2016. október 14., péntek

The Secret Of Moonacre - Holdfölde visszavár: XI. Fejezet - Veteránbál

 Sziasztok! Ismét hosszabb idő után, mint reméltem, de hoztam a frissítést!
 Sajnos az egyetemezéssel kénytelen vagyok halasztani egy évet, így dolgoznom kell, ami minden időmet és energiámat felemészti. Igyekszem ellene tenni, és most -erősen kihasználva a lebetegedésem- leutaztam Holdföldére, hogy feltehessem nektek a következő részt, amiben kiderül, mi folyik most Robinék háza táján. :)
 Remélem élvezitek majd, részemről ezt a fejezetet valamiért külön öröm volt írni, hogy mi okból, az még számomra is rejtély :D Jó olvasást! 

 Robin másnapra összehívta a Jeune-öket, hogy felfedje előttük, mit is keresett eddig, illetve mit talált. Danielle-el megbeszélték, hogy jobb, ha az ő szerepvállalását a nyomozásban megtartják kettőjük közt, egyrészt, mert mindenki teljesen tisztában volt a kapcsolatuk alakulásával az évek során és nem hiányoztak pletykák, másrészt Robin nem akarta, hogy a többiek semmibe véve érezzék magukat.
-      Szóval adott a helyzet; apám erre az ex-katonára és a csapatára gyanakodott, mint bosszúálló osztagra. Szerintem is ez lehet a megoldás, úgyhogy elsőként őket kell felkutatnunk, közben a többi De Noir foglalkozhat a másik két szállal. Ezt a három nyomot tartom a legfontosabbnak, úgyhogy ezt bízom rátok. Bízom bennetek és számítok rátok.
-      Ne aggódj Robin, nem hagyunk cserben. Aztán ha ez az egész véget ér végre, segítünk kiépíteni neked egy kis egzisztenciát a De Noirok körében, mert az is rád fér –mosolygott a férfira az egyik Jeune.
-      Kösz Fürge, számítottam rád –nevetett fel Robin és a többiek is bekapcsolódtak. Egy pillanatra olyan volt az egész, mint régen, amikor csak arról beszéltek, hogyan cserkésszék be az őzet az erdőben és a kocsmáros lányát az ivóban.
-      Adam –fordult a kuzinjához Robin. –Megterveznéd az akció rajtaütés részét? Készen kell lennünk vele minél előbb, hogy ha odajutunk, mindent száz százalékosan tudjunk kezelni.
-      Azt hiszem, nem sokat fogunk pihenni, ha Robinon múlna, már holnap karóba húznánk az egész bandát –ciccegett Havier.
-      Nem, igazából nagyon is kipihentnek kell lennetek, de ezzel együtt hatékonynak és gyorsnak is. Most, hogy van egy csapás, amin elindulhatunk, el is kell jutnunk a célunkhoz, kellően gyorsan. Arra kérlek titeket, hogy mindenkit vonjátok be a szaglászásba, hogy ti kellőképp felkészüljetek a többire. Ketten velem Londonba jönnek, ott fogunk minden információt megszerezni arról, amit tudni lehet ezekről a katonákról.
-      És mégis hogy akarod ezt kivitelezni? –tette fel a jogos kérdést Jean-Luc.
-      Kedves öcsém, ez az oka annak, hogy azokat viszem, akiket. Adam itt felügyeli a dolgokat, amíg távol vagyok, velem pedig az ikrek jönnek.
 Havier ránézett a nővérére, aki egy aprót biccentett, és ezzel ők meg is beszélték, amit ikerpárként szavak nélkül is meg lehet, anélkül, hogy bárkinek a figyelmét felkeltené.
-      Nem tervezek többet szánni erre az egészre két hétnél, és még ez is rengeteg, de a közelgő események megkövetelik a türelmemet. Londonban a közeljövőben tartják a tavaszi veteránbált, leszerelt és szolgálaton kívüli katonák szép számmal meg szoktak jelenni rajta. Az elítélt katonák, akiket szolgálatuk befejezésére köteleztek vagy megbüntettek ugyanúgy részt vehetnek rajta, mint a többi, amennyiben nem háborús bűnösök, vagy gyilkosok. Mivel az őrmester és csapata ellen csak testi sértés miatt emeltek vádat, így reményeim szerint, ha másért nem is, de elégtételből elmennek, hogy jót igyanak és egyenek az állam pénzén –a csapat felnevetett. –Ha már egy így gondolkodik, az bőven elég. Ameddig a bál napja el nem jön, igyekszünk a lehető legtöbbet megtudni róluk, elsősorban leginkább azt, hogy néznek ki. Havier arcmemóriája és betörői képességei lényegesek ennél a feladatnál. A kapcsolatteremtés pedig igen fontos lesz a bálon, úgyhogy…
