelejtem, hogy néz ki valójában. Elvesztem az agyam teljesen. Nem akarom látni Morris. Nem akarom látni, mit tett vele az, hogy feleségül jött hozzám. Olyan fiatal még, nincs húsz éves! Ha a fiunk végleg elvész… soha nem áll talpra belőle -Robin nagy lendülettel lehúzta a pohara egész tartalmát, majd félrelökte azt és megragadta az üveg nyakát.
-      Tudod Robin, nem szép dolog kihátrálni az ilyen helyzetekből. Persze, könnyű ráfogni ezt olyasmikre, mint hogy rossz így látni, vagy nem akarsz még több fájdalmat okozni vagy egyéb baromságok, csak tudod, az a helyzet, hogy ezzel többet ártasz, mint segítesz. Neked ilyenkor az asszony mellett a helyed és ezt ő is így látja.
-      Mostanra már inkább gyűlöl, semmint hiányol, ebben biztos vagyok. Nagyon tud rám haragudni, ha úgy érzi, rosszat tettem, a baj csak az, hogy ezúttal tényleg igaza is van -a szájához emelte az üveget és ivott még egy kortyot az italából. – Ne is beszéljünk többet erről, azért jöttem, hogy kicsit kitisztítsam az agyamból ezt az egészet.
-      Ahogy akarod Robin -hagyta rá Morris.
-      Sikerült már férjet találnod a lányodnak?
-      Lorának? Ugyan, az nem olyan egyszerű. Mióta nem a szülők kötelezik el a gyerekeiket, azóta mind azt a bizonyos „Ő”-t hajkurássza. Hah, ugyan, mit érnek vele? Én is szerelemből házasodtam -nyomta meg gúnyosan a szót Morris. -A kocsmáros és a Madame, heh, micsoda l’amour! Csak aztán elillan a rózsaszín köd előbb vagy utóbb. Nálunk akkor ütött be a vég, amikor Lorát be akarta vinni magához kurtizánnak. Akkor úgy elvertem, hogy többet a közelünkbe sem jött!
-      Micsoda anya! -sóhajtott Robin.
-      Az, a fene egye meg. Nem volt abban egy cseppnyi jóérzés sem, pláne, ha üzlet került szóba. A kislányunk pedig igen sokat érő csibe lett volna neki. Gondolom velem sem a két szép szememért volt olyan sokáig. De nem untatlak én ezzel. Ha tudok neked valamiben segíteni, csak szólj Robin, de most visszatérek a teendőimhez -veregette vállon a kocsmáros, majd kihessegette a lányát a pultból.
 Robin sokáig csak nézelődött a vendégek között és itta a whisey-t, nem szólt senkihez. Idegen arcokat keresett, és lévén, hogy ez egy kis és jelentéktelen falu volt, távol a nagyobb városoktól, remélte, hogy akad valaki, de nem. Minden egyes szem, ami megtalálta, sajnálkozással telt meg. Ismerték őt és tudták a nyomorát.
 Egy idő után kezdte magát rosszul érezni a szánakozó tekintetek gyűrűjében és az itala is majdnem teljesen elfogyott, úgyhogy lekászálódott a székéről és elindult vissza a várba.
 Másnap az apja dolgozószobájában ébredt az előző napi ruhájában a kandalló előtt. Fogalma sem volt, hogy mikor és hogy jutott ide vissza, az éhgyomorra ivás hatására a hazaútjából is csupán az maradt meg, hogy valaki felsegítette a lovára. Felült, és kótyagos fejét dörzsölgette. Felszisszent, ahogy a szemöldökéhez ért, így belenézett a falon lógó kis aranykeretes tükörbe, és látta, hogy valami felhasította a bőrét. Nem emlékezett az esetre.
 Hasogató fejfájással és üres, de háborgó gyomorral ment le az étkezőbe, ahol Adam és Bertrand ücsörögtek és éppen… ebédeltek.
