Sziasztok! :) Túl az érettségiken, kicsit tisztább fejjel újrakezdtem ezt a fejezetet, mert sehogy sem akart kiteljesedni. Végre, úgy érzem, most sikerült, megcsináltam. Remélem, egyetértetek, bár ez a rész eléggé „átkötő” szerepű, ugyanis most fognak majd csak igazán felpörögni az események, amiknek a megírását már nagyon várom, remélem időm is lesz rá! :) A következő hetet vidéken, az azt követőt pedig Angliában töltöm, utóbbi helyszínről nem biztos, hogy tudok majd frissíteni, de majd igyekszem, főleg, hogy ez az első olyan történet, ahol elértem azt a pontot, aminek a megírását már nagyon várom. :)
Remélem tetszeni fog nektek ez is, a folytatás meg pláne, úgyhogy jó szórakozást az olvasáshoz, én pedig visszatérek az íráshoz.
Maria egy mózeskosárba tette a picit és már
kora hajnalban levonult a könyvtárba, hogy megtegyen minden tőle telhetőt, és
megkeresse a szimbólumot, amit a pecséten láttak. Órákon át tartó hiábavaló
keresés eredményeképpen csak annyit érzékelt, hogy a betűk összefolynak, és a
feje csak sajog a sok felesleges információtól.
A keresést viszont így is csak akkor hagyta
abba, amikor a kicsi felsírt; felébredt és reggelit követelt. Halvány mosoly
jelent meg a lány arcán. Szerette a szoptatást, minden fájdalom ellenére. Olyan
kevés idő telt el azóta, hogy már nem a méhében rúgkapáló kis lényekként
érzékelte a fiait, hogy néha napján rémesen hiányolta ezt a fajta együttlétet. Ez
a kapcsolat olyan volt, mintha megint egybeolvadnának.
Kivette a kisfiút a babakosárból és ráfektette
a mellére, hagyta, hogy a pici magához vegye a szükséges tápanyagot. Már ő maga
is csak néha-néha szisszent fel, de nem igazán törődött a kellemetlen érzéssel.
Gyönyörködött a gyermekében, Robinnal való szerelmük gyümölcsében. Robin… még
csak egy estét töltöttek külön, de közel egy éve ilyen még nem történt, és a
másik fia mellett még a férje hiánya is gyötörte. Félt, hogy kis családja idő
előtt széthullik, csak úgy, mint kisgyermekkorában…
Loveday lépett be a könyvtárba egy bögrével a
kezében.
- Drágám,
sejtettem, hogy már itt talállak. Ó, milyen jól tűröd! –lepődött meg, amikor
meglátta mit csinál a fiatalabb nő. –Én nagyon sokáig szenvedtem az etetéssel!
- Tudod,
nem olyan vészes, most, hogy egyszerre csak az egyikük csinálja… -kicsit
elcsuklott a hangja, de megköszörülte a torkát. Elég volt! Nem hagyhatja el
magát. –De ez a szép az ikrekben, mindent együtt csinálnak. Kivéve az alvást!
Abban teljesen különböző szokásaik vannak –kuncogott.
- Robin
megtalálja. Hidd el, nem lesz semmi gond, csak egy kis idő kell neki, és
megoldja –bíztatta az idősebb nő. –Hoztam neked egy kis levest, ez ebben a rút,
esős időben nagyon jót tesz a szervezetednek, főleg a szoptatás alatt. Idd ki,
rád is rád fér a feltöltődés.
- Köszönöm,
de tudod, hogy nincs túl sok étvágyam –vont vállat Maria.
- Ne
csináld ezt! Mivel akarod táplálni a fiadat, ha te nem eszel semmit? Azért
hoztam ezt, mert könnyű, nem kell még rágnod sem. Legalább ennyit tegyél meg
magadért.
- Tudom,
Loveday, igazad van. Köszönöm.
- Találtál
már valamit? –hagyta figyelmen kívül a hálálkodást Loveday.