-      Ilyen szempontból értem, miért Danie-t viszed, legalább két nyomós oka van arra, hogy beszélgessenek vele –szólalt meg Bertrand, mire a többiek felröhögtek, a tőle nem messze ülő lány pedig tarkón vágta.
-      Akkora gyökér vagy Bertrand, hogy egy mamutfenyőt is stabilan megtartanál –mordult rá Danielle.
-      Jól van már, ne legyél ilyen merev kislány.
-      Koncentráljunk fiúk, ne essünk szét –szólt közbe Adam.
-      Akkor minden világos? –csapta össze a tenyerét Robin.
-      Igen –kurjantották.
-      Akkor mehettek, szedjétek össze magatokat, holnaptól belekezdünk.
-      Adam, maradj itt kicsit még –szólt unokabátyja után Robin, amikor a többiek elhagyták a szobát.
-      Igen? –mosolygott az idősebb férfi. Optimistán állt a dolgokhoz az események fényében.
-      Most elmegyek, elmondom Marianak, amit találtunk. Viszont megkérlek, ne mondd el neki, hogy Danielle-t magammal viszem. Még Franciaországban elmondtam neki, hogy ki is volt ő pontosan nekem és nem akarom, hogy felzaklassa magát.
-      Gondolod, ha kiderül nem fog rosszabbul kijönni?
-      Nem fog kiderülni, Maria nem jön ide, Danielle meg nem menne Holdszállásra. Nem kell megtudnia, nem akarom, hogy idegeskedjen emiatt is –magyarázkodott Robin.
-      Te valamit nem mondasz el nekem testvér. De ugye nem kell rosszra gondolnom? –nézett szúrósan a szemébe Adam.
-      Nem, semmi fontosat nem titkolok előled. Danielle-el úgy tűnik, végre rendeztük a konfliktusunkat, sokat segített az utóbbi időben. Ennyi az egész.
-      Remélem, ez így is marad –vette figyelmeztetőre a hangsúlyt Adam.
-      Kuzin! Így ismersz te engem? –nevette el magát kínosan Robin.
-      Remélem, ez most egy költői kérdés volt –enyhült meg Adam.
-      Ne aggódj, nem követek el egy hibát kétszer. Ezt Danie is nagyon jól tudja és egyetért vele.
-      Akkor jó. Holnap indultok is, ugye?
-      Igen.
-      Rendben, vigyázzatok egymásra –veregette meg a vállát Adam.
-      Úgy lesz, és még valami; üzenj Vicnek, hogy keresse meg nekem a nyomozót, aki kijött hozzánk odakint, amikor elvitték a fiamat. Nézzen utána, hogy megbízható-e, legyen az árnyéka pár napra. Ha az, küldje utánunk, a legnagyobb titokban. Azt hiszem, hasznát vennénk.
-      Ez meg hogy jutott eszedbe?
-      Tudod, katonákat akarunk felkeresni. Meglehet, hogy ki tudjuk tapogatni, merre találjuk, akiket keresünk, de nem biztos, hogy mindegyikükre rálelünk. Sok idő telt el azóta, akkoriban még apám is fiatal volt. Jól jöhet egy független, hivatalos személy, aki könnyen mozgolódhat felsőbb körökben, ha esetleg nagyon eltűntek szem elől.
-      És ha korrupt? –nézett rá kétkedve Adam.
-      Akkor megvehető. Csak arra kell ügyelni, hogy megérje a pénzét és más ne fizessen többet nálunk. De természetesen az árnyékszéken is kísérettel ülne. Semmit sem bízok a véletlenre, ne nézz amatőrnek! –kérte ki magának Robin.
-      Én bízok benned öregem, másban nem. De ha te azt mondod, tudod kezelni az idegen nyomozót, ha alkalmas a szolgálatodra, akkor támogatlak. Ha kell, én magam kísérem szarni is.
-      Azért talán arra nem lesz szükség, de köszönöm –nevetett fel Robin, majd otthagyta unokatestvérét, hogy megvigye a jó híreket Marianak. 