-      Mennyi az idő? -nézett rájuk Robin kérdőn.
-      Dél is elmúlt már. Meg jó pár nap -meredt rá Adam. – Észhez tértél?
-      Mondhatni. Kellett egy kis idő hozzá. Nem találtam semmi újat és kezdtem elveszíteni a fejem, de Morris tegnap kicsit felrázott -ismerte be Robin.
-      Örülök, hogy egy vén csapos többet ér el nálad néhány pohár piával és egy kis hegyibeszéddel, mint én és a többi kuzinod együttvéve.
-      Nem tartott hegyibeszédet, és csak rávilágított arra, hogy igazatok van, bármennyire is tiltakoztam ellene.
-      Akkor elmész Holdszállásra? -érdeklődött a másik unokatestvére, Bertrand.
-      Igen, amint kezdtem valamit ezzel az irtózatos másnapossággal.
-      A levese uram -lépett be a helyiségbe a személyzet egyik tagja.
-      Végszóra -huppant le Adam mellé Robin. -Edwin, nem tudja, mi történt velem tegnap éjjel? -mutatott a sebhelyére.
-      Nem vett észre egy faágat -hajolt meg illedelmesen a megszólított, ezzel is leplezve a mosolyt, ami az ajkán táncolt.
-      Elmehet, hogy kiröhöghessen -intett neki Robin.
-      Köszönöm, uram.

 Maria a szobájában ült és alvó fiának látványában gyönyörködött. Arra gondolt, hogy ha a másik fia is vele volna, akkor az égvilágon semmi sem tudná kizökkenteni a lelki békéjéből. Kissé ironikusnak találta, hogy nem lehet boldog a gyermeke mellett, mert a másikat elragadták tőle. Ezt a fajta iróniát legalább annyira gyűlölte, mint jelenlegi helyzetét.
 Nem adta fel a reményt, hogy visszakaphatják George-ot. Minden nap a Nappal ébredt, várta, hogy kopognak az ajtaján, vagy Robin akár az éj leple alatt vágtatva rátöri Holdszállás kapuját, kezében a kisbabájukkal. Minden reggel, amikor kinyitotta a szemét, remélte, hogy két csecsemő sírása indítja a napját egy helyett, hogy oldalra fordulva a férjét csókolhatja és nem az üres párnát szorongatja majd izzadt tenyérrel… de nem történt változás. A napok teltek, a percek peregtek, ő pedig egyre fáradtabb lett, egyre reményveszettebb.
 Soha nem fogja végleg feladni, de az nem feltétlen kell azt jelentse, hogy nem élhet a jelenben, ezt ő maga is tudta. Ha el is veszíti az egyik fiát, örökké gyászolni fogja, de attól még a másiknak fog élni és nem hagyja majd, hogy vele is elveszítsék egymást. Egyre hosszabb pihenőket tartott a hatalmas könyvek átnézésében, hogy Coeur-rel foglalkozzon. Tisztában volt vele, hogy már úgy sincs sok értelme a könyvtárban való keresésnek, nagybátyja könyveinek azon példányait, amiket csak talált, mindet átnézték. Tudta, hogy nem fog itt már semmi hasznosra lelni, egyedül a lelki békéjének megőrzése érdekében olvasgatta őket, hogy ne érezze magát tétlennek.
 Másik fiáról való gondoskodása miatt nem érzett bűntudatot, hogy kivételesen nem lázad férje és nagybátyja kérése ellen és valóban nem hagyja el a birtokot. Úgy érezte, ennél többet nem tehet az ügyük érdekében, és ez így volt helyes. Ő is belátta, hogy nem tehet más egyebet, mint hogy teljesíti a reábízott feladatot; vár, és bízik Robinékban, miközben Coeur-re vigyáz.
