Sziasztok! Ismét hosszabb idő után, mint reméltem, de hoztam a frissítést!
Sajnos az egyetemezéssel kénytelen vagyok halasztani egy évet, így dolgoznom kell, ami minden időmet és energiámat felemészti. Igyekszem ellene tenni, és most -erősen kihasználva a lebetegedésem- leutaztam Holdföldére, hogy feltehessem nektek a következő részt, amiben kiderül, mi folyik most Robinék háza táján. :)
Remélem élvezitek majd, részemről ezt a fejezetet valamiért külön öröm volt írni, hogy mi okból, az még számomra is rejtély :D Jó olvasást!
Robin másnapra összehívta a Jeune-öket, hogy felfedje
előttük, mit is keresett eddig, illetve mit talált. Danielle-el megbeszélték,
hogy jobb, ha az ő szerepvállalását a nyomozásban megtartják kettőjük közt,
egyrészt, mert mindenki teljesen tisztában volt a kapcsolatuk alakulásával az
évek során és nem hiányoztak pletykák, másrészt Robin nem akarta, hogy a
többiek semmibe véve érezzék magukat.
- Szóval
adott a helyzet; apám erre az ex-katonára és a csapatára gyanakodott, mint
bosszúálló osztagra. Szerintem is ez lehet a megoldás, úgyhogy elsőként őket
kell felkutatnunk, közben a többi De Noir foglalkozhat a másik két szállal. Ezt
a három nyomot tartom a legfontosabbnak, úgyhogy ezt bízom rátok. Bízom
bennetek és számítok rátok.
- Ne
aggódj Robin, nem hagyunk cserben. Aztán ha ez az egész véget ér végre,
segítünk kiépíteni neked egy kis egzisztenciát a De Noirok körében, mert az is
rád fér –mosolygott a férfira az egyik Jeune.
- Kösz
Fürge, számítottam rád –nevetett fel Robin és a többiek is bekapcsolódtak. Egy
pillanatra olyan volt az egész, mint régen, amikor csak arról beszéltek, hogyan
cserkésszék be az őzet az erdőben és a kocsmáros lányát az ivóban.
- Adam
–fordult a kuzinjához Robin. –Megterveznéd az akció rajtaütés részét? Készen
kell lennünk vele minél előbb, hogy ha odajutunk, mindent száz százalékosan
tudjunk kezelni.
- Azt
hiszem, nem sokat fogunk pihenni, ha Robinon múlna, már holnap karóba húznánk
az egész bandát –ciccegett Havier.
- Nem,
igazából nagyon is kipihentnek kell lennetek, de ezzel együtt hatékonynak és
gyorsnak is. Most, hogy van egy csapás, amin elindulhatunk, el is kell jutnunk
a célunkhoz, kellően gyorsan. Arra kérlek titeket, hogy mindenkit vonjátok be a
szaglászásba, hogy ti kellőképp felkészüljetek a többire. Ketten velem Londonba
jönnek, ott fogunk minden információt megszerezni arról, amit tudni lehet ezekről
a katonákról.
- És
mégis hogy akarod ezt kivitelezni? –tette fel a jogos kérdést Jean-Luc.
- Kedves
öcsém, ez az oka annak, hogy azokat viszem, akiket. Adam itt felügyeli a
dolgokat, amíg távol vagyok, velem pedig az ikrek jönnek.
Havier ránézett a nővérére, aki egy aprót
biccentett, és ezzel ők meg is beszélték, amit ikerpárként szavak nélkül is meg
lehet, anélkül, hogy bárkinek a figyelmét felkeltené.
- Nem
tervezek többet szánni erre az egészre két hétnél, és még ez is rengeteg, de a
közelgő események megkövetelik a türelmemet. Londonban a közeljövőben tartják a
tavaszi veteránbált, leszerelt és szolgálaton kívüli katonák szép számmal meg
szoktak jelenni rajta. Az elítélt katonák, akiket szolgálatuk befejezésére
köteleztek vagy megbüntettek ugyanúgy részt vehetnek rajta, mint a többi,
amennyiben nem háborús bűnösök, vagy gyilkosok. Mivel az őrmester és csapata
ellen csak testi sértés miatt emeltek vádat, így reményeim szerint, ha másért
nem is, de elégtételből elmennek, hogy jót igyanak és egyenek az állam pénzén
–a csapat felnevetett. –Ha már egy így gondolkodik, az bőven elég. Ameddig a
bál napja el nem jön, igyekszünk a lehető legtöbbet megtudni róluk, elsősorban
leginkább azt, hogy néznek ki. Havier arcmemóriája és betörői képességei
lényegesek ennél a feladatnál. A kapcsolatteremtés pedig igen fontos lesz a
bálon, úgyhogy…
- Ilyen
szempontból értem, miért Danie-t viszed, legalább két nyomós oka van arra, hogy
beszélgessenek vele –szólalt meg Bertrand, mire a többiek felröhögtek, a tőle
nem messze ülő lány pedig tarkón vágta.
