The Secret Of Moonacre - Holdfölde visszavár: X. Fejezet - A remény szikrája

 Sziasztok! :)  Túl az érettségiken, kicsit tisztább fejjel újrakezdtem ezt a fejezetet, mert sehogy sem akart kiteljesedni. Végre, úgy érzem, most sikerült, megcsináltam. Remélem, egyetértetek, bár ez a rész eléggé „átkötő” szerepű, ugyanis most fognak majd csak igazán felpörögni az események, amiknek a megírását már nagyon várom, remélem időm is lesz rá! :) A következő hetet vidéken, az azt követőt pedig Angliában töltöm, utóbbi helyszínről nem biztos, hogy tudok majd frissíteni, de majd igyekszem, főleg, hogy ez az első olyan történet, ahol elértem azt a pontot, aminek a megírását már nagyon várom. :) 

 Remélem tetszeni fog nektek ez is, a folytatás meg pláne, úgyhogy jó szórakozást az olvasáshoz, én pedig visszatérek az íráshoz. 

 Maria egy mózeskosárba tette a picit és már kora hajnalban levonult a könyvtárba, hogy megtegyen minden tőle telhetőt, és megkeresse a szimbólumot, amit a pecséten láttak. Órákon át tartó hiábavaló keresés eredményeképpen csak annyit érzékelt, hogy a betűk összefolynak, és a feje csak sajog a sok felesleges információtól.

 A keresést viszont így is csak akkor hagyta abba, amikor a kicsi felsírt; felébredt és reggelit követelt. Halvány mosoly jelent meg a lány arcán. Szerette a szoptatást, minden fájdalom ellenére. Olyan kevés idő telt el azóta, hogy már nem a méhében rúgkapáló kis lényekként érzékelte a fiait, hogy néha napján rémesen hiányolta ezt a fajta együttlétet. Ez a kapcsolat olyan volt, mintha megint egybeolvadnának.

 Kivette a kisfiút a babakosárból és ráfektette a mellére, hagyta, hogy a pici magához vegye a szükséges tápanyagot. Már ő maga is csak néha-néha szisszent fel, de nem igazán törődött a kellemetlen érzéssel. Gyönyörködött a gyermekében, Robinnal való szerelmük gyümölcsében. Robin… még csak egy estét töltöttek külön, de közel egy éve ilyen még nem történt, és a másik fia mellett még a férje hiánya is gyötörte. Félt, hogy kis családja idő előtt széthullik, csak úgy, mint kisgyermekkorában…

 Loveday lépett be a könyvtárba egy bögrével a kezében.

-      Drágám, sejtettem, hogy már itt talállak. Ó, milyen jól tűröd! –lepődött meg, amikor meglátta mit csinál a fiatalabb nő. –Én nagyon sokáig szenvedtem az etetéssel!

-      Tudod, nem olyan vészes, most, hogy egyszerre csak az egyikük csinálja… -kicsit elcsuklott a hangja, de megköszörülte a torkát. Elég volt! Nem hagyhatja el magát. –De ez a szép az ikrekben, mindent együtt csinálnak. Kivéve az alvást! Abban teljesen különböző szokásaik vannak –kuncogott.

-      Robin megtalálja. Hidd el, nem lesz semmi gond, csak egy kis idő kell neki, és megoldja –bíztatta az idősebb nő. –Hoztam neked egy kis levest, ez ebben a rút, esős időben nagyon jót tesz a szervezetednek, főleg a szoptatás alatt. Idd ki, rád is rád fér a feltöltődés.

-      Köszönöm, de tudod, hogy nincs túl sok étvágyam –vont vállat Maria.

-      Ne csináld ezt! Mivel akarod táplálni a fiadat, ha te nem eszel semmit? Azért hoztam ezt, mert könnyű, nem kell még rágnod sem. Legalább ennyit tegyél meg magadért.

-      Tudom, Loveday, igazad van. Köszönöm.

-      Találtál már valamit? –hagyta figyelmen kívül a hálálkodást Loveday.

-      Nem, még semmit. Így, hogy semmi támpontunk, hol is keressünk igazából, nem sokra megyek.

-      Segítek neked. Luna most úgyis alszik, de a dajka el tud látni minden feladatot. Több szem, többet lát.

-      Biztos? Nem muszáj maradnod.

-      Nem olvashatod ki az egész könyvtárat egyedül! Így legalább haladunk. Ha van itt valami információ, minél előbb meg kell találnunk.