 Ugyanakkor a napok monoton egymásutánban teltek. Reménykedés, ébredés, reménykedés, fia ébredése, reménykedés, szoptatás, reménykedés, Coeur délutáni alvása, reménykedés. Keresés, sírás, reménykedés, újabb szoptatás, kis játék és reménykedés, megint egy kis keresés, altatás és reménykedés, lefekvés, várakozás, reménykedés, sírás és elalvás… majd a rémálmok.
 Álmodott mindenről, de soha nem volt boldog. Ha nagyritkán szépet is álmodott, valahogyan mindig rosszra fordult. Álmodott úgy is rosszat, hogy annak semmi köze nem volt a kisfiához, álmában nem is tudott a létezéséről. Sokszor volt újra kislány, sokszor álmodott arról, hogy nem tudta megmenteni a völgyet és mindannyian meghaltak. Álmodott arról is, hogy megárvulását követően nem Miss Heliotrope vigyázott rá, hanem bekerült egy dologházba és ott rémes dolgok történtek vele.
 Álmodott arról, hogy Robin elárulja őt, a végső pillanatban az apja mellé áll… az egyik álmában a férfi Danielle-el maradt, ő pedig úgy öregedett meg, hogy soha nem szeretett mást és egyedül halt meg a toronyszobájában. Danielle mosolya egész álombeli életében kísértette, Robin padig imádta, rajongott azért a mosolyért, egy pillantást sem vetve Mariára, a kislányra a völgyből. A régi ellenségre. Egy Merryweatherre.
 A legtöbb rémálmában még így is a fia szerepelt. Sokszor álmodta azt is, hogy egyáltalán nem ikrei születtek, csak egy kisfiú, akit ugyan úgy elragadtak tőle. Ezek után az álmok után az álomtól kábán egy pillanatra megnyugodott, amikor a fia sírása felébresztette, vagy magától felriadva látta a békésen alvó babát a kiságyban. Ám nemsokára, a tudata tisztulásával jött az iszonyatos bűntudat és fájdalom könyörtelen hulláma, ami késként hasította végig az egész testét. Azok az ébredések voltak a legrosszabbak. Sokáig tartott, mire újra össze tudta magát szedni utána- és sajnos az utóbbi időben ez volt a leggyakoribb.
 Mindezt tovább rontotta, hogy az egyetlen ember, akivel ezt a szenvedést és szomorúságot megoszthatta volna, az, aki vigaszt nyújthatott volna számára, távol volt.
 Robin a londoni akciója előtt is keveset járt Holdszálláson, de mióta visszatértek onnan, egyáltalán nem jelentkezett. Mariának semmi híre nem volt a férje felől hetek óta. Ha senki nem mondta volna neki, hogy Robinék nem jártak sikerrel, akkor is rájött volna. Elég nyilvánvaló volt az egész. Szíve mélyén már az indulásuk előtt is tudta, hogy zsákutcába vágtatnak. Mondhatni anyai megérzés.
 Robin távolléte csak tovább rontott az állapotokon. Loveday is feszült volt miatta, a nagybátyja pedig sokszor hangot adott annak, hogy véleménye szerint a férje egy semmirekellő alak, aki jelen helyzetben is csak sajnáltatja magát, ahelyett, hogy a családja mellett lenne. Sir Benjamin és felesége össze is vesztek ezen. Maria azonban szó nélkül tűrte a vádakat. Nem feltétlenül értett egyet a nagybátyja véleményével, de el kellett ismernie, hogy a szavai mögött több van, mint puszta rosszindulat, vagy ellenszenv.
 Gondolataiból kopogás zökkentette ki. Mint minden ilyen alkalommal, most is a torkában dobogott a szíve, bár tudta, hogy ha Robin lenne az a fiukkal, nem foglalkozna olyan jelentéktelen apróságokkal, mint a kopogás. Mégis minden alkalommal reménykedett, mást úgysem nagyon csinált mostanság.
-      Madam De Noir -dugta be a fejét Digweed, az inas az ajtón -, Mrs. Fontenelli érkezett meg az imént. Kívánja, hogy idekísérjem a szobájába?