- Akkora
gyökér vagy Bertrand, hogy egy mamutfenyőt is stabilan megtartanál –mordult rá
Danielle.
- Jól
van már, ne legyél ilyen merev kislány.
- Koncentráljunk
fiúk, ne essünk szét –szólt közbe Adam.
- Akkor
minden világos? –csapta össze a tenyerét Robin.
- Igen
–kurjantották.
- Akkor
mehettek, szedjétek össze magatokat, holnaptól belekezdünk.
- Adam,
maradj itt kicsit még –szólt unokabátyja után Robin, amikor a többiek elhagyták
a szobát.
- Igen?
–mosolygott az idősebb férfi. Optimistán állt a dolgokhoz az események
fényében.
- Most
elmegyek, elmondom Marianak, amit találtunk. Viszont megkérlek, ne mondd el
neki, hogy Danielle-t magammal viszem. Még Franciaországban elmondtam neki,
hogy ki is volt ő pontosan nekem és nem akarom, hogy felzaklassa magát.
- Gondolod,
ha kiderül nem fog rosszabbul kijönni?
- Nem
fog kiderülni, Maria nem jön ide, Danielle meg nem menne Holdszállásra. Nem
kell megtudnia, nem akarom, hogy idegeskedjen emiatt is –magyarázkodott Robin.
- Te
valamit nem mondasz el nekem testvér. De ugye nem kell rosszra gondolnom?
–nézett szúrósan a szemébe Adam.
- Nem,
semmi fontosat nem titkolok előled. Danielle-el úgy tűnik, végre rendeztük a
konfliktusunkat, sokat segített az utóbbi időben. Ennyi az egész.
- Remélem,
ez így is marad –vette figyelmeztetőre a hangsúlyt Adam.
- Kuzin!
Így ismersz te engem? –nevette el magát kínosan Robin.
- Remélem,
ez most egy költői kérdés volt –enyhült meg Adam.
- Ne
aggódj, nem követek el egy hibát kétszer. Ezt Danie is nagyon jól tudja és
egyetért vele.
- Akkor
jó. Holnap indultok is, ugye?
- Igen.
- Rendben,
vigyázzatok egymásra –veregette meg a vállát Adam.
- Úgy
lesz, és még valami; üzenj Vicnek, hogy keresse meg nekem a nyomozót, aki
kijött hozzánk odakint, amikor elvitték a fiamat. Nézzen utána, hogy
megbízható-e, legyen az árnyéka pár napra. Ha az, küldje utánunk, a legnagyobb
titokban. Azt hiszem, hasznát vennénk.
- Ez
meg hogy jutott eszedbe?
- Tudod,
katonákat akarunk felkeresni. Meglehet, hogy ki tudjuk tapogatni, merre találjuk,
akiket keresünk, de nem biztos, hogy mindegyikükre rálelünk. Sok idő telt el
azóta, akkoriban még apám is fiatal volt. Jól jöhet egy független, hivatalos
személy, aki könnyen mozgolódhat felsőbb körökben, ha esetleg nagyon eltűntek
szem elől.
- És
ha korrupt? –nézett rá kétkedve Adam.
- Akkor
megvehető. Csak arra kell ügyelni, hogy megérje a pénzét és más ne fizessen többet
nálunk. De természetesen az árnyékszéken is kísérettel ülne. Semmit sem bízok a
véletlenre, ne nézz amatőrnek! –kérte ki magának Robin.
- Én
bízok benned öregem, másban nem. De ha te azt mondod, tudod kezelni az idegen
nyomozót, ha alkalmas a szolgálatodra, akkor támogatlak. Ha kell, én magam
kísérem szarni is.
- Azért
talán arra nem lesz szükség, de köszönöm –nevetett fel Robin, majd otthagyta
unokatestvérét, hogy megvigye a jó híreket Marianak.
Holdszállásra érve Robin visszább fogta a
lovát, és ügetésben érkezett a konyhakert felől. Az almafa lombkoronája alatt
ülő De Noirral váltott pár szót, majd a kert felőli bejáraton át belépett a
kastélyba.