  Robin a reggeli órákban már ébren volt, várta, hogy megérkezzenek a klán megmaradt tagjai. A szobája ablakából figyelte a különböző időközönként feltűnő, más-más korú ideérkezőket. Sokan a vár és a falu közötti területeken laktak, közel az erdőhöz, páran a vízpart felé, néhány közvetlenül a vár mellett. Nem tudta, hogy a több, mint száz De Noirból hányan maradtak, de sejtette, hogy aligha harminc használható férfire támaszkodhat, akik vadászni és harcolni tudnak.

 Nem tudta, mióta állt már ott, amikor Adam egyszer csak megállt mellette és nézte a lézengő vendégeket.

-      Ez jó hír, már egészen sokan jöttek. A Jeune-ök mindenképpen itt maradtak, ez természetes, és úgy tudom, a gyermektelen családok nagytöbbsége sem ment el. Ha minden igaz, körülbelül ötven emberünk maradt. Arra gondoltam, hogy az öregek átnézhetnék a környező könyvtárakat, a nők körbekérdezősködhetnek. Csak arra kell figyelnünk, hogy senki se maradjon egyedül és fegyvertelenül, akkor minden rendben lesz és terveim szerint elég jól fogunk haladni.

-      Adam –mosolygott rá Robin a kuzinjára. – Mit is csinálnék nélküled? Kettőnk közül mindig is te voltál a stratéga.

-      Na igen –mosolyodott el Adam és Robin is fakón felnevetett.

-      Rád bízom ezt a fajta irányítást. Egyelőre én erre nem tudok koncentrálni, nagyon fontos dolgom van és leköti minden figyelmemet.

-      Rendben testvér, ahogy jónak látod. Gyere, lassan ideje lemenni.

 Órákig tartott, mire az összes jelenlévő megérkezett, lenyugodott és hajlandó volt mindent végighallgatni és megvitatni. Persze nincs klángyűlés vita és összekülönbözések nélkül, de Robin remélte, hogy a jövőben, amikor minden helyreáll, sokkal gördülékenyebben fognak menni ezek a dolgok.

 Robin rövid köszönő- és üdvözlőbeszédét leszámítva csak Adam beszélt, ismertette a helyzetet és az erre vonatkozó terveket. Hosszú időbe telt, mire mindenkit beosztottak valakihez, posztjának és feladatának megfelelően, addig Havier mindenkinek rajzolt egy másolatot a pecsétről. Robin szinte csak nézett ki a fejéből, nagyon nem érezte magát jól, így, hogy itt ül és hallgatja, mit kéne tenni. Idegesen fészkelődött, és csak arra várt, hogy szabadulhasson. Néha feszülten összenézett Danielle-el, és látta, hogy a nő is olyan nyugtalan, mint ő maga. Mindketten szabadulni akartak, ugyanoda.

 A találkozó vége felé Robin azt vette észre, hogy már annyira nem figyelt oda az egészre, hogy a kialakult helyzet kezdett kaotikussá válni, anélkül, hogy érzékelte volna; egyre hangosabb viták támadtak a De Noirok között, és már-már egymásnak estek. Robin hitetlenkedve bámult körbe. Az események felett kontrollját vesztett Adam kétségbeesve próbálta újra a normális felé terelni a dolgokat, sikertelenül.

 Az egész úgy kezdődött, hogy valaki tett egy rosszmájú megjegyzést, hogy ez a fantomküzdelem teljesen értelmetlen, és az lenne a legjobb, ha mind elhúznának valahová messzire, ameddig nem csitul a helyzet. Ezt a kitörést egy-két ember kivételével heves ellenreakcióra késztette a jelenlévőket.

 „ – Semmi keresnivalónk itt!”

 „ – Szégyent hoztok a klánra!”

 „ – Mások is elmentek…”

 „ – Akkor ti miért nem?”

 „ – Nem volt hová…”

 Ilyen és ehhez hasonló párbeszédek folytak, ilyenképp érveltek, vagy éppen támadtak egymásnak a jelenlévők. Robinnak pedig az egészhez sem kedve, sem ereje nem volt. A jó szándékú kezdeményezés értelmetlen üvöltözésbe fulladt, ami nem hogy nem juttatta előre, de súlyosan hátráltatta is őket. Megunta a vitát, felemelkedett az asztaltól, és el is akart indulni kifelé, de ez a mozdulatsor akkora döbbenetet váltott ki, hogy a vitatkozók mind elhallgattak.

-      Hová mész Robin? –szólt utána az egyik Jeune, Fürge.

-      Ennek így semmi értelme –mutatott körbe. –Ne haragudjatok, és August, köszönöm, hogy segíteni próbáltál, tényleg, de én nem vagyok olyan, mint az apám. Nem vagyok olyan meghatározó alak, hogy a kedvemért egy teremre való De Noir nyugton a helyén üljön, és ha bárkire ráüvöltenék, hogy fogja be, úgysem tenné, amit megértek. A helyetekben én sem tartanám többre magam. Inkább megyek, és máris folytatom a nyomozást, aztán ha valaki talál valamit, szól, vagy segít. Nem vesztegethetek több időt tétlenül. Ti is menjetek a dolgotokra, mielőtt kinyírjátok egymást. Hiszen pont erre játszanak ők is.