- Nem,
még semmit. Így, hogy semmi támpontunk, hol is keressünk igazából, nem sokra
megyek.
- Segítek
neked. Luna most úgyis alszik, de a dajka el tud látni minden feladatot. Több
szem, többet lát.
- Biztos?
Nem muszáj maradnod.
- Nem
olvashatod ki az egész könyvtárat egyedül! Így legalább haladunk. Ha van itt
valami információ, minél előbb meg kell találnunk.
Robin a
reggeli órákban már ébren volt, várta, hogy megérkezzenek a klán megmaradt
tagjai. A szobája ablakából figyelte a különböző időközönként feltűnő, más-más
korú ideérkezőket. Sokan a vár és a falu közötti területeken laktak, közel az
erdőhöz, páran a vízpart felé, néhány közvetlenül a vár mellett. Nem tudta,
hogy a több, mint száz De Noirból hányan maradtak, de sejtette, hogy aligha
harminc használható férfire támaszkodhat, akik vadászni és harcolni tudnak.
Nem tudta, mióta állt már ott, amikor Adam
egyszer csak megállt mellette és nézte a lézengő vendégeket.
- Ez
jó hír, már egészen sokan jöttek. A Jeune-ök mindenképpen itt maradtak, ez
természetes, és úgy tudom, a gyermektelen családok nagytöbbsége sem ment el. Ha
minden igaz, körülbelül ötven emberünk maradt. Arra gondoltam, hogy az öregek
átnézhetnék a környező könyvtárakat, a nők körbekérdezősködhetnek. Csak arra
kell figyelnünk, hogy senki se maradjon egyedül és fegyvertelenül, akkor minden
rendben lesz és terveim szerint elég jól fogunk haladni.
- Adam
–mosolygott rá Robin a kuzinjára. – Mit is csinálnék nélküled? Kettőnk közül
mindig is te voltál a stratéga.
- Na
igen –mosolyodott el Adam és Robin is fakón felnevetett.
- Rád
bízom ezt a fajta irányítást. Egyelőre én erre nem tudok koncentrálni, nagyon
fontos dolgom van és leköti minden figyelmemet.
- Rendben
testvér, ahogy jónak látod. Gyere, lassan ideje lemenni.
Órákig tartott, mire az összes jelenlévő
megérkezett, lenyugodott és hajlandó volt mindent végighallgatni és megvitatni.
Persze nincs klángyűlés vita és összekülönbözések nélkül, de Robin remélte,
hogy a jövőben, amikor minden helyreáll, sokkal gördülékenyebben fognak menni
ezek a dolgok.
Robin rövid köszönő- és üdvözlőbeszédét
leszámítva csak Adam beszélt, ismertette a helyzetet és az erre vonatkozó
terveket. Hosszú időbe telt, mire mindenkit beosztottak valakihez, posztjának
és feladatának megfelelően, addig Havier mindenkinek rajzolt egy másolatot a
pecsétről. Robin szinte csak nézett ki a fejéből, nagyon nem érezte magát jól,
így, hogy itt ül és hallgatja, mit kéne tenni. Idegesen fészkelődött, és csak
arra várt, hogy szabadulhasson. Néha feszülten összenézett Danielle-el, és
látta, hogy a nő is olyan nyugtalan, mint ő maga. Mindketten szabadulni
akartak, ugyanoda.
A találkozó vége felé Robin azt vette észre,
hogy már annyira nem figyelt oda az egészre, hogy a kialakult helyzet kezdett
kaotikussá válni, anélkül, hogy érzékelte volna; egyre hangosabb viták támadtak
a De Noirok között, és már-már egymásnak estek. Robin hitetlenkedve bámult
körbe. Az események felett kontrollját vesztett Adam kétségbeesve próbálta újra
a normális felé terelni a dolgokat, sikertelenül.
Az egész úgy kezdődött, hogy valaki tett egy
rosszmájú megjegyzést, hogy ez a fantomküzdelem teljesen értelmetlen, és az
lenne a legjobb, ha mind elhúznának valahová messzire, ameddig nem csitul a
helyzet. Ezt a kitörést egy-két ember kivételével heves ellenreakcióra késztette
a jelenlévőket.