 Holdszállásra érve Robin visszább fogta a lovát, és ügetésben érkezett a konyhakert felől. Az almafa lombkoronája alatt ülő De Noirral váltott pár szót, majd a kert felőli bejáraton át belépett a kastélyba.
 Először a nővérével akar találkozni, úgyhogy remélte, nem fut bele rögtön a feleségébe. Felment a toronyszobába, ugyanis az Maria távozása és Luna születése miatt immár az új jövevény hálószobájává vált. Megérzései nem vezették félre, Loveday a kislánnyal volt fent, egy kis ruhácskát varrt éppen.
-      Robin! Nahát, örülök, hogy látlak. Találkoztál már Mariával? –kelt fel a karosszékből a nő, hogy megölelje öccsét.
-      Nem, először veled akartam beszélni. Ezt az apánk hagyta rám, hogy segítségemre legyen, ha esetleg ő már nem lesz, mire visszaérnénk az elnyúlt nászútról –nyújtotta át a kis fekete bőrkötéses könyvet Robin. –Hála a körültekintésének most új nyomon járunk. Holnap indulok Londonba, hogy előkészítsek mindent az ügy felgöngyölítéséhez. Az utolsó bejegyzés apánk halálának előestéjén került bele, viszont régebbről hagyott egy üzenetet nekem, a könyv hátuljában pedig találtam egy levelet a számodra is.
 Loveday csendben hallgatta, amit testvére mondd neki, majd átvette apja utolsó üzenetét és elolvasta. Elmosolyodott, de egy könny így is végigszántotta csinos arcát.
-      Köszönöm Robin, ez sokat jelent nekem –szipogta a nő. –Tudod, apánk meghagyta, hol találom édesanyánk ruháit. Egyszer, amikor megkérdeztem, nem adná-e nekem őket, nagyon megharagudott rám. Persze megértettem miért, de akkor is fájt, hogy nem adta oda őket. Bár már némi átalakításra szorulnak, ennél szebb örökséget nem hagyhatott volna rám.
-      Ebben biztos vagyok –simította meg nővére karját Robin. –Maria hol van?
-      Hol lenne? A könyvtárban van minden egyes nap –csóválta a fejét Loveday.
-      Nem adja fel, igaz? –mosolyodott el keserűen Robin.
-      Nem. Nagyon zavarja, hogy ennél többet nem tud tenni és a fejébe vette, hogy átsiklottunk valami felett. Ráhagytam, bár tudom, hogy segítenem kéne neki, de lehet, hogy azzal segítek, ha ebben nem segítek. Ha egyedül csinálja, több ideig lefoglalja, én meg addig legalább a lányommal vagyok.
-      Így a legjobb, Loveday, ebben egyetértünk. Lemegyek, megkeresem.
 Robin még búcsúzóul rámosolygott a bölcsőben rugdalózó, mosolygó kislányra, majd magukra hagyta őket. Egyenesen a könyvtárba ment, nem találkozott senki mással a kastélyból. Maria valóban ott volt Coeur-rel együtt, és egy hatalmas könyvet bújt éppen, arcán a fáradtság és az elgyötörtség keveredet az elszántsággal és a reménnyel, ami egy percig sem hagyta el. Az utóbbi időben újra viselte a 18. születésnapjára kapott keresztmedált, amit nem sokkal később egy Robintól kapott nyakláncra cserélt. Ezt a férfi nem hagyta figyelmen kívül, és bár ő maga nem volt valami mélyen hívő, örült, hogy látja a nőn. Úgy érezte, ez mindkettőjük helyett elég próbálkozás egy felsőbb hatalom segítségül hívásához.
-      Kedvesem, jó híreket hoztam –szólította meg a feleségét, aki ijedten kapta fel a fejét majd értelmezve a hallottakat, felpattant, és a férfi karjaiba vetette magát.
-      Megtaláltátok a kicsit? –nézett fel Robinra reménykedő, izgatott arccal.
-      Nem, de forró nyomon járunk –csókolta meg Mariát, mielőtt az tovább kérdezősködhetett volna.
 Odasétált a mózeskosárhoz, kiemelte belőle a fiát, és a karjára fektetve ringatni kezdte, miközben elmesélte Mariának, mit talált múlt éjszaka és mik a tervei.
-      És úgy gondolod, hogy a nyomozó majd bármiben is segíteni fog, miután megvezetted? –kérdezte a nő.
-      Az agyonszúrt egóját azzal hozom vissza az életbe, hogy a segítségét kérem. Meg persze fizetek is neki. De nem szabad, hogy túl sokat tudjon. De még az sem biztos, hogy szükség lesz rá, vagy alkalmazható egyáltalán.
-      Szóval nem bízhatunk benne? –értetlenkedett Maria.
-      Drágaságom, magunkon kívül senkiben sem bízhatunk. Állandó felügyelet mellett lenne, akárcsak ti.
-      Remélem, tudod, mit csinálsz Robin –nézett rá kétkedően a felesége.
-      Azt én is remélem.