 Ezzel Robin kivonult a teremből. Senki sem ment utána.

 Eltelt pár hét. Pár eseménytelen hét, amikor nem találtak semmi hasznosat. Az ellenség ismételten nem adott jelt magáról, semmi váltságdíj követelés, vagy bármi, ami Mariát és Robint a depresszió felé kezdte sodorni. Nem mondtak le a reményről, de a keresők közül már sokan nem voltak ennyire kitartóak. Megtették a magukét a párért, de nagyon sokan feladták, hogy valaha is viszont látják a gyereket. Az ellenség egyetlen lépése, hogy az erdei állatokat mérgezték meg újra, ami egyre jobban aggasztani kezdte a De Noirokat, tekintettel a közelgő tavaszi vadászidényre.

 Robin és Maria ez idő alatt csak kétszer találkozott, és ebből mindössze egyetlen éjszakát töltöttek együtt. Robin csak azért maradt ott akkor éjszaka, mert ő sem viselte jól a külön töltött időt. Hiányzott neki megcsonkított családja.

 Az eltelt hetek alatt jószerével az összes könyvet átnyálazták, amit csak találtak a faluban, és környékén. Pár ember a Londoni nagykönyvtárat fésülte át, amit a folyamatos kölcsönzések nagyban megnehezített. Az összes De Noir, még a cselédek is kivették a részüket a keresésből, eredménytelenül. Járőröző csapatokat szerveztek, védték Holdszállást, a várat és a falut is. Nagy segítségükre volt még továbbá Miss Heliotrope és Fontenelli atya is, előbbi szinte visszaköltözött Holdszállásra, hogy Maria és a kicsi mellett lehessen.

 Robin leginkább csak két emberrel volt hajlandó beszélni ebben az időszakban; Adammel, aki hivatalosan a jobbkezévé és szószólójává vált, valamint Danielle-el, akivel esténként az apja dolgozószobájában keresték Coeur De Noir titkos széfjének kapcsolóját.

 Így teltek el ezek a hetek. Semmi üzenet vagy követelés a fiával kapcsolatban, semmi nyom. Robin pedig egyre instabilabbá vált, amit felesége sírásba és a könyvek újbóli, részletes átbújásába fojtott, azt ő alkoholba. Ivott, dühöngött, kétszer sírt is, mindezt Danielle előtt, aki ezt jól viselte, és kitartott mellette egészen addig, amíg Robin egyszer a bormámorban el nem ejtett egy olyan megjegyzést, hogy Danielle-ből nagyszerű feleség lett volna. Ezután csak háromnapi könyörgés után volt hajlandó újra beszélni a férfival.

-      Bármi hasznos tipp? –nézett Danielle-re Robin a szoba közepén állva. Általában ezt így kezdték, mára viszont mindketten kifogytak az ötletekből.

-      Semmi –tárta ki a karját a nő tanácstalanul.

-      Akkor újabb zsákutca. Örülök, hogy az összes örökségem egy rébuszos mondat és egy rohadt nagy káosz.

-      A családod életére törő ellenséget ne hagyd ki a felsorolásból.

-      Kösz Danie, te aztán mindig tudod, mit kell mondani. Igazán köszönöm! –ironizált Robin, de a nő csak felnevetett.

-      Persze, nevess csak.

-      Ne haragudj, de már nem tudok mást csinálni. Ez is a feszültség egyik jele –mentegetőzött. –Az asztalon biztos nincs semmi? Ott nem volt kapcsoló.

-      Annyiszor átnéztük már! –legyintett Robin. –Valamint átmozgattuk az összes könyvet, felleltük a lehető legtöbb kapcsolót…

-      Mit szólnál, ha felszednénk a padlót? –töprengett a nő.

-      Mire gondolsz? –értetlenkedett Robin.

-      Ha felszednénk a padlót, az alatta futó összes szerkezetet megtalálnánk, csak annyi lenne a dolgunk, hogy visszakövetjük őket, és megtaláljuk, ami jelenleg működik.

-      Nem tudom… annyi kapcsolót felfedeztünk már, annyi összekötőhuzal fut itt a kapcsolóktól a könyvespolcig, hogy mire felszednénk a padlólapokat és mindet visszakövetve megtalálnák az aktívat, megint hetek telnének el.

-      Ha csak ülünk és nézzük egymást, az jobb? –vonta fel a szemöldökét Danielle.