„ – Semmi keresnivalónk itt!”
„ – Szégyent hoztok a klánra!”
„ – Mások is elmentek…”
„ – Akkor ti miért nem?”
„ – Nem volt hová…”
Ilyen és ehhez hasonló párbeszédek folytak,
ilyenképp érveltek, vagy éppen támadtak egymásnak a jelenlévők. Robinnak pedig
az egészhez sem kedve, sem ereje nem volt. A jó szándékú kezdeményezés
értelmetlen üvöltözésbe fulladt, ami nem hogy nem juttatta előre, de súlyosan
hátráltatta is őket. Megunta a vitát, felemelkedett az asztaltól, és el is
akart indulni kifelé, de ez a mozdulatsor akkora döbbenetet váltott ki, hogy a
vitatkozók mind elhallgattak.
- Hová
mész Robin? –szólt utána az egyik Jeune, Fürge.
- Ennek
így semmi értelme –mutatott körbe. –Ne haragudjatok, és August, köszönöm, hogy
segíteni próbáltál, tényleg, de én nem vagyok olyan, mint az apám. Nem vagyok
olyan meghatározó alak, hogy a kedvemért egy teremre való De Noir nyugton a
helyén üljön, és ha bárkire ráüvöltenék, hogy fogja be, úgysem tenné, amit
megértek. A helyetekben én sem tartanám többre magam. Inkább megyek, és máris
folytatom a nyomozást, aztán ha valaki talál valamit, szól, vagy segít. Nem
vesztegethetek több időt tétlenül. Ti is menjetek a dolgotokra, mielőtt
kinyírjátok egymást. Hiszen pont erre játszanak ők is.
Ezzel Robin kivonult a teremből. Senki sem
ment utána.
Eltelt pár hét. Pár eseménytelen hét, amikor
nem találtak semmi hasznosat. Az ellenség ismételten nem adott jelt magáról,
semmi váltságdíj követelés, vagy bármi, ami Mariát és Robint a depresszió felé
kezdte sodorni. Nem mondtak le a reményről, de a keresők közül már sokan nem
voltak ennyire kitartóak. Megtették a magukét a párért, de nagyon sokan
feladták, hogy valaha is viszont látják a gyereket. Az ellenség egyetlen
lépése, hogy az erdei állatokat mérgezték meg újra, ami egyre jobban aggasztani
kezdte a De Noirokat, tekintettel a közelgő tavaszi vadászidényre.
Robin és Maria ez idő alatt csak kétszer
találkozott, és ebből mindössze egyetlen éjszakát töltöttek együtt. Robin csak
azért maradt ott akkor éjszaka, mert ő sem viselte jól a külön töltött időt.
Hiányzott neki megcsonkított családja.
Az eltelt hetek alatt jószerével az összes
könyvet átnyálazták, amit csak találtak a faluban, és környékén. Pár ember a
Londoni nagykönyvtárat fésülte át, amit a folyamatos kölcsönzések nagyban
megnehezített. Az összes De Noir, még a cselédek is kivették a részüket a
keresésből, eredménytelenül. Járőröző csapatokat szerveztek, védték Holdszállást,
a várat és a falut is. Nagy segítségükre volt még továbbá Miss Heliotrope és
Fontenelli atya is, előbbi szinte visszaköltözött Holdszállásra, hogy Maria és
a kicsi mellett lehessen.
Robin leginkább csak két emberrel volt
hajlandó beszélni ebben az időszakban; Adammel, aki hivatalosan a jobbkezévé és
szószólójává vált, valamint Danielle-el, akivel esténként az apja
dolgozószobájában keresték Coeur De Noir titkos széfjének kapcsolóját.