London, két nappal később…
 Robin a hotelszobájának tornácán állt, a Hyde Parkra néző kilátást szemlélte. Scotch-ot ivott, és a másnap estére gondolt. Itt tartózkodásuk alatt sikerült szerezniük egy csoportképet arról az osztagról, akiket keresnek, de ez egy több tíz éves, rosszminőségű darab volt, amiről szerencse, ha egy embert is be tudnak azonosítani holnap. A kép minden részletét az eszébe véste és reménykedett, hogy ez elég lesz hozzá.
 A csapat tizenkét tagból állt, két idősebb férfival és egy akkor nagyon fiatal, tizenhét-nyolc éves fiúval. És középen ott volt ő. Az őrmester. Carlsberg… Kopogás zavarta meg Robin gondolatait.
-      Zavarok? –lépett ki a teraszra Danielle.
-      Nem, csak a képen agyaltam éppen –hajtotta fel a maradék italt Robin. –Kérsz egy pohárral?
-      Rám férne. Újra kell tanulnom nőként viselkedni egy női ruhában. A frizurakészítésről már ne is beszéljünk –nevetett fel a nő. Sokkal felszabadultabb volt most itt, Londonban, a többiek nélkül, távol otthonról. Robin nem szólt, csak mosolyogva oldalra döntötte a fejét és nézte. Hosszú, királykék ruha volt rajta, szorosra kötött fűzővel. A hűvös kora tavaszi időjárás miatt hosszított ujjú fazont viselt, ám a vállát szabadon hagyta a ruha, azt egy törtfehér stólával takarta el. Mélyen dekoltált volt, csípőtől szélesedő, elegáns. A másnapi ruhája, Lovedaytől kérték kölcsön.  
 Danielle töltött maguknak egy-egy pohárral. A sajátját megemelte Robin felé, majd meghúzta és egy kortyra kiitta az egészet.
-      Mit bámulsz így? –kérdezte az ital utóhatásaként fojtottabb hangon.
-      Semmit, csak furcsa vagy így, nőnek öltözve –Robin is kiürítette a poharát, érezte, ahogy a drága ír alkohol végigmarja a torkát és természetellenes melegséggel árasztja el az egész testét. –Jól áll –tette hozzá szemtelenül.
-      Ezt inkább meg sem hallottam –lépett mellé Danielle és a párkánynak támaszkodott. Meggyújtott egy cigarettát és lassan kifújta a füstöt.
-      Mióta dohányzol? –meredt rá Robin. Sosem tudta ezt Danielleről és kicsit idegesítette, hogy van még ilyen dolog. Mindannak ellenére, hogy milyen kapcsolatuk volt az utóbbi években, azt hitte, ő még Danielle ikertestvérénél is jobban ismeri őt.
-      Egy ideje. Nem is tudom már, mikor kezdtem… talán amikor megkérted Maria kezét –válaszolt a nő, de nem nézett Robinra. A távolba meredt és a park gyér fényeit nézte. –Igazából megnyugtató, olyan, mintha a füsttel együtt kifújnám a feszültséget is magamból. Meg hát az is vonz benne, hogy új és idegen, nehezen megszerezhető, kevesen szeretik. Amikor eljegyeztétek egymást elutaztam pár hétre Franciaországba, ott próbáltam ki. Aztán hoztam magammal, amikor legutóbb ott voltunk. Nehéz beszerezni, pláne egy olyan istenháta mögötti helyen, mint Holdfölde.
-      Mutasd –nyúlt utána Robin, majd megszívta és kifújta, de közben folyamatosan köhögött.
-      Ho-khhhkhhh-hogyan-khh… -vett egy mély levegőt- hogy bírod ezt szívni? Ez még a szivarnál is szarabb!
-      Mert te aztán annyira sokat szivaroztál életedben! –nevette ki Danielle.
-      Azért egy-két jó kubait elcsentünk annak idején Adammel az apjától.
-      Jó kubait? Az előző mondatod nem éppen úgy hangzott, mintha jó lett volna.
-      Nem is, utáltam, de nagyon királynak éreztük magunkat tőle, na meg aztán amúgy is így szokás emlegetni a szivart, nem?
 Danielle még jobban nevetett, zengett bele a környék, Robin fülében is erősen csengett, de kellemes volt. Nem is emlékezett, mikor hallotta utoljára nevetni a lányt.
-      Egyébként a különbség az, hogy a cigarettát kicsit lent kell tartani a tüdődben, le kell szívni, nem úgy, mint a szivart.