-      Nyilván nem –dörzsölte meg az arcát Robin. –Valami felett biztosan átsiklottunk.

-      Keressünk valami jelet? –kérdezte Danie.

-      Miféle jelet?

-      Végül is apád azt mondta, te jössz rá, nem azt, hogy te találod meg. Ha nagyon komolyan akarjuk venni a két kifejezés közti különbséget, lehet, hogy valamire rá kell jönnöd, lehet, hogy arra, hogy mi lehet az, ami kettőtöket összeköt itt. Lehet, hogy abban lesz egy üzenet, vagy leírás, hogy hol találod meg a kapcsolót. Vagy bármi… fogalmam sincs, tényleg kifogytam az ésszerű ötletekből.

 Robin belesüppedt az apja karosszékébe és próbálta a helyébe képzelni magát, miközben a szobát fürkészte. Körbenézett, szemügyre vette a polcokat, átnézett az íróasztalon mindent. A tekintete megakadt az anyja portréján. Valami, ami összeköti őket… A képért nyúlt, hogy felvegye, de amikor fel akarta emelni az asztalról, az nem vált el a felülettől. Szinte a mozdulattal egy időben azonban kattanást halott a háta mögül. Danielle-el együtt hitetlenkedve fordult a hang irányába.

-      Megvan! Megtaláltuk! –ujjongott Robin, majd minden előzmény nélkül felnevetett.

-      Mi olyan vicces? –kérdezte Danielle, és úgy nézett Robinra, mintha az megtébolyodott volna.

-      Az, hogy ilyen hihetetlenül egyszerű volt az egész, ráadásul végig itt volt az orrunk előtt. Tudhattam volna, ha valamit nekem szán ebben a szobában, ahhoz anyám lesz a kulcs –magyarázta Robin.

-      Mondasz valamit –bólintott Danielle.

 Robin felemelkedett a fotelből, és az immár nyitott széfhez sétált. Ez egy kisebb kialakított helység féle volt, mindössze egynéhány négyzetméter, ha megvolt, de televolt rengeteg személyes holmival. Az apja gyerekkori dolgai, az anyja cuccai, némi készpénz, kötvények, bankszámlák, értéktárgyak, festmények, fegyverek és személyes tárgyak kaptak itt helyet. A klánvezéri család hagyatékai. Az anyja portréján, amit nem sokkal az asszony halála után az apja eltűntetett, egy papírt lengetett a betóduló szellő. Robin rögtön odapattant érte, és hogy a mögötte ácsorgó Danielle is hallja, hangosan olvasni kezdte.

„Fiam, nem tudom, olvasod-e majd ezt a levelet, lehet, nem lesz rá szükség. Biztosra akarok menni, ha bármi történne velem, ameddig távol vagy, megtudod azt, amit már rég el akartam mondani. Sajnálom, hogy téged okoltalak, hogy konok vén bolondként úgy tettem, mint aki soha nem fog megbocsátani. Valahol mélyen úgy gondoltam, nagyon sokáig, hogy ez így helyes, ezzel állítok méltó emléket édesanyádnak. Eleinte tényleg vádoltalak. Mire észbe kaptam, már mindegy volt. Szinte már felnőtt, önálló férfi lettél, mások, még ha nem is teljesen úgy, ahogy én tettem volna, de elvégezték a kötelességeim feléd. Remélem, tudod, hogy szerettelek, téged és a nővéredet is. Eddig nem sok mindent találtam, de minden nyomot, egy kis fekete noteszba jegyzek fel, ennek a képnek a hátuljába rejtve. Duplavászon, óvatosan bánj vele, könnyen szakad.”

-      A mindenit. Azért mégiscsak hagyott rád valami hasznosat is –csettintett elégedetten Danielle, és a képhez lépett.

 Robin nem foglalkozott vele. Újraolvasta a sorokat, és közben mosolygott. Az apja szerette és nem hagyta cserben. Ez többet ért a szoba minden más kincsénél. Még az is lehet, hogy neki köszönheti majd, ha visszakapja a fiát.

-      Meg is van –egyenesedett fel Danielle. –Nyugi, vigyáztam a vászonra.

-      Köszönöm –Robin átvette a nőtől a kis noteszt és visszasétált vele az íróasztalhoz.

 Fellapozta a könyvet, és Danielle-el együtt tüzetesen átvizsgálták. Az apja beleírta az összes potenciális gyanúsítottját, aszerint, miket találtak. Biztosra vette, hogy egy gazdag ellensége az, aki maga nem jártas a harcokban, ismerhet kétes alakokat, és valószínűleg sokkal-sokkal kisebb családdal rendelkezik, mint a De Noirok. A hónapok elteltével leszűkítette a listát tizenöt emberről háromra. Mindnek külön fejezetet nyitott, amiben leírt mindent, amit tud róluk; ismert családfa-történet, tartózkodási hely vagy helyek, címer vagy címerek, nevek, akikről tudomást szerzett az apja, hogy kapcsolatban állhatnak ezekkel az emberekkel.