Először a nővérével akar találkozni, úgyhogy
remélte, nem fut bele rögtön a feleségébe. Felment a toronyszobába, ugyanis az
Maria távozása és Luna születése miatt immár az új jövevény hálószobájává vált.
Megérzései nem vezették félre, Loveday a kislánnyal volt fent, egy kis
ruhácskát varrt éppen.
- Robin!
Nahát, örülök, hogy látlak. Találkoztál már Mariával? –kelt fel a karosszékből
a nő, hogy megölelje öccsét.
- Nem,
először veled akartam beszélni. Ezt az apánk hagyta rám, hogy segítségemre
legyen, ha esetleg ő már nem lesz, mire visszaérnénk az elnyúlt nászútról
–nyújtotta át a kis fekete bőrkötéses könyvet Robin. –Hála a körültekintésének
most új nyomon járunk. Holnap indulok Londonba, hogy előkészítsek mindent az
ügy felgöngyölítéséhez. Az utolsó bejegyzés apánk halálának előestéjén került
bele, viszont régebbről hagyott egy üzenetet nekem, a könyv hátuljában pedig
találtam egy levelet a számodra is.
Loveday csendben hallgatta, amit testvére
mondd neki, majd átvette apja utolsó üzenetét és elolvasta. Elmosolyodott, de
egy könny így is végigszántotta csinos arcát.
- Köszönöm
Robin, ez sokat jelent nekem –szipogta a nő. –Tudod, apánk meghagyta, hol
találom édesanyánk ruháit. Egyszer, amikor megkérdeztem, nem adná-e nekem őket,
nagyon megharagudott rám. Persze megértettem miért, de akkor is fájt, hogy nem
adta oda őket. Bár már némi átalakításra szorulnak, ennél szebb örökséget nem hagyhatott
volna rám.
- Ebben
biztos vagyok –simította meg nővére karját Robin. –Maria hol van?
- Hol
lenne? A könyvtárban van minden egyes nap –csóválta a fejét Loveday.
- Nem
adja fel, igaz? –mosolyodott el keserűen Robin.
- Nem.
Nagyon zavarja, hogy ennél többet nem tud tenni és a fejébe vette, hogy
átsiklottunk valami felett. Ráhagytam, bár tudom, hogy segítenem kéne neki, de
lehet, hogy azzal segítek, ha ebben nem segítek. Ha egyedül csinálja, több
ideig lefoglalja, én meg addig legalább a lányommal vagyok.
- Így
a legjobb, Loveday, ebben egyetértünk. Lemegyek, megkeresem.
Robin még búcsúzóul rámosolygott a bölcsőben
rugdalózó, mosolygó kislányra, majd magukra hagyta őket. Egyenesen a könyvtárba
ment, nem találkozott senki mással a kastélyból. Maria valóban ott volt Coeur-rel
együtt, és egy hatalmas könyvet bújt éppen, arcán a fáradtság és az
elgyötörtség keveredet az elszántsággal és a reménnyel, ami egy percig sem
hagyta el. Az utóbbi időben újra viselte a 18. születésnapjára kapott
keresztmedált, amit nem sokkal később egy Robintól kapott nyakláncra cserélt.
Ezt a férfi nem hagyta figyelmen kívül, és bár ő maga nem volt valami mélyen
hívő, örült, hogy látja a nőn. Úgy érezte, ez mindkettőjük helyett elég
próbálkozás egy felsőbb hatalom segítségül hívásához.
- Kedvesem,
jó híreket hoztam –szólította meg a feleségét, aki ijedten kapta fel a fejét
majd értelmezve a hallottakat, felpattant, és a férfi karjaiba vetette magát.
- Megtaláltátok
a kicsit? –nézett fel Robinra reménykedő, izgatott arccal.
- Nem,
de forró nyomon járunk –csókolta meg Mariát, mielőtt az tovább
kérdezősködhetett volna.
Odasétált a mózeskosárhoz, kiemelte belőle a
fiát, és a karjára fektetve ringatni kezdte, miközben elmesélte Mariának, mit
talált múlt éjszaka és mik a tervei.
- És
úgy gondolod, hogy a nyomozó majd bármiben is segíteni fog, miután megvezetted?
–kérdezte a nő.
- Az
agyonszúrt egóját azzal hozom vissza az életbe, hogy a segítségét kérem. Meg
persze fizetek is neki. De nem szabad, hogy túl sokat tudjon. De még az sem
biztos, hogy szükség lesz rá, vagy alkalmazható egyáltalán.
- Szóval
nem bízhatunk benne? –értetlenkedett Maria.