-      Nem hiszem, hogy csak emiatt nem tetszett –jegyezte meg mosolyogva Robin. –Ha ilyen szájízed van tőle, mint nekem, nem nagyon fog megcsókolni senki.
-      Kivéve, ha az illetőnek is ilyen.
-      Igen, akkor talán.
 Danielle elpirult kicsit és megköszörülte a torkát.
-      Nem aggódom ezen, jelenleg nincs senki, aki megcsókoljon dohány íz ide vagy oda.
-      Az nem azt jelenti, hogy nem is lesz.
-      Adam óta nem volt senki, és miután ő is megtalálta a boldogságot nagyon nem is kerestem mást. Tudod rossz érzés, hogy egyszer még valakinek te vagy a minden és el sem tud mást képzelni magának, aztán történik valami és már semmit nem jelentesz neki. Jön valaki más, aki elfeledteti veled és te továbblépsz.
-      De Danie, te elutasítottad őt, nem volt más választása.
-      Persze, tudom. De akkor is szar érzés, hogy pótolható vagyok, lecserélhető, elfelejthető… -szívott mélyet a cigarettából a nő.
 A dohányfüst szaga beleivódott Robin orrába, marta az orrhártyáját és bántotta a szemét, de valahogy mégis olyan kellemes volt. Mélyet lélegzett, beszívta a füstöt, nézte a nőt, a szájában égő cigarettát, a fel-felizzó parazsat. Olyan volt, mint a bűntudata. Néha erősen izzik, néha haloványan pislákol, de csak nem akar megszűnni. El akarta oltani. Rá akart taposni, azt akarta, hogy megszűnjön végre.
-      Nem vagy pótolható Danie. Vagy ha az mégis, elfelejthető semmiképpen. Én sem felejtettelek el, csak továbbléptem. Tudod benned az fogott meg, ami végül el is taszított. A vadságod, a magabiztosságod, az, hogy szabadszellemű és öntörvényű vagy, a családom pedig elfogad, szeret, és már elvárásként kezeli, hogy mellettem legyél. Tökéletes… egy darabig.
-      Mire gondolsz? –nézett rá végül a nő kíváncsian.
-      Én is ilyen vagyok. Legalábbis hasonló. Mellém valaki olyasvalaki illik, olyanra vágyom, mint Maria. Ártatlan, védelmezendő, törékeny és bizonytalan. Valaki, akiért szembe kell szállnom mindenkivel, aki az elvárások ellen van. Tetszett a kihívás, az újdonság. Nem tudom elmagyarázni, mit szeretek benne, miért szeretem jobban nálad, vagy bárkinél. Ha meg tudnám mondani, nem lenne az igazi. De ezt el tudom neked mondani, ezt, ami megfogott benne, ami elrántott tőled. Sajnálom, tényleg. Nem akartalak bántani, de ennek így kellett lennie. Remélem, ha egyszer te is belátod ezt, akkor neked is könnyebb lesz továbblépned.
-      Köszönöm Robin –mosolyodott el a nő.
-      Mit?
-      Amit mondasz. Tudod, nem utálom én Mariát. Sőt, mondok vadabbat, téged sem. Azt utálom, hogy nem lehetek ő. Sosem akartam olyan lenni, most sem, de sokáig úgy voltam vele, ha ez az ára, hogy veled legyek… De ezzel, amit most mondtál ráébresztettél, hogy jó, hogy nem vagyok ilyen… ilyen, mint amilyennek most is öltöztem –mutatott végig magán kuncogva Danielle.
-      Egyáltalán nem. Te így vagy tökéletes, csak meg kell találnod azt, aki ezt keresi. És nem elcseszni, ahogy Adammel sikerült.
-      Kösz szépen, te még mindig mestere vagy minden jó elfuserálásának.
-      Szolgálatára hölgyem –emelte meg a kalapját Robin Danielle felé.
 Nevettek. Sokat beszélgettek még, ittak is, nézték a Hyde Parkot. Kicsit olyan volt az egész, mint régen, tizenéves korukban, de mégis más. Évek csatái után végre ráléptek a barátság ösvényére és könnyebben ment, mint gondolták volna. Talán a körülmények tették, de ez igazából mindig is ott lapult köztük, csak nem engedték érvényesülni. Ezen is elgondolkodtak, átrágták, megbeszélték. Danielle úgy köszönt el az este végén, mint egy barát a baráttól, nem mint egyik szövetséges a másiktól, nem mint régi szeretők szoktak. Nem volt sem kínos, sem idegességtől feszült. Mondhatni, tökéletes volt.