-      Hűha, apád nagyon komplex kis nyomozást göngyölített fel. Kár, hogy nem tudta befejezni. Ahogyan az is, hogy egyik címer sem stimmel. A nevek pedig nekem nem mondanak semmit. Carlsberg, Marinel, Harolds… –sorolta Danielle.

-      Nekem sem. De legalább elindulhatunk valamerre. A múltjuknak ügyesen utánajárt, sőt, a háromból kettővel barátok voltak mielőtt egymás ellen fordultak. Nem sok van róluk, az első üzleti ügy, a másikról pedig csak annyi, hogy apám a fiaira gyanakszik, mert már csak ők élnek. Elárvult testvérpárt kell keresnünk, akik tizenéves korukig itt éltek, és egy régen volt gazdag család egy lánygyermekkel. Marinel és Harolds. Carlsberghez pedig azt írta, őrmester volt egy olyan csapat felett, akik saját maguk szolgáltattak igazságot egy rajtaütésen, amikor De Noirokat fogtak el erőszakos cselekedetekért –olvasta Robin. –Danielle, szerintem ők lesznek azok, ezt hallgasd: az egész csapatot felmentették szolgálat alól, és két év fogházra ítélték, amikor erőszakos megtorláshoz folyamodtak egy feltételezhetően De Noirok által elkövetett rablásnál, ahol az áldozat ellenállt és súlyos sérüléseket szenvedett. A megtámadt asszony pedig az őrmester felesége volt, akit a csapatával együtt szintén elítéltek. Apám rá gyanakodott leginkább.

-      Szerintem igaza van –csillant fel a nő szeme. –Már csak a nyomukra kell akadni.

-      Holnap elküldök egy csapatot, hogy járjanak utána mit tudni róluk, a csapat tagjairól és erről a Carlsberg őrmesterről, és akkor megszorongatjuk. De miért nem szólt apám erről senkinek? –tűnődött Robin.

-      Nézd! –mutatott a lap aljára Danielle. –A dátum. Apád halálának előestéje. Szerintem nem volt alkalma elmondani senkinek. Másnap hajnalban már az erdőben voltak.

-      Fenébe. Értékes hónapokat veszítettünk.

-      Tudod Robin, van egy nagyon furcsa érzésem az egésszel kapcsolatban –feszengett Danielle.

-      Éspedig?

-      Nem is tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy minden részletet ismerünk. Meg aztán gondolj bele, ez az egész megérne ennyit? Elég indíték lenne minderre? Annyira elfajult az egész. Az első pár hónap még beleillett volna ebbe, de ami most van… Az már túl súlyos dolog ezekhez.

-      Lehet Danie, de egyelőre ez a leghasznosabb információ. Először ennek járunk utána, aztán, ha vakvágány az egész, folytatjuk a többivel. Holnap elmegyek Mariához, mert azt hiszem, ezt felfoghatjuk jó hírnek.

-      Azért ne éld bele magad és őt se ringasd tévhitekbe. Még nincs meg a fiatok, de még ez a Carlsberg és az emberei sem. Ne mondj neki se ennél többet, ne reméljetek hiába, csak… maradjatok annyiban, hogy van még remény.

-      Igazad van Danielle. De én akkor is érzem, hogy már közel a megoldás. Hamarosan visszakapjuk a fiúnkat.  

The Secret Of Moonacre - Holdfölde visszavár: IX. Fejezet - Keresés

 Sziasztok ismét! 

 Megintcsak hosszú  idő után jelentkezem az új fejezettel, de eseménydús félévem van és továbbra is kevesebb időm van, mint szeretném, és mint gondoltam anno. :) Na de mindegy is, a lényeg, hogy kitartotok mellettem, amiért iszonyú hálás vagyok még mindig, és ezt egy dologgal tudom meghálálni: hogy nem okozok csalódást és nem hagyom abba!

 Íme az új rész, ami különösen nehéz volt, mert az akció küszöbe és még csak a borongás van, de nem is mondok többet inkább, olvassátok, élvezzétek! :) 

 A hold halovány ragyogással tünedezett fel Holdbirtok végtelennek tűnő hektárjai felett, a nap pedig az aranyló-rózsaszínes ég alja felé bukott, amikor a kocsi beérkezett Benjamin Merryweather földjére. Benjamin a kastélya kapujában várta a kocsit.