- Drágaságom,
magunkon kívül senkiben sem bízhatunk. Állandó felügyelet mellett lenne,
akárcsak ti.
- Remélem,
tudod, mit csinálsz Robin –nézett rá kétkedően a felesége.
- Azt
én is remélem.
London,
két nappal később…
Robin a hotelszobájának tornácán állt, a Hyde
Parkra néző kilátást szemlélte. Scotch-ot ivott, és a másnap estére gondolt.
Itt tartózkodásuk alatt sikerült szerezniük egy csoportképet arról az
osztagról, akiket keresnek, de ez egy több tíz éves, rosszminőségű darab volt,
amiről szerencse, ha egy embert is be tudnak azonosítani holnap. A kép minden
részletét az eszébe véste és reménykedett, hogy ez elég lesz hozzá.
A csapat tizenkét tagból állt, két idősebb
férfival és egy akkor nagyon fiatal, tizenhét-nyolc éves fiúval. És középen ott
volt ő. Az őrmester. Carlsberg… Kopogás zavarta meg Robin gondolatait.
- Zavarok?
–lépett ki a teraszra Danielle.
- Nem,
csak a képen agyaltam éppen –hajtotta fel a maradék italt Robin. –Kérsz egy
pohárral?
- Rám
férne. Újra kell tanulnom nőként viselkedni egy női ruhában. A frizurakészítésről
már ne is beszéljünk –nevetett fel a nő. Sokkal felszabadultabb volt most itt,
Londonban, a többiek nélkül, távol otthonról. Robin nem szólt, csak mosolyogva
oldalra döntötte a fejét és nézte. Hosszú, királykék ruha volt rajta, szorosra
kötött fűzővel. A hűvös kora tavaszi időjárás miatt hosszított ujjú fazont
viselt, ám a vállát szabadon hagyta a ruha, azt egy törtfehér stólával takarta
el. Mélyen dekoltált volt, csípőtől szélesedő, elegáns. A másnapi ruhája,
Lovedaytől kérték kölcsön.
Danielle töltött maguknak egy-egy pohárral. A
sajátját megemelte Robin felé, majd meghúzta és egy kortyra kiitta az egészet.
- Mit
bámulsz így? –kérdezte az ital utóhatásaként fojtottabb hangon.
- Semmit,
csak furcsa vagy így, nőnek öltözve –Robin is kiürítette a poharát, érezte, ahogy
a drága ír alkohol végigmarja a torkát és természetellenes melegséggel árasztja
el az egész testét. –Jól áll –tette hozzá szemtelenül.
- Ezt
inkább meg sem hallottam –lépett mellé Danielle és a párkánynak támaszkodott.
Meggyújtott egy cigarettát és lassan kifújta a füstöt.
- Mióta
dohányzol? –meredt rá Robin. Sosem tudta ezt Danielleről és kicsit
idegesítette, hogy van még ilyen dolog. Mindannak ellenére, hogy milyen
kapcsolatuk volt az utóbbi években, azt hitte, ő még Danielle ikertestvérénél
is jobban ismeri őt.
- Egy
ideje. Nem is tudom már, mikor kezdtem… talán amikor megkérted Maria kezét
–válaszolt a nő, de nem nézett Robinra. A távolba meredt és a park gyér fényeit
nézte. –Igazából megnyugtató, olyan, mintha a füsttel együtt kifújnám a
feszültséget is magamból. Meg hát az is vonz benne, hogy új és idegen, nehezen
megszerezhető, kevesen szeretik. Amikor eljegyeztétek egymást elutaztam pár
hétre Franciaországba, ott próbáltam ki. Aztán hoztam magammal, amikor legutóbb
ott voltunk. Nehéz beszerezni, pláne egy olyan istenháta mögötti helyen, mint
Holdfölde.
- Mutasd
–nyúlt utána Robin, majd megszívta és kifújta, de közben folyamatosan köhögött.
- Ho-khhhkhhh-hogyan-khh…
-vett egy mély levegőt- hogy bírod ezt szívni? Ez még a szivarnál is szarabb!
- Mert
te aztán annyira sokat szivaroztál életedben! –nevette ki Danielle.
- Azért
egy-két jó kubait elcsentünk annak idején Adammel az apjától.
- Jó
kubait? Az előző mondatod nem éppen úgy hangzott, mintha jó lett volna.
- Nem
is, utáltam, de nagyon királynak éreztük magunkat tőle, na meg aztán amúgy is
így szokás emlegetni a szivart, nem?