Így teltek el ezek a hetek. Semmi üzenet vagy
követelés a fiával kapcsolatban, semmi nyom. Robin pedig egyre instabilabbá
vált, amit felesége sírásba és a könyvek újbóli, részletes átbújásába fojtott,
azt ő alkoholba. Ivott, dühöngött, kétszer sírt is, mindezt Danielle előtt, aki
ezt jól viselte, és kitartott mellette egészen addig, amíg Robin egyszer a
bormámorban el nem ejtett egy olyan megjegyzést, hogy Danielle-ből nagyszerű
feleség lett volna. Ezután csak háromnapi könyörgés után volt hajlandó újra
beszélni a férfival.
- Bármi
hasznos tipp? –nézett Danielle-re Robin a szoba közepén állva. Általában ezt
így kezdték, mára viszont mindketten kifogytak az ötletekből.
- Semmi
–tárta ki a karját a nő tanácstalanul.
- Akkor
újabb zsákutca. Örülök, hogy az összes örökségem egy rébuszos mondat és egy
rohadt nagy káosz.
- A
családod életére törő ellenséget ne hagyd ki a felsorolásból.
- Kösz
Danie, te aztán mindig tudod, mit kell mondani. Igazán köszönöm! –ironizált
Robin, de a nő csak felnevetett.
- Persze,
nevess csak.
- Ne
haragudj, de már nem tudok mást csinálni. Ez is a feszültség egyik jele
–mentegetőzött. –Az asztalon biztos nincs semmi? Ott nem volt kapcsoló.
- Annyiszor
átnéztük már! –legyintett Robin. –Valamint átmozgattuk az összes könyvet,
felleltük a lehető legtöbb kapcsolót…
- Mit
szólnál, ha felszednénk a padlót? –töprengett a nő.
- Mire
gondolsz? –értetlenkedett Robin.
- Ha
felszednénk a padlót, az alatta futó összes szerkezetet megtalálnánk, csak
annyi lenne a dolgunk, hogy visszakövetjük őket, és megtaláljuk, ami jelenleg
működik.
- Nem
tudom… annyi kapcsolót felfedeztünk már, annyi összekötőhuzal fut itt a
kapcsolóktól a könyvespolcig, hogy mire felszednénk a padlólapokat és mindet
visszakövetve megtalálnák az aktívat, megint hetek telnének el.
- Ha
csak ülünk és nézzük egymást, az jobb? –vonta fel a szemöldökét Danielle.
- Nyilván
nem –dörzsölte meg az arcát Robin. –Valami felett biztosan átsiklottunk.
- Keressünk
valami jelet? –kérdezte Danie.
- Miféle
jelet?
- Végül
is apád azt mondta, te jössz rá, nem azt, hogy te találod meg. Ha nagyon
komolyan akarjuk venni a két kifejezés közti különbséget, lehet, hogy valamire
rá kell jönnöd, lehet, hogy arra, hogy mi lehet az, ami kettőtöket összeköt
itt. Lehet, hogy abban lesz egy üzenet, vagy leírás, hogy hol találod meg a
kapcsolót. Vagy bármi… fogalmam sincs, tényleg kifogytam az ésszerű ötletekből.
Robin belesüppedt az apja karosszékébe és
próbálta a helyébe képzelni magát, miközben a szobát fürkészte. Körbenézett,
szemügyre vette a polcokat, átnézett az íróasztalon mindent. A tekintete
megakadt az anyja portréján. Valami, ami összeköti őket… A képért nyúlt, hogy
felvegye, de amikor fel akarta emelni az asztalról, az nem vált el a
felülettől. Szinte a mozdulattal egy időben azonban kattanást halott a háta
mögül. Danielle-el együtt hitetlenkedve fordult a hang irányába.
- Megvan!
Megtaláltuk! –ujjongott Robin, majd minden előzmény nélkül felnevetett.
- Mi
olyan vicces? –kérdezte Danielle, és úgy nézett Robinra, mintha az
megtébolyodott volna.
- Az,
hogy ilyen hihetetlenül egyszerű volt az egész, ráadásul végig itt volt az
orrunk előtt. Tudhattam volna, ha valamit nekem szán ebben a szobában, ahhoz
anyám lesz a kulcs –magyarázta Robin.