 Értesült unokahúga terhességéről, de arról, hogy ő hogy viseli, vagy hogy kihordta-e már a gyermekét, mit sem tudott. A Robint ért támadásról szóló és az apjuk haláláról értesítő levélen kívül nem igen váltottak üzenetet, csak amikor az ő lánya megszületett. Benjamin szinte biztosra vette, hogy Maria a terhessége vége felé jár, de nem értette, mi lehet ennyire sürgős, hogy egy majd kilenc hónapos kismama áthajózzon az óceánon. Türelmetlenül topogott, amíg a kocsi közeledett, és csak remélte, hogy minden rendben van.   

 Maria beszívta a ködös-párás, vidéki angol levegőt. Az otthon illata. Ez valamelyest –a körülményekhez képest- megnyugtatta. Megsimította a kisfia arcát, aki éber szemekkel figyelte az anyját. Coeur nem volt túl jó alvó, ellentétben az ikertestvérével, de mégis, ő volt a nyugodtabb baba. Hiába volt sokáig ébren, alig sírt. Maria eltűnődve nézett a mogyoróbarna szempárba. A fia szeme olyan volt, mint Robiné, amikor arra rásütött a nap, ellenben Georgé, olyan volt, mint Mariának, csak talán kicsivel sötétebb szürke. Lényegében a szemük alapján nevezték el őket, amelyikük szülő szemét örökölték, annak a nagyapának a nevét kapták.

-    Robin, mi lesz, ha még évekig náluk lesz a fiunk? –kérdezte hirtelen Maria.

-    Nem lesz –vágta rá Robin csípőből, bár ez a kérdés benne is felmerült már, és nagyon jól tudta, Maria miért kérdezi. –Ne aggódj ma chérie, nem hagyjuk, hogy ezek a nyomorultak neveljék fel. Azt akarom, hogy erre ne is emlékezzen és ez így is lesz, ha belehalok is.

-    Ne mondj ilyeneket –szeppent meg Maria a hirtelen jött szenvedélytől Robin hangjában. – Csak kíváncsi voltam, neked eszedbe jutott-e már… mert nekem eddig nem, és nagyon megijeszt ez a gondolat. Nem akarom, hogy a saját fiam ne ismerjen meg…

-    Emiatt tényleg ne aggódj, bízz bennem egy kicsikét Maria. A családom az életem, mint minden tisztes De Noirnak, nem hagyom, hogy egy jöttment senkiházi banda, akik nem képesek nyíltan elénk állni és megküzdeni velünk, csak úgy elragadják tőlem az elsőszülött fiamat –karolta át a felesége derekát Robin. Adam csendesen nézett kifelé a kocsi ablakán, ameddig az nem fékezett, és állt meg.

 A két férfi szinte teljes szinkronban szálltak ki, egyikük jobbról, a másik balról, Robin pedig lesegítette Mariát.

-    Maria, drágám, örülök, hogy végre látlak, minden rendben? –sietett eléjük Sir Benjamin, futólag fogva kezet Robinnal.

-    Bácsikám, én is örülök neked, de az a helyzet, hogy… -kezdte Maria, de Robin belefojtotta a szót.

-    Nem egészen, de ezt inkább bent beszéljük meg.

 Benjamin komoran bólintott, majd unokahúgára vetve még egy pillantást, észrevette, amit a viszontlátás öröme első ízben figyelmen kívül hagyatott vele.

-    Nahát, Maria, hát nem is írtad meg, hogy megszületett a kicsi! Mikor?

-    Még csak pár napja. Ez is egy oka annak, hogy hazajöttünk, de bent mindent elmondunk –erősködött most már ő maga is. Rájött, sose tudhatják, hol leselkedik rájuk az ellenség, és mit tartanak értékes információnak.

-    Renden, rendben, menjünk akkor be végre –indult előre Benjamin.

-    Értem –szólt Benjamin a beszámoló végén. Teljes sokkhatás alá került, nem is nagyon tudott mást kinyögni. –És az egyetlen nyomotok ez a pecsét? Semmi több?

-    Ennyi.

-    És azt tudni, mi ez a jelkép rajta?

-    Nem, még nem, de átfogok nézni pár könyvtárat és meg fogom találni- mondta elszántan Robin.

-    A baj csak az –vette át a szót Adam-, hogy már nem tudjuk, kikre számíthatunk.

-    Ezt hogy érted? –vágott közbe Loveday, aki eddig csendesen üldögélt, férje kezét szorongatva. –A klán segít mindenben, nem igaz? Vagy talán árulókra gyanakodtok?

-    Nem, semmiképp, ilyesmiről nincs szó –sóhajtott Robin. –Csupán amint a fiunkat elrabolták, sorban visszacsempészték a gyerekeket, akiket eddig elhurcoltak.