Danielle még jobban nevetett, zengett bele a
környék, Robin fülében is erősen csengett, de kellemes volt. Nem is emlékezett,
mikor hallotta utoljára nevetni a lányt.
- Egyébként
a különbség az, hogy a cigarettát kicsit lent kell tartani a tüdődben, le kell
szívni, nem úgy, mint a szivart.
- Nem
hiszem, hogy csak emiatt nem tetszett –jegyezte meg mosolyogva Robin. –Ha ilyen
szájízed van tőle, mint nekem, nem nagyon fog megcsókolni senki.
- Kivéve,
ha az illetőnek is ilyen.
- Igen,
akkor talán.
Danielle elpirult kicsit és megköszörülte a
torkát.
- Nem
aggódom ezen, jelenleg nincs senki, aki megcsókoljon dohány íz ide vagy oda.
- Az
nem azt jelenti, hogy nem is lesz.
- Adam
óta nem volt senki, és miután ő is megtalálta a boldogságot nagyon nem is
kerestem mást. Tudod rossz érzés, hogy egyszer még valakinek te vagy a minden
és el sem tud mást képzelni magának, aztán történik valami és már semmit nem
jelentesz neki. Jön valaki más, aki elfeledteti veled és te továbblépsz.
- De
Danie, te elutasítottad őt, nem volt más választása.
- Persze,
tudom. De akkor is szar érzés, hogy pótolható vagyok, lecserélhető,
elfelejthető… -szívott mélyet a cigarettából a nő.
A dohányfüst szaga beleivódott Robin orrába,
marta az orrhártyáját és bántotta a szemét, de valahogy mégis olyan kellemes
volt. Mélyet lélegzett, beszívta a füstöt, nézte a nőt, a szájában égő
cigarettát, a fel-felizzó parazsat. Olyan volt, mint a bűntudata. Néha erősen
izzik, néha haloványan pislákol, de csak nem akar megszűnni. El akarta oltani.
Rá akart taposni, azt akarta, hogy megszűnjön végre.
- Nem
vagy pótolható Danie. Vagy ha az mégis, elfelejthető semmiképpen. Én sem
felejtettelek el, csak továbbléptem. Tudod benned az fogott meg, ami végül el
is taszított. A vadságod, a magabiztosságod, az, hogy szabadszellemű és
öntörvényű vagy, a családom pedig elfogad, szeret, és már elvárásként kezeli,
hogy mellettem legyél. Tökéletes… egy darabig.
- Mire
gondolsz? –nézett rá végül a nő kíváncsian.
- Én
is ilyen vagyok. Legalábbis hasonló. Mellém valaki olyasvalaki illik, olyanra
vágyom, mint Maria. Ártatlan, védelmezendő, törékeny és bizonytalan. Valaki,
akiért szembe kell szállnom mindenkivel, aki az elvárások ellen van. Tetszett a
kihívás, az újdonság. Nem tudom elmagyarázni, mit szeretek benne, miért
szeretem jobban nálad, vagy bárkinél. Ha meg tudnám mondani, nem lenne az
igazi. De ezt el tudom neked mondani, ezt, ami megfogott benne, ami elrántott
tőled. Sajnálom, tényleg. Nem akartalak bántani, de ennek így kellett lennie.
Remélem, ha egyszer te is belátod ezt, akkor neked is könnyebb lesz
továbblépned.
- Köszönöm
Robin –mosolyodott el a nő.
- Mit?
- Amit
mondasz. Tudod, nem utálom én Mariát. Sőt, mondok vadabbat, téged sem. Azt
utálom, hogy nem lehetek ő. Sosem akartam olyan lenni, most sem, de sokáig úgy
voltam vele, ha ez az ára, hogy veled legyek… De ezzel, amit most mondtál
ráébresztettél, hogy jó, hogy nem vagyok ilyen… ilyen, mint amilyennek most is
öltöztem –mutatott végig magán kuncogva Danielle.
- Egyáltalán
nem. Te így vagy tökéletes, csak meg kell találnod azt, aki ezt keresi. És nem
elcseszni, ahogy Adammel sikerült.
- Kösz
szépen, te még mindig mestere vagy minden jó elfuserálásának.
- Szolgálatára
hölgyem –emelte meg a kalapját Robin Danielle felé.