- Mondasz
valamit –bólintott Danielle.
Robin felemelkedett a fotelből, és az immár
nyitott széfhez sétált. Ez egy kisebb kialakított helység féle volt, mindössze
egynéhány négyzetméter, ha megvolt, de televolt rengeteg személyes holmival. Az
apja gyerekkori dolgai, az anyja cuccai, némi készpénz, kötvények, bankszámlák,
értéktárgyak, festmények, fegyverek és személyes tárgyak kaptak itt helyet. A
klánvezéri család hagyatékai. Az anyja portréján, amit nem sokkal az asszony
halála után az apja eltűntetett, egy papírt lengetett a betóduló szellő. Robin
rögtön odapattant érte, és hogy a mögötte ácsorgó Danielle is hallja, hangosan
olvasni kezdte.
„Fiam, nem tudom, olvasod-e
majd ezt a levelet, lehet, nem lesz rá szükség. Biztosra akarok menni, ha bármi
történne velem, ameddig távol vagy, megtudod azt, amit már rég el akartam
mondani. Sajnálom, hogy téged okoltalak, hogy konok vén bolondként úgy tettem,
mint aki soha nem fog megbocsátani. Valahol mélyen úgy gondoltam, nagyon
sokáig, hogy ez így helyes, ezzel állítok méltó emléket édesanyádnak. Eleinte
tényleg vádoltalak. Mire észbe kaptam, már mindegy volt. Szinte már felnőtt,
önálló férfi lettél, mások, még ha nem is teljesen úgy, ahogy én tettem volna,
de elvégezték a kötelességeim feléd. Remélem, tudod, hogy szerettelek, téged és
a nővéredet is. Eddig nem sok mindent találtam, de minden nyomot, egy kis
fekete noteszba jegyzek fel, ennek a képnek a hátuljába rejtve. Duplavászon,
óvatosan bánj vele, könnyen szakad.”
- A
mindenit. Azért mégiscsak hagyott rád valami hasznosat is –csettintett elégedetten
Danielle, és a képhez lépett.
Robin nem foglalkozott vele. Újraolvasta a
sorokat, és közben mosolygott. Az apja szerette és nem hagyta cserben. Ez
többet ért a szoba minden más kincsénél. Még az is lehet, hogy neki köszönheti
majd, ha visszakapja a fiát.
- Meg
is van –egyenesedett fel Danielle. –Nyugi, vigyáztam a vászonra.
- Köszönöm
–Robin átvette a nőtől a kis noteszt és visszasétált vele az íróasztalhoz.
Fellapozta a könyvet, és Danielle-el együtt
tüzetesen átvizsgálták. Az apja beleírta az összes potenciális gyanúsítottját, aszerint,
miket találtak. Biztosra vette, hogy egy gazdag ellensége az, aki maga nem
jártas a harcokban, ismerhet kétes alakokat, és valószínűleg sokkal-sokkal
kisebb családdal rendelkezik, mint a De Noirok. A hónapok elteltével
leszűkítette a listát tizenöt emberről háromra. Mindnek külön fejezetet
nyitott, amiben leírt mindent, amit tud róluk; ismert családfa-történet,
tartózkodási hely vagy helyek, címer vagy címerek, nevek, akikről tudomást
szerzett az apja, hogy kapcsolatban állhatnak ezekkel az emberekkel.
- Hűha,
apád nagyon komplex kis nyomozást göngyölített fel. Kár, hogy nem tudta
befejezni. Ahogyan az is, hogy egyik címer sem stimmel. A nevek pedig nekem nem
mondanak semmit. Carlsberg, Marinel, Harolds… –sorolta Danielle.