-      Nem Digweed, köszönöm, máris megyek. Csak kérem küldjön be valakit a kicsihez, ameddig távol vagyok. Azt még megvárom.
-      Ahogy óhajtja asszonyom -biccentett egy aprót a komornyik, majd távozni készült, de Maria utána szólt.
-      És legyen kedves, szolgálna fel teát a szalonban? És süteményt meg szendvicseket?
-      Természetesen, asszonyom!
Maria tükörbe nézett. Szíve még mindig zakatolt, mostanában nem tudott olyan könnyen megnyugodni. Tükörképe bágyadt szemmel nézett vissza rá. A hirtelen izgalomtól halvány pírt kapott arccal és ez sápatag bőrével olyan volt, mint valami ostoba karikatúra egy utcai művész firkáján. Arca beesett volt a kevés evés miatt, szemei karikásak és fáradt fényűek, az állandó sírástól úgy csillogtak, mintha lázas volna. Haja kócos csomókban állt össze, napok óta nem látott hajkefét.
Így mégsem mutatkozhat egykori nevelőnője előtt! Bár Miss Heliotrope nem szidná már össze, mint egy buta kislányt, különösen a körülményekre való tekintettel, mégis, Maria úgy érezte, valamennyit muszáj javítania a külsején. Ami tőle telik, meg is teszi.
Fogta csiszolt elefántcsont markolatú, gyöngyházszín fésűjét és nekiesett az elvadult vörös tincseknek. Mire végzett, úgy érezte, több haj van a hajkefe fogai közé tekeredve, mint ami a fején maradt, de a tükörképe ezúttal kissé megnyugtatóbb képet mutatott; gyönyörű haja mit sem veszített fényességéből és dússágából, kövér, göndör fürtökben omlott a vállára. Bámulatos, mennyit tud javítani az ember kinézetén a szép haj. "Remélem, ha lányunk lesz, olyan gyönyörű haja lesz, mint neked. Ezekkel a vörös fürtökkel lehet csak igazán elcsavarni a fejét valakinek" -hallotta Robin játékos hangját valahonnan mélyről, a múltból szólni. Olyan távolinak tűnt ez az emlék, mintha évek teltek volna el. Pedig csak hónapok. Ezt Robin még a terhessége kezdetén mondta, nem sokkal az előtt, hogy a férfit meglőtték.
Maria nem fordított több figyelmet a megjelenésére, csak a ruháját igazította meg kissé, hogy ne úgy álljon, mintha abban aludt volna. Megvárta a De Noir-t, aki a fiára jött vigyázni a távollétében. A férfi nem szólt semmit, csak udvariasan megtartotta neki az ajtót, és egy apró mosolyt villantott rá. Mariaban egy pillanatra paranoid módon egy emlék ötlött fel, még a menyegzőjükről. "A Néma megszökött". Hirtelen támadt rémületében az sem tűnt fel neki, hogy pontosan tudja, ki jött be hozzá; Robin csapatának egyik tagja, Fürge. Amikor felismerte, megnyugodott és elindult a szalon felé.
 - Maria, kedvesem! Milyen csinos vagy ma -üdvözölte Miss Heliotrope, amikor belépett.
 - Örülök, hogy eljött, Digweed mindjárt hoz egy kis uzsonnának valót -szólt Maria mosolyogva és őt magát is meglepte, mennyivel életteltelibb a hangja, hogy volt nevelőjével beszél.
 - Hála az égnek, már szörnyen kínoz a gyomorégés. Egyre rosszabb, érzem egyszer ez lesz a vesztem. Vagy belefulladok egy kiadós sülthúsba... -elmélkedett bohókásan, egy kis mosoly kíséretében. Maria nem tudott ellenállni, hangosan felnevetett.