Nevettek. Sokat beszélgettek még, ittak is,
nézték a Hyde Parkot. Kicsit olyan volt az egész, mint régen, tizenéves
korukban, de mégis más. Évek csatái után végre ráléptek a barátság ösvényére és
könnyebben ment, mint gondolták volna. Talán a körülmények tették, de ez
igazából mindig is ott lapult köztük, csak nem engedték érvényesülni. Ezen is
elgondolkodtak, átrágták, megbeszélték. Danielle úgy köszönt el az este végén,
mint egy barát a baráttól, nem mint egyik szövetséges a másiktól, nem mint régi
szeretők szoktak. Nem volt sem kínos, sem idegességtől feszült. Mondhatni, tökéletes
volt.
Másnap este hármasban indultak el a
veteránbálra. Robin és Havier katonaruhában (amiket első nap loptak egy régi
laktanya raktárából), Danielle pedig a tegnap este felpróbált ruhájában. Nem
volt kész tervük, hogyan is puhatolózzanak a csapat tagjai felől, de úgy voltak
vele, hogy majd kialakul a dolog, adja magát.
- Az
elveszett gyerek-sztori beválhat –vetette fel Havier.
- Persze,
de maximum akkor, ha ti ketten használjátok ezt a trükköt. Ti
letagadhatatlanul testvérek vagytok, de ha látnak minket együtt érkezni, akkor
ki kell találnotok valamit arra, hogy ki vagyok nektek és fordítva –ellenkezett
Robin.
- Egyértelmű,
a sógorom vagy, Danielle jegyese, a kiképzés óta jóban vagyunk, találkoztál a
húgommal és azóta happy end. Végül is, majdnem így is volt –jegyezte meg
Havier.
- Nem
bánnád? –fordult a nőhöz Robin.
- Egy
estéről van szó, részemről mindegy –vont vállat.
- Király,
akkor vágjunk bele, így könnyű dolgunk lesz.
- Már
ha itt vannak –mormogta Robin.
- Ez
az testvér, ez az igazi pozitív hozzáállás, nagyon jó csapaterősítő morált
idézel elő vele, ne hagyd abba –csapott a vállára Havier, Danielle pedig
felnevetett. Robin is elmosolyodott majd megrázta a fejét.
- Jól
van már, igazad van. Essünk túl ezen az estén –nyújtotta a karját Danielle
felé, a nő pedig belekarolt.
Fényes esemény volt, a kormány jól megbecsüli
azokat, akik képesek az életüket áldozni a hazáért-legalábbis ezt a látszatot
akarják kelteni. Hatalmas tánctér, párszáz résztvevő, huszonhárom főből álló
zenekar, pincérek, séfek, ételek és italok szédítő tömkelege. Robinék kissé
feszélyezve érezték magukat, olyan emberek között jártak, akik teljesen az
ellentéteik voltak; törvénytisztelő, hazaszerető, tisztességes emberek.
Kényelmetlen helyzet volt, mindannak ellenére is, amiket azok az emberek
követtek el ellenük, akik jelenleg is itt tartózkodhatnak.
- Hol
kezdjük? –kérdezte Robin Haviertől. Bízott a fiú képességeiben, tekintettel
zseniális rajztehetségére és kiváló arcmemóriájára, remélte, hogy bármelyik
embert felismeri a képről így, évekkel később is.
- Ott
van a fiatal katona a képről! –jelentette ki meglepően hirtelen.
- Ez
biztos? –nézett rá a bátyjára Danielle.
- Száz
százalék. Őt nem nehéz beazonosítani, még csak a negyvenes éveiben jár. Menjünk
oda.
- Menjünk
–indult meg rögtön Robin. Danielle azonban visszarántotta. Mivel belékarolva
közlekedett, érezte a férfi hirtelen megfeszülő izmait, a feszes dühöt, ami
Robinból pillanatok alatt képes kirobbanni.
- Nem,
még nem mehetünk. Igyunk valamit és táncoljunk egyet –javasolta, ránézve az
ikertestvérére, aki egy pillanat alatt megértette a helyzetet.
- Megvesztél
te asszony? Nincs vesztegetni való időnk! –rivallt rá Robin egyből.
- Jól
figyelj ide Robin De Noir! –keményedett meg a nő hangja. –Ez egy olyan esély,
amit nem tehetsz tönkre semmilyen meggondolatlan lépéssel, márpedig ha most
odacsörtetsz a nyakamat rá, hogy úgy lesz. Iszunk egy nagy pohár valamit,
táncolunk egyet, úgy teszünk, mint akik nem szaglászni, hanem szórakozni
jöttek. Aztán, amikor kicsit lehiggadtál és kiillegtük magunkat, akkor szépen
becserkésszük. Havier addig szemmel tartja és előkészíti nekünk a terepet.
Havie?
- Csináljuk.