-    Ez lehetetlen, ennek semmi értelme! –hökkent meg Loveday. –Mármint... természetesen örülök, hogy a gyerekek jól vannak, de mi volt ezzel a céljuk?

-    Az, hogy a klánban szétszórják a bizonytalanság mérgét. Ellenem akarják fordítani őket. Volt alapjuk, akár tudták, akár nem. Apánknak sok bosszúságot és csalódást okoztam az évek során, és ez a klánnak –főleg az öregeknek- egyáltalán nem tetszett. Apánkat szerették, jó vezető volt, és mindenki kételkedett benne, hogy méltó örököse leszek az erdőjének. Klánvezéri pályafutásom pedig egy ilyen súlyos, emberáldozatokat követelő harcban kezdődött, és ha eddig volt is egy aprócska esélye annak, hogy a gyanú a nagy Coeur de Noir becsületén ejtett foltot, a halálával és az azt követő eseményekkel rám verődött az ügy. Újabb csalódás, újabb hiba és ez ellenem fordítja a klánt. Nem fogadnak maguk elé, és sokan valószinűleg elhagynak, vagy ellenem fordulnak.

-    Ez képtelenség, ki kell, hogy álljanak melletted! Egy klán vagytok, egy család… -szólt Benjamin.

-    Nem feltétlenül. Úgy értem, jogukban áll bármikor elmenni vagy hátat fordítani nekem, ez már nem a sötét középkor. Nem fogadtak még nekem hűséget sem, a véren kívül nincs, ami összeköt –vont vállat tehetetlenül Robin.

-    És ez neked nem elég? –kérdezte Benjamin.

-    Elég lenne, ha csak magamért felelnék. De ez keveseknél van így.

-    Szóval szerinted ellened fog fordulni a klán és elhagynak? –kérdezte Loveday.

-    Nem mindenki, de akinek van veszítenivalója, biztosan. Te talán kockára tennéd a családod életét értem? -kérdezett vissza Robin.

-    De hát az öcsém vagy, a családom része. Természetes, hogy melletted állok.

-    És ha nem én lennék az öcséd? Akkor is ezt mondanád, ha csak a klánod vezetője lennék?

-    Robin… -Loveday habozott, erre már ő sem tudott mit mondani.

-    Látod, ez a baj. Igazam van, és te is tudod.

-    Igen… de bíznod kell a klánodban, ha azt akarod, hogy ők is bízzanak benned.

-    Legyen neked igazad. Nekünk viszont ideje indulnunk, minden ücsörgéssel töltött idő értékes lehet. Maria –fordult a feleségéhez, aki odalépett hozzá –ne hagyd el a kastélyt. Azzal segítesz a legtöbbet, tudod. Nézz szét a könyvtárban. Ha találsz valamit, dobj ki egy zsebkendőt, vagy valamit az ablakodon, én pedig itt leszek.

-    Akkor is hívhatlak, ha semmit sem találok? –kérdezte a lány

-    Foglak látogatni ma chérie, amikor csak időm lesz- nyugtatta Mariát, és egy tincset a lány füle mögé simított.

-    Vigyázz magadra Robin!

-    Úgy lesz –azzal Robin gyors csókot nyomott felesége arcára és Adam társaságában elhagyta a kastélyt.

 A De Noir vár az erdő közepén lévő mező szélén a hirtelen sziklássá vált területen állt, a szikla tetejéről meredezett le a klán birodalmára. Robin ebben a várban mindig a biztonságot, a nyugalmat látta, de most érzelmei hirtelen a visszájára fordultak.

 Sarkával megbökte lova oldalát, hogy indulásra bírja az ébenfekete állatot, és egy hatalmas sóhaj kíséretében felvágtatott a várba.

 A várudvar kihaltabb volt, mint arra számított, csak néhány ember lézengett szerte szét, a többieknek nyomát sem látta. Robin nem volt benne biztos, vajon a tömeg csak portyázni, vadászni vagy esetleg kocsmázni ment-e, vagy végleg ilyen kísértet-kastély jellegű hely lesz a De Noir várból, amíg meg nem oldódik a helyzet.

-    Robin! –szólította meg egy öblös hang a háta mögül. Megpördült és egy alacsony, kövér, bozontos embert pillantott meg.

-    Auguste, jó hogy látlak! –üdvözölte Robin, és kezet fogott az öreg klán taggal, aki apja egy távoli unokatestvére volt. Legalábbis úgy emlékezett.

-    Én örülök, hogy visszatértél. Hát az asszony? –érdeklődött.

-    Biztonságban. Ne haragudj a bizalmatlanságért, de itt még a falnak is füle van –pillantott körbe Robin.