 Másnap este hármasban indultak el a veteránbálra. Robin és Havier katonaruhában (amiket első nap loptak egy régi laktanya raktárából), Danielle pedig a tegnap este felpróbált ruhájában. Nem volt kész tervük, hogyan is puhatolózzanak a csapat tagjai felől, de úgy voltak vele, hogy majd kialakul a dolog, adja magát.
-      Az elveszett gyerek-sztori beválhat –vetette fel Havier.
-      Persze, de maximum akkor, ha ti ketten használjátok ezt a trükköt. Ti letagadhatatlanul testvérek vagytok, de ha látnak minket együtt érkezni, akkor ki kell találnotok valamit arra, hogy ki vagyok nektek és fordítva –ellenkezett Robin.  
-      Egyértelmű, a sógorom vagy, Danielle jegyese, a kiképzés óta jóban vagyunk, találkoztál a húgommal és azóta happy end. Végül is, majdnem így is volt –jegyezte meg Havier.
-      Nem bánnád? –fordult a nőhöz Robin.
-      Egy estéről van szó, részemről mindegy –vont vállat.
-      Király, akkor vágjunk bele, így könnyű dolgunk lesz.
-      Már ha itt vannak –mormogta Robin.
-      Ez az testvér, ez az igazi pozitív hozzáállás, nagyon jó csapaterősítő morált idézel elő vele, ne hagyd abba –csapott a vállára Havier, Danielle pedig felnevetett. Robin is elmosolyodott majd megrázta a fejét.
-      Jól van már, igazad van. Essünk túl ezen az estén –nyújtotta a karját Danielle felé, a nő pedig belekarolt.
 Fényes esemény volt, a kormány jól megbecsüli azokat, akik képesek az életüket áldozni a hazáért-legalábbis ezt a látszatot akarják kelteni. Hatalmas tánctér, párszáz résztvevő, huszonhárom főből álló zenekar, pincérek, séfek, ételek és italok szédítő tömkelege. Robinék kissé feszélyezve érezték magukat, olyan emberek között jártak, akik teljesen az ellentéteik voltak; törvénytisztelő, hazaszerető, tisztességes emberek. Kényelmetlen helyzet volt, mindannak ellenére is, amiket azok az emberek követtek el ellenük, akik jelenleg is itt tartózkodhatnak.
-      Hol kezdjük? –kérdezte Robin Haviertől. Bízott a fiú képességeiben, tekintettel zseniális rajztehetségére és kiváló arcmemóriájára, remélte, hogy bármelyik embert felismeri a képről így, évekkel később is.
-      Ott van a fiatal katona a képről! –jelentette ki meglepően hirtelen.
-      Ez biztos? –nézett rá a bátyjára Danielle.
-      Száz százalék. Őt nem nehéz beazonosítani, még csak a negyvenes éveiben jár. Menjünk oda.
-      Menjünk –indult meg rögtön Robin. Danielle azonban visszarántotta. Mivel belékarolva közlekedett, érezte a férfi hirtelen megfeszülő izmait, a feszes dühöt, ami Robinból pillanatok alatt képes kirobbanni.
-      Nem, még nem mehetünk. Igyunk valamit és táncoljunk egyet –javasolta, ránézve az ikertestvérére, aki egy pillanat alatt megértette a helyzetet.
-      Megvesztél te asszony? Nincs vesztegetni való időnk! –rivallt rá Robin egyből.
-      Jól figyelj ide Robin De Noir! –keményedett meg a nő hangja. –Ez egy olyan esély, amit nem tehetsz tönkre semmilyen meggondolatlan lépéssel, márpedig ha most odacsörtetsz a nyakamat rá, hogy úgy lesz. Iszunk egy nagy pohár valamit, táncolunk egyet, úgy teszünk, mint akik nem szaglászni, hanem szórakozni jöttek. Aztán, amikor kicsit lehiggadtál és kiillegtük magunkat, akkor szépen becserkésszük. Havier addig szemmel tartja és előkészíti nekünk a terepet. Havie?
-      Csináljuk. Bízz bennünk Robin, vidd táncolni a húgomat. Adj nekem fél órát!
-      Az túl sok idő –nyüszített legyőzve Robin. –Már olyan közel vagyunk!
-      Nyugodj le kicsit öreg, lehet, hogy sehol sem vagyunk még! Ne ronts ajtóstul a házba, ez a legjobb módja ennek. Bízz bennem –kérte újra Havier.
-      Jól van, megértettem. Ne haragudjatok csak…
-      Gyere –ragadta karon Danielle, anélkül, hogy hagyta volna befejezni a mondatot. Odarángatta a tánctér szélére, közben leemelt egy pezsgőspoharat a szembejövő pincér tálcájáról, és Robin kezébe nyomta, aki egy hajtásra kiitta.
-      Fúj, ez édes volt –fintorgott a férfi.
-      Ne válogass már, mint egy csitri, gyere, táncoljunk –húzta a csípőjére Robin kezét.
 Egy gyorsabb ritmusú szám következett, a tömeg vidám volt, a hangulat és a levegő atmoszférája majdnem elfeledtette velük, miért és hol is vannak éppen. Majdnem.
 Robin minden egyes fordulásnál és párcserénél Haviert és az általa megfigyelt férfit tartotta szemmel, nem törődött az arcába mosolygó idegen nőkkel, sem idősekkel, sem fiatalokkal, mindent automatikusan csinált. Azt sem vette észre, hogy nem Danielle-el táncol, egészen addig, amíg vissza nem került hozzá, és a nő szabályosan beleordított az arcába:
-      Robin az égszerelmére, letaposod az új ruhámat! –a körülöttük állók közül páran nevetve nézték a fiatal „párt”, akik esetlenkedve andalognak a táncparkett szélén.