Bízz bennünk Robin, vidd táncolni a húgomat. Adj nekem fél órát!
- Az
túl sok idő –nyüszített legyőzve Robin. –Már olyan közel vagyunk!
- Nyugodj
le kicsit öreg, lehet, hogy sehol sem vagyunk még! Ne ronts ajtóstul a házba,
ez a legjobb módja ennek. Bízz bennem –kérte újra Havier.
- Jól
van, megértettem. Ne haragudjatok csak…
- Gyere
–ragadta karon Danielle, anélkül, hogy hagyta volna befejezni a mondatot.
Odarángatta a tánctér szélére, közben leemelt egy pezsgőspoharat a szembejövő
pincér tálcájáról, és Robin kezébe nyomta, aki egy hajtásra kiitta.
- Fúj,
ez édes volt –fintorgott a férfi.
- Ne
válogass már, mint egy csitri, gyere, táncoljunk –húzta a csípőjére Robin
kezét.
Egy gyorsabb ritmusú szám következett, a tömeg
vidám volt, a hangulat és a levegő atmoszférája majdnem elfeledtette velük,
miért és hol is vannak éppen. Majdnem.
Robin minden egyes fordulásnál és párcserénél
Haviert és az általa megfigyelt férfit tartotta szemmel, nem törődött az arcába
mosolygó idegen nőkkel, sem idősekkel, sem fiatalokkal, mindent automatikusan
csinált. Azt sem vette észre, hogy nem Danielle-el táncol, egészen addig, amíg vissza
nem került hozzá, és a nő szabályosan beleordított az arcába:
- Robin
az égszerelmére, letaposod az új ruhámat! –a körülöttük állók közül páran
nevetve nézték a fiatal „párt”, akik esetlenkedve andalognak a táncparkett
szélén.
- Mi?
Ne haragudj kedvesem, elkalandoztam –zökkent vissza a szerepébe Robin.
- Semmi
gond, csak figyelj kicsit jobban –mosolyodott el Danielle, majd halkított a
hangján. –Jól csinálod, csak maradjon is így.
- Igyekszem.
Még egy tánc? –vigyorodott el Robin. Rájött, ha nem arra koncentrál, ami éppen
zajlik, még le is tudja kicsit csitítani az érzelmeit, hogy tiszta fejjel
nézhessen szembe azzal, ami vár rájuk.
- Utolsó
–figyelmeztette Danielle, hogy tényleg szedje össze magát.
- Utolsó
–sóhajtott egyet Robin, majd olyan széles bájmosolyt varázsolt az arcára, hogy
az már-már kínos is lehetett volna.
Véget ért a szám, megtapsolták a zenészeket,
majd arrébbaraszoltak, hogy odamenjenek Havierhez, aki éppen a célpontjukkal
beszélgetett.
- Á,
Robin, Danie, örülök, hogy jöttök! –köszönt rájuk. –Az úr Mr. Heathrow,
Carlsberg őrmester régi katonatársa. Mr. Heathrow, ők itt a húgom, Danielle
Smith és a jegyese, Robin Merryweather. –mutatta be őket egymásnak Havier,
miközben váltott egy pillantást Robinnal, aki a tekintetével üzente, hogy ez
rém gyenge húzás volt. Havier alig észrevehetően megvonta a vállát. Ez az
eszmecsere csak azoknak tűnhetett fel, akik jól ismerik a De Noir fiúkat.
- Örvendek
–biccentett Heathrow, kezet csókolt Danielle-nek és kezet fogott Robinnal. –Nem
rokona véletlenül annak a Merryweathernek, aki a seregben szolgált annak
idején?
- De
igen, az unokaöccse vagyok –Válaszol Robin.
- Volt
egy lánya is… hogy is hívták, Melissa vagy Melinda…?
- Maria
–segítette ki Robin. –Az unokahúgom, egy birtokon élünk, az apám lett a gyámja.
- Áh,
értem –mosolyodott el Heathrow. –Egyébként nyugodtan szólítsanak csak
Matthewnak.
- Épp
az imént meséltem Mr. Heath… akarom mondani Matthewnak, hogy azért jöttünk,
mert reméltük, hogy végre találkozhatunk apánkkal, akinek évek óta nem sikerült
a nyomára bukkannunk.
- Igen,
tudják, nagyon furcsa, de az óta az eset óta elég hamar megszakadt a kapcsolat
az osztag tagjai között. Carlsberg, ahogyan a többiek túlnyomó része, azonnal
elhagyta a katonaságot, miután letelt a büntetésünk, nem sok hírem volt róla,
nagyon eltűnt. Sajnáltam, kicsit olyan volt számomra is, mint egy apa. Kár, hogy
már nem ismerhetik meg egymást.