 - Mindig jobb a kedvem, ha átjön, Mrs Fontenelli -ölelte át a nőt gyengéden és beszívva annak ismerős, régi könyv és olcsó, hamis parfümjének illatát ismét kislánynak érezte magát. Behúnyta a szemét és egy kicsit igyekezett nem gondolni semmire. Ahogy szemhéjja lecsukódott érezte, hogy mennyire fáradt valójában, úgyhogy nem merte elnyújtani a kellemes pillanatot és mosolyogva kibontakozott Jane öleléséből.
 - Ezért jövök kicsikém, ezért jövök. Igen. Nos, hát essünk túl a kellemetlen kíváncsiskodáson, van valami változás? - vágott a közepébe. Maria többek közt azért szeretett vele beszélgetni, mert nyíltan mert mondani és kérdezni bármit, nem kerülgette a dolgokat. Ez sokat könnyített a rossz dolgok megbeszélésén is.
 - Sajnos még mindig semmi és Robin sem látogatott még meg. Pedig elmondhatatlanul vágyom utána. Félek, ahogyan a napok telnek, úgy a fiam és Robin is egyre csak távolodik tőlem, semmint hogy visszakapnám őket.
 - Sajnálom gyermekem. El kellene jönnöd holnap a templomba. Fontenelli atya minden mise végén elmond egy imát értetek és a falu vele imádkozik. Mindenki nyitva tartja a szemét, hátha gyanús idegenekkel találkoznak, de a szerdai piacra érkező kereskedőkön kívül csak átutazókkat látni, akik egy-két napnál nem is tartózkodnak Ezüstharmatban.
 - Igen, tudom. Gyakran beszélek a De Noirokkal a birtokon. Ami pedig a templomot illeti... nem merem ennyi időre magára hagyni a fiamat, még akkor sem, ha tudom, hogy jó kezekben van és vigyáznak rá, magammal pedig nem akarom vinni. Az túl kockzatos, nem tudhatjuk, melyik fa mögül ugrik elő egy banda, akinek ránk fáj a foga. Nincs itt annyi De Noir, hogy engem is elegen kísérjenek és a birtokra is kellőképp vigyázzanak.
 - Persze, értem én az aggodalmadat Maria. Ha esetleg még is úgy döntenél, hogy eljössz, szeretettel várunk.
 - Hölgyeim, elnézést, hogy közbevágok, de látogató érkezett -Digweed széles mosolyt villantott rájuk és Maria kérdés nélkül felpattant a karosszékből, ahol addig ücsörgött.
 Kirohant a félig nyitott bejárati ajtón, és ott volt. A férje éppen a lova kantárát adta át az egyik De Noirnak, aki elvezette az állatot az istálló felé. Robin ránézett mélybarna szemével és Maria szíve összeszorult. A férfi szemében ugyan az a mély fájdalom ült, mint az övében. A sajátja látványát már megszokta, de amit a másik tekintetében látott, a lelkébe hatolt.
 Robin földbegyökerezett lábbal nézett vissza a feleségére. Elgyengült attól, hogy a vártnál előbb meglátta, és bár valószínűleg csak a kialvatlanság és a bánat csillogását látta a nő szemében, mégis a saját kudarca sugárzott belőle, és az, hogy milyen sokáig magára hagyta őt. Nem mozdult és nem szólt, de nem is volt rá szükség, mert Maria lesietett elé a lépcsőn. Robin fel volt készülve arra, hogy a felesége tenyere csattan az arcán, de amikor meglendült felé a keze mégis észrevétlenül ugyan, de összerándult kissé.
 Maria karjai azonban nem ütésre indultak, hanem a nyaka köré kulcsolódtak, apró teste szorosan hozzá préselődött és Robin elmerült az ölelése okozta érzelmi hullámban. Mintha hosszú idő óta most bukkant volna fel a víz alól, a tüdeje megtelt levegővel és a nő illatával, ahogyan mélyet lélegzett a nő nyakába fúrt orrával.