-      Mi? Ne haragudj kedvesem, elkalandoztam –zökkent vissza a szerepébe Robin.
-      Semmi gond, csak figyelj kicsit jobban –mosolyodott el Danielle, majd halkított a hangján. –Jól csinálod, csak maradjon is így.
-      Igyekszem. Még egy tánc? –vigyorodott el Robin. Rájött, ha nem arra koncentrál, ami éppen zajlik, még le is tudja kicsit csitítani az érzelmeit, hogy tiszta fejjel nézhessen szembe azzal, ami vár rájuk.
-      Utolsó –figyelmeztette Danielle, hogy tényleg szedje össze magát.
-      Utolsó –sóhajtott egyet Robin, majd olyan széles bájmosolyt varázsolt az arcára, hogy az már-már kínos is lehetett volna.
 Véget ért a szám, megtapsolták a zenészeket, majd arrébbaraszoltak, hogy odamenjenek Havierhez, aki éppen a célpontjukkal beszélgetett.
-      Á, Robin, Danie, örülök, hogy jöttök! –köszönt rájuk. –Az úr Mr. Heathrow, Carlsberg őrmester régi katonatársa. Mr. Heathrow, ők itt a húgom, Danielle Smith és a jegyese, Robin Merryweather. –mutatta be őket egymásnak Havier, miközben váltott egy pillantást Robinnal, aki a tekintetével üzente, hogy ez rém gyenge húzás volt. Havier alig észrevehetően megvonta a vállát. Ez az eszmecsere csak azoknak tűnhetett fel, akik jól ismerik a De Noir fiúkat.
-      Örvendek –biccentett Heathrow, kezet csókolt Danielle-nek és kezet fogott Robinnal. –Nem rokona véletlenül annak a Merryweathernek, aki a seregben szolgált annak idején?
-      De igen, az unokaöccse vagyok –Válaszol Robin.
-      Volt egy lánya is… hogy is hívták, Melissa vagy Melinda…?
-      Maria –segítette ki Robin. –Az unokahúgom, egy birtokon élünk, az apám lett a gyámja.
-      Áh, értem –mosolyodott el Heathrow. –Egyébként nyugodtan szólítsanak csak Matthewnak.
-      Épp az imént meséltem Mr. Heath… akarom mondani Matthewnak, hogy azért jöttünk, mert reméltük, hogy végre találkozhatunk apánkkal, akinek évek óta nem sikerült a nyomára bukkannunk.
-      Igen, tudják, nagyon furcsa, de az óta az eset óta elég hamar megszakadt a kapcsolat az osztag tagjai között. Carlsberg, ahogyan a többiek túlnyomó része, azonnal elhagyta a katonaságot, miután letelt a büntetésünk, nem sok hírem volt róla, nagyon eltűnt. Sajnáltam, kicsit olyan volt számomra is, mint egy apa. Kár, hogy már nem ismerhetik meg egymást.
-      Hogy érti ezt? –szólt közbe Robin, mire Danielle óvatosan belemart a karjába.
-      Hát, a sógora mesélte, hogy az anyjuk és az apjuk különkerültek egymástól, mielőtt kiderült volna, hogy Ms Smith várandós, és nem ismerték az apjukat. Tudjál, pont, amikor megérkeztek, akartam mondani, hogy a válásán kívül egy hírt kaptam csak Carlsbergről, az pedig a temetése napja volt. Nagyon letaglózott a hír, gondolom, hogy önöket hogy érhette –mondta szomorúan Matthew.  
-      Ez szörnyű –komorodott el Danielle. Robin magához szorította kicsit, hogy ne essenek ki a jegyespár szerepéből, és „vigasztalni” próbálta.
-      Igen, valóban az –sóhajtotta Matthew. –Tudják, évek után akkor beszéltem először valakivel is a csapatból. Olyanok voltunk, mint az idegenek. Azóta sem hallottam felőlük. Egyikünk sem akar a múltunkkal foglalkozni. Hogy őszinte legyek, elég nagyon csalódtunk az igazságszolgáltatásban, a katonaságban… sokan nem akarták, hogy bármilyen közünk is legyen egymáshoz, vagy a múltunkhoz. Carlsberg temetésére is csak tiszteletből mentünk el. Mindennek már három éve és azóta sincs semmi hírem róluk.
-      Furcsa dolgok ezek. Mintha semmi sem lenne a közös múlt –bontogatta tovább Havier.
-      Igen, olyasmi. Persze, meg tudom érteni, sokunk karrierjén foltot ejtett a De Noir-ügy.
-      Ami miatt elítélték magukat? –kérdezte Danielle.
-      Pontosan. Piti kis bűnözők voltak, akik rossz emberbe kötöttek. Carlsberg bosszúálló típus volt, és nem tetszett neki, hogy elengedték őket egy… hogy is mondta… „fakanálsuhintással a bőrgatyás seggükre” –kuncogott Matthew. – Persze, valahol igaza volt, és ő akkor úgy hatott ránk, mint a keresztényekre Jézus, vagy az Atyaúristen. Emiatt tudott belerángatni minket. Részben ezért is oszoltunk szét a történtek után, mert rájöttünk, mekkora hülyeség is volt az egész. Soha többet nem akartunk ezzel foglalkozni, éltük tovább az életünk és ennyi.
-      Nem is gondolkodtak megtorláson? –puhatolózott Robin.
-      Biztos, hogy maga nem Carlsberg fia? –nevetett fel Matthew. –Szó sincs róla. Egy dologban mind egyetértettünk még egyszer, utoljára; egy életre elég a De Noir-hűhóból. Azt se tudom, élnek-e vagy halnak mára már. Nem hallottam róluk hosszú évek óta, és elmondhatatlanul örülök.