- Hogy
érti ezt? –szólt közbe Robin, mire Danielle óvatosan belemart a karjába.
- Hát,
a sógora mesélte, hogy az anyjuk és az apjuk különkerültek egymástól, mielőtt
kiderült volna, hogy Ms Smith várandós, és nem ismerték az apjukat. Tudjál,
pont, amikor megérkeztek, akartam mondani, hogy a válásán kívül egy hírt kaptam
csak Carlsbergről, az pedig a temetése napja volt. Nagyon letaglózott a hír,
gondolom, hogy önöket hogy érhette –mondta szomorúan Matthew.
- Ez
szörnyű –komorodott el Danielle. Robin magához szorította kicsit, hogy ne
essenek ki a jegyespár szerepéből, és „vigasztalni” próbálta.
- Igen,
valóban az –sóhajtotta Matthew. –Tudják, évek után akkor beszéltem először
valakivel is a csapatból. Olyanok voltunk, mint az idegenek. Azóta sem hallottam
felőlük. Egyikünk sem akar a múltunkkal foglalkozni. Hogy őszinte legyek, elég
nagyon csalódtunk az igazságszolgáltatásban, a katonaságban… sokan nem akarták,
hogy bármilyen közünk is legyen egymáshoz, vagy a múltunkhoz. Carlsberg
temetésére is csak tiszteletből mentünk el. Mindennek már három éve és azóta
sincs semmi hírem róluk.
- Furcsa
dolgok ezek. Mintha semmi sem lenne a közös múlt –bontogatta tovább Havier.
- Igen,
olyasmi. Persze, meg tudom érteni, sokunk karrierjén foltot ejtett a De
Noir-ügy.
- Ami
miatt elítélték magukat? –kérdezte Danielle.
- Pontosan.
Piti kis bűnözők voltak, akik rossz emberbe kötöttek. Carlsberg bosszúálló
típus volt, és nem tetszett neki, hogy elengedték őket egy… hogy is mondta… „fakanálsuhintással
a bőrgatyás seggükre” –kuncogott Matthew. – Persze, valahol igaza volt, és ő
akkor úgy hatott ránk, mint a keresztényekre Jézus, vagy az Atyaúristen. Emiatt
tudott belerángatni minket. Részben ezért is oszoltunk szét a történtek után,
mert rájöttünk, mekkora hülyeség is volt az egész. Soha többet nem akartunk
ezzel foglalkozni, éltük tovább az életünk és ennyi.
- Nem
is gondolkodtak megtorláson? –puhatolózott Robin.
- Biztos,
hogy maga nem Carlsberg fia? –nevetett fel Matthew. –Szó sincs róla. Egy
dologban mind egyetértettünk még egyszer, utoljára; egy életre elég a De
Noir-hűhóból. Azt se tudom, élnek-e vagy halnak mára már. Nem hallottam róluk
hosszú évek óta, és elmondhatatlanul örülök.
Rövid bájcsevegést követően visszatértek a
szállodába. Robin köszönés nélkül bezárkózott a szobájába. Később hiába
próbáltak Danielle-ék bekopogni hozzá, hogy jól van-e, az egyetlen reakció egy
ajtóhoz vágott üvegpohár, ami csörömpölve pattant szét millió darabra a
keményfán.
Szia!
VálaszTörlésNagyon örülök,hogy hoztál frisset! Jobbá tetted a napomat, és ezt köszönöm! Jó volt végre megint Robinékról olvasni! Alig várom hogy kiderüljön végre ki rabolta el a kisfiukat! Nagyon tetszett a rész! Remélem hamar hozod az újat! Jobbulást! ☺
By Bius☺
Szenzációs!!!
VálaszTörlésRemelem hamar jon az uj. Gyogyulj!
Anna
Nagyon köszi, hogy felraktad az új részt!!! Imádom!!! Csak így tovább, mindent bele! ;)
VálaszTörlésSzia! Mikor jön az új rész? Már alig várom, hogy elolvashassam! :)
VálaszTörlésSzia
VálaszTörlésMikor jön az új rész?? Mar szinte minden nap lesem a blogot....alig varom.
Szia :) Folytasd :*
VálaszTörlésSzia :)
VálaszTörlésNagyon tetszik amiket írsz! Alig várom a folytatást :)
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
VálaszTörlésSzia
VálaszTörlésBefejezted az irast végleg? :(