 - Mi tartott ilyen sokáig Robin? Miért nem jötték hozzám korábban?
 - Sajnálom Marie! -suttogta válaszul, mire Maria gyomra kellemes kis görcsbe rándult. Annyira régen hívta már így őt Robin, hogy el is feledkezett róla. Annak idején, az erdei kirándulások alkalmával kezdte el így szólítani, és Maria nagyon szerette. - Elmondhatatlanul sajnálom. Gyenge voltam hozzá. És gyáva.
 - Ez nem mentség Robin De Noir!
 - Tisztában vagyok vele, nem is kifogásokat keresek, azok nincsenek. Menjünk be, szeretném látni a fiamat is -sürgette Robin.
 Volt valami a hangjában, ami határozottan nem tetszett Marianak, de tudta, hogy az apai szeretet mellett más is húzza be a szobába, úgyhogy idekint úgysem kérdezhet rá, mi a baj. Gyors kitérőt téve a szobájuk felé beszólt a szalonba, hogy Miss Heliotrope-ot ne sértse meg, aki megértően mosolygott és biztosította róla, hogy nem bánja a dolgot.
 A szoba ajtajához érve hallották, hogy odabentről lágy, mély hangon énekel valaki egy francia altatódalt, úgyhogy nagyon óvatosan nyitottak be, mire Fürge abbahagyta az éneklést.
 - Robin, nahát, de jó, hogy látlak! -üdvözölte a belépőket.
 - Én is örülök -mosolygott rá bánatos képpel Robin. Arcán halvány derű suhant át, amikor észrevette, hogy kisfia még ébren van és álmosan pislog a belépő szüleire.
 - Át is adom, fejezd be helyettem a dolgot -szólt gyengéden a másik De Noir majd Robin kezébe helyezve a babát, távozott a szobából.
 Robin pontosan így tett, újra belekezdett ugyan abba az altatóba, és kisfia, valószínűleg feléismerve a hangját, örömmel elmosolyodott és halk, imádnivaló kis gügyögésbe kezdett. Maria leült az egyik fotelbe és fejét a támla oldalának támasztva gyönyörködött a jelenetben.
 Robinnak csodálatos hangja volt, bár ritkán énekelt komolysággal. Neki is csak ritkán, és már nagyon régen; jó volt újra hallani. Elvarázsoltan nézte a fiának daloló férfit, örökre az emlékezetébe akarta vésni ezt a pillanatot. Minden rossz gondolattól meg akarta tisztítani és remélte, hogy amikor hosszú évek múlva, öregkorából visszatekint rá, elvénült agya majd kitörli a borzalmakat a memóriájéból, amik közt ez az emlék fogant.
 A kicsi lassan álomba merült és immár a bölcsőjében szuszogott békésen, Robin pedig lassan odasétált Mariahoz és felhúzta a karosszékből. Magáhozölelte és először lágyan, gyengéden csókolta, majd kissé követelőzőbben és erősebben, rázúdítva eddig elfolytott vágyát a lányra. Óvatosan és vakon az ágyhoz vezette, miközben ujjaival gyakorlott módon és meglehetősen gyorsan, szinte tépve kioldotta Maria fűzőjét.
 Maria sem volt rest, idejét sem tudta már, mióta vágyik Robinra és jelenleg nem érdekelte, miért nem jött eddig, mit akar mondani, most csak vele akart lenni, érezni akarta minden porcikáját, a teste súlyát, amint szeretkezés közben ránehezedik és a gondolat, hogy ez nemsoká megtörténik meggyorsította keze mozgását.
 Másodpercek alatt kiszabadították egymást a ruhákból, szenvedélyesen egymáshoz tapadtak, mindketten maximálisan átadva magukat a pillanatnak, nem törődve semmivel, ami odakint a valóságban történik velük vagy másokkal. Nem számított akkor és ott semmi más, csak ők ketten, mindenek felett lebegve egy érzéki és forró buborékban, újraegyesülésük érzése eltöltötte őket.