 Rövid bájcsevegést követően visszatértek a szállodába. Robin köszönés nélkül bezárkózott a szobájába. Később hiába próbáltak Danielle-ék bekopogni hozzá, hogy jól van-e, az egyetlen reakció egy ajtóhoz vágott üvegpohár, ami csörömpölve pattant szét millió darabra a keményfán.  

9 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyon örülök,hogy hoztál frisset! Jobbá tetted a napomat, és ezt köszönöm! Jó volt végre megint Robinékról olvasni! Alig várom hogy kiderüljön végre ki rabolta el a kisfiukat! Nagyon tetszett a rész! Remélem hamar hozod az újat! Jobbulást! ☺
    By Bius☺

    VálaszTörlés
  2. Szenzációs!!!
    Remelem hamar jon az uj. Gyogyulj!
    Anna

    VálaszTörlés
  3. Nagyon köszi, hogy felraktad az új részt!!! Imádom!!! Csak így tovább, mindent bele! ;)

    VálaszTörlés
  4. Szia! Mikor jön az új rész? Már alig várom, hogy elolvashassam! :)

    VálaszTörlés
  5. Szia
    Mikor jön az új rész?? Mar szinte minden nap lesem a blogot....alig varom.

    VálaszTörlés
  6. Szia :) Folytasd :*

    VálaszTörlés
  7. Szia :)
    Nagyon tetszik amiket írsz! Alig várom a folytatást :)

    VálaszTörlés
  8. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés
  9. Szia
    Befejezted az irast végleg? :(

    VálaszTörlés