- Nekem
sem. De legalább elindulhatunk valamerre. A múltjuknak ügyesen utánajárt, sőt,
a háromból kettővel barátok voltak mielőtt egymás ellen fordultak. Nem sok van
róluk, az első üzleti ügy, a másikról pedig csak annyi, hogy apám a fiaira
gyanakszik, mert már csak ők élnek. Elárvult testvérpárt kell keresnünk, akik
tizenéves korukig itt éltek, és egy régen volt gazdag család egy
lánygyermekkel. Marinel és Harolds. Carlsberghez pedig azt írta, őrmester volt
egy olyan csapat felett, akik saját maguk szolgáltattak igazságot egy
rajtaütésen, amikor De Noirokat fogtak el erőszakos cselekedetekért –olvasta
Robin. –Danielle, szerintem ők lesznek azok, ezt hallgasd: az egész csapatot
felmentették szolgálat alól, és két év fogházra ítélték, amikor erőszakos
megtorláshoz folyamodtak egy feltételezhetően De Noirok által elkövetett rablásnál, ahol az áldozat
ellenállt és súlyos sérüléseket szenvedett. A megtámadt asszony pedig az
őrmester felesége volt, akit a csapatával együtt szintén elítéltek. Apám rá
gyanakodott leginkább.
- Szerintem
igaza van –csillant fel a nő szeme. –Már csak a nyomukra kell akadni.
- Holnap
elküldök egy csapatot, hogy járjanak utána mit tudni róluk, a csapat tagjairól
és erről a Carlsberg őrmesterről, és akkor megszorongatjuk. De miért nem szólt
apám erről senkinek? –tűnődött Robin.
- Nézd!
–mutatott a lap aljára Danielle. –A dátum. Apád halálának előestéje. Szerintem
nem volt alkalma elmondani senkinek. Másnap hajnalban már az erdőben voltak.
- Fenébe.
Értékes hónapokat veszítettünk.
- Tudod
Robin, van egy nagyon furcsa érzésem az egésszel kapcsolatban –feszengett
Danielle.
- Éspedig?
- Nem
is tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy minden részletet ismerünk. Meg aztán
gondolj bele, ez az egész megérne ennyit? Elég indíték lenne minderre? Annyira
elfajult az egész. Az első pár hónap még beleillett volna ebbe, de ami most van…
Az már túl súlyos dolog ezekhez.
- Lehet
Danie, de egyelőre ez a leghasznosabb információ. Először ennek járunk utána,
aztán, ha vakvágány az egész, folytatjuk a többivel. Holnap elmegyek Mariához,
mert azt hiszem, ezt felfoghatjuk jó hírnek.
- Azért
ne éld bele magad és őt se ringasd tévhitekbe. Még nincs meg a fiatok, de még
ez a Carlsberg és az emberei sem. Ne mondj neki se ennél többet, ne reméljetek
hiába, csak… maradjatok annyiban, hogy van még remény.
- Igazad
van Danielle. De én akkor is érzem, hogy már közel a megoldás. Hamarosan
visszakapjuk a fiúnkat.
De jò folytasd hamar :)
VálaszTörlésSziaaa!
VálaszTörlésÁááá nem is tudod mennyivel jobbá tetted a napomat az új résszel!
Szinte naponta néztem az oldalt h van-e friss és ma amikor feljöttem megláttam h van friss és annyira örültem! Gyorsan bele is vetettem magam az olvasásba! Nagyon izgatott voltam és...egyáltalán nem okoztál csalódást!!!☺����
Szuper rész lett,nagyon izgalmas és örülök h Robinék végre találtak hasznos infókat!
Nagyon jól kitaláltad ezt az egészet a széfet,a festményt!
Kiváncsian várom h Maria mit fog szólni az új nyomokhoz,és remélem minél hamarabb megtalálják a kisfiukat! ☺☺
Kiváncsian várom a folytatást, hozd minél hamarabb! ������
Remélem jól telik a nyarad! ☺
U.i.:Soha ne hagyd abba!!!