 Még soha egyikük sem érezte ennyire teljesnek magát, mint ott és akkor, de Robin minél inkább közeledett a csúcshoz, annál jobban kizökkent a kellemes állapotból. Hálát adott az égnek, hogy Maria semmit nem vett észre belőle, és amikor a lány szorítása a legerősebb volt és körme a legmélyebbre hatolt a hátába kitartotta pár másodpercig a pillanatot majd legördült róla.
 Fáradtan szuszogtak egymás mellett, Maria Robin oldalához simult, fejét a mellkasán pihentette. Robin a lány haját simogatta és várta, hogy rákérdezzen, mi a baj. Ismerte annyira, hogy tudja, Maria nem hagyja szó nélkül a dolgot.

 - Valami rossz történt, igaz? -kérdezte feszült hangon.
 - Miből gondolod? -kérdezett vissza Robin.
 - Azért nem tudtad magad elengedni, mert valami baj van, tudom.
 - Nem történt semmi. Illetve semmi új. Többek között ez is a probléma, de van valami más is. Beszélnünk kell Maria.
 - Tessék? -könyökölt fel a nő, hogy Robin arcába nézhessen, de ő felült, kerülve felesége pillantását.
 - Rengeteget gondolkodtam ezen az egész helyzeten. Nem tudom, lesz-e valaha vége ennek az ügynek, és ha igen, akkor milyen, függetlenül attól, hogy visszakapjuk-e a fiunkat, vagy sem. Ameddig nem sikerül felfednünk a kilétüket és gyökerestül kiírtani az egész bandát, addig nem állnak le, hiszen ha már eddig elmentek, már ostobaság lenne. Bár lassan az indítékaikkal is beérném, mert őszintén szólva még az sem nagyon világos, mi vezetett idáig. Ha azt tudnánk, tudnánk lépni is, tenni ezek ellen a dolgok ellen...
 - Mire akarsz kilyukadni Robin? -nyugtalankodott Maria magára csavarva a takaróját.
 - Arra, hogy nem vagy velem és a De Noirokkal biztonságban. Szeretném, ha miután így vagy úgy, de véget ér az érintettséged ebben az egészben, akkor ideköltöznél Holdbirtokra a nagybátyád felügyelete alá. Ő majd segít neked.
 - Mégis miben? -sápadt le Maria a legrosszabbtól tartva.
 - Szeretném, ha újrahzasodnál Marie... mint az özvegyem.  

3 megjegyzés:

  1. Szia!
    El sem tudod képzelni, milyen kellemes meglepetést okoztál történeted folytatásával!
    Szegény kis család! Bárcsak nyomra bukkannának! Robin és Maria láthatóan eltávolodtak egymástól, remélem minél hamarabb visszatalálnak egymáshoz!
    Ez tényleg nem De Noiros Robintól, nem adhatja fel!
    Nemnemnemnem! Ezt ugye nem gondolta komolyan?!? Újraházasodni?? Nem! Maria biztosan nem megy bele, legalábbis remélem!
    Várom a folytatást! ☺

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bius voltam ☺

      Törlés
    2. Szia Bius!
      Nagyon örülök neked, és annak is, hogy tetszett.
      Hát, Robin egy kissé érdekesen szemléli most a dolgokat, sok hibás döntést is hozott/hoz. Nem feltétlenül feladás ez a részéről, sőt, ő inkább úgy véli, ez a megoldás kulcsa. A maga módján próbál megbirkózni a feladattal. Aztán hogy jól döntött-e, segít-e ezzel magukon? Az már megint más kérdés. :)
      Maria természetesen ugyan azon a véleményen van, mint te vagy én, ő sem szeretne egy új házasságot, pláne nem ilyen drasztikus módon.
      De majd meglátjuk, mit hoz a jövő :)

      Törlés