By Bius ☺
Szia! Fantasztikus lett ez a rész is, bár nem is számítottam másra. Remélem tényleg nem hagyod abba, mert ilyen részek után muszály folytatnod. Egyszerűen zseniálisan írsz. Szerintem sok más olvasódhoz hasonlóan szinte naponta néztem az oldalt és annyira megörültem, hogy végre felraktad. Megmentetted vele a napomat. Most már hamarabb fogunk új részeket kapni?
VálaszTörlésPuszi B.
Sziasztok!
VálaszTörlésTi is bearanyoztátok a napomat a kommenteitekkel, nagyon jól estek :)
Nagyon örülök, hogy tetszik ez a rész is, igazából részleteiben annyira hamar összeállt, hogy eléggé meg is lepett, aztán persze hoztam a formám, csak nem akart befejeződni:)
Most már olyan vizeken jár a történet, hogy én is nagyon várom a folytatást. A telefonomból, a régi laptopomból és kb az összes füzetemből, amibe valaha írtam vázlatot lassan minden beleszövődik a történetbe.
Most, bevallom, leginkább azon vagyok, hogy a mellékszereplőket megismertessem még jobban, ami elég kemény feladat. Rendesen, igazán szerepeltetnem kell őket, mert ahogy újraolvastam, ez eddig nem sikerült. Úgyhogy lassítok az "idő múlásán" is :) Szeretném, ha olyan képet kapnátok róluk, vagy legalább hasonlót, amilyen az én fejemben van; a De Noiroknak adok rendes funciót, nem csak úgy lesznek, a Jeune-ök is kicsit többet fognak feltűnni. Legalábbis így tervezem :) Aztán majd meglátjuk, nem szabad felborítanom az egyensúlyt a szereplők és a cselekmény között, ami azért kissé nehéz, főleg, hogy a főszereplők ugyebár nem az enyémek. Kicsit olyan ez, mintha a kitalált gyerekeimet új, összeszokott osztályba iratnám, bár ez így kicsit furán hangzik, de szerintem fedi a dolgokat. :D Szeretném, ha ti is meg tudnátok szeretni Adam-et, Danielle-t és a többieket, ha megismernétek Vic-et és a többi mellékszereplőmet, mert eddig nagyon visszatartottam őket, ami nem a legjobb. Majd meglátjuk, sikerült-e. :D
Igen, terveim szerint most lesz egy kis időm arra, hogy rendesen nekiüljek a dolgoknak, minden gép mellett töltött időmet ráfordítom majd. :)
Köszönöm, hogy olvassátok és szeretitek a történetet. Ameddig akár csak egy embernek is lesz igénye rá, tervezem folytatni. :)
Bius, Köszönöm kérdésed, igen, jól telik a nyaram, hasonlóan jót vagy még ennél is jobban kívánok nektek is!
Puszi, Phoebe:)
Korulbelul mikorra varhato a folytatas? Remelem minel hamarabb bar siettetni semmikepp sem akarlak csak mar tukon ulok. :))
VálaszTörlésMikor lesz a folytatás
VálaszTörlésSzia, imádom amiket írsz, nagyon tetszik ahogy tovább vitted a történetüket. Próbáltam megtalálni a könyvet online de nem sikerült, viszont nagyon örülök hogy így is olvashatok róluk, amit te lehetővé tettél, köszönöm :) Annyira megtetszett, hogy ma elolvastam az összes fejezetet, nagyon várom a következőt és szurkolok az írással. Tudom milyen nehéz, nekem is van pár befejezetlen sztorim, amiknek örülnék ha egyszer vége lenne, sikerülne egy jó befejezést írni mindegyiknek, de remélem neked sikerülni fog és gyönyörű lesz a vége a történetnek. :)
VálaszTörlésTovábbi jó nyarat!
Sziasztok! Félkész stádiumban van, ha minden jól megy, a hétvégén fel is tudom tenni. :) Mindenkinek, aki nyári szabadságot élvez, kellemes utolsó nyári hetet, meg hát persze annak is, aki nem :) Én meg majd sietek. :)
VálaszTörlésPuszi, Phoebe:)
Szia! Mikor lesz új rész?
VálaszTörlés