-    Értem én fiam, értem. Az a lényeg. Hallottam a fiúcskálról. Most a legörömtelibb lenne, ha gratulálhatnék, de… nem megy nyugodt szívvel. Sajnálom a történteket.

-    Köszönöm. A családod..? –puhatolódzott Robin.

-    Sajnálom –ismételte August -, de ők is, ahogyan sokan mások, jobbnak látták eltűnni egy időre. Amikor a kis Paul-t visszakapták, úgy döntöttek, hogy nem kísértik a sorsot, és élnek az új lehetőséggel.

-    Érthető. Legszívesebben én is ezt tenném. Te miért maradtál? –kérdezte az öreget.

-    Én már vén róka vagyok Robin, minden vesztenivalóm az unokáim és a fiaim. De a kisebbik itt maradt velem, önálló, vigyázunk egymásra. Nem akart egyedül itt hagyni. Kiment vadászni. Mindenképpen maradni akartam, nincs nagyon értelme elfutni. No meg szükséged van a támogatásra.

-    Köszönöm –mondta Robin őszintén meghatódva.

-    A maradásunk a hűségünk jele, de ne ítéld el azokat, akik a távozás mellett döntöttek –intette finoman Auguste.

-    Eszemben sincs. Hálás vagyok nektek. Igyekszem uralni a helyzetet, amennyire csak lehet, de elkél a segítség.

-    Megtesszük mi is, a tőlünk telhetőt. Holnapra összeülünk. Tíz órakor a nagyteremben.

-    Tökéletes. Most viszont mennem kell, hasznossá akarom tenni az éjszakát. Minden jót, Auguste.

-    Viszont, fiam.

 Robin folytatta az útját. A De Noir sírkert fele még negyed annyian sem jártak, mint a vár körül.  A kiterjesztett szárnyú kakast ábrázoló temetőkapu rozsdás boltíve alatt egy pillanatra megállt és mély lélegzetet vett. Hosszú-hosszú évek óta nem járt már itt, még csak a közelben sem. Hirtelen rátört a bűntudat és egy pillanatra el is bizonytalanodott, de ezt lerázta magáról.

 Bent a temető közepén ott állt Sir William De Noir szobra, a De Noir-é, aki áthozta a családjuk egy részét Angliába. És persze csak a mesekönyvek lapjain már csak ők szerepeltek, a Francia országban maradók megmaradtak az árnyak játékosainak.

 Tekintete egy darabig elidőzött a szobron. Kisfiúként, amikor az édesanyja mesélte a De Noir-történeteket, még felnézett rá, az ősapára, mint minden kis De Noir, ám ez el is múlt, amint először járt Francia földön és megízlelte az ottani életet. Azóta gyűlölte, hogy ide született.

 Hátraballagott a családi sírkertjükhöz. Ez egy elkülönített, szépen tartott sírok összességéből álló terület volt, kapuján a rikoltó kakassal. Mély lélegzetet vett, és szemével a szülei sírját kutatta. Több, mint tíz éve nem járt itt, félt, hogy a sötétben már oda sem talál.

 Végül mégis sikerült. Ott állt a sírok előtt, bámulta a neveket és a feliratokat. Fel sem fogta eddig igazán, hogy az apja sincs már többé. Most hirtelen valóságosabbá vált, mint eddig bármikor és megbénította a felismerés; az apjával meg sem békéltek igazán.

 Térde rogyott a páros sír előtt. A szülei előtt. Most, hogy gyermekei születettek, rájött, mennyire kegyetlen a sors, hogy azoknak soha sem lehetnek nagyszüleik, és hogy sem az ő, sem Maria szülei nem tarthatják az utódaikat a karjukban. A nagyapáik soha nem fognak olyanokat tanítani az ikreknek, amiket csak a nagyapák tudnak mutatni az unokáiknak, a nagymamák nem kényeztetik őket süteményekkel és szerető öleléseikkel. Robin agyán rengeteg negatív, szomorú gondolat cikázott át egy ezredmásodperc alatt.

 Megrázta a fejét. Nem ezért van itt, méltón búcsúzni jött ide…

-    Apám. Sajnálom, hogy így kellett történnie. Sajnálom, hogy nem láthatod a fiaimat… hogy egyikőtök sem láthatja őket –végigsimított a sírokon domborodó földön.

-    Jól jönne most egy kis atyai segítség, szükségem van rád. Remélem, hogy tényleg nincs itt senki más, mert magamnak is alig tudom bevallani, de fogalmam sincs, mit csináljak. Nem tudom, mi folyik itt és úgy érzem nélküled…- hirtelen elhallgatott.

 Hazafelé a várba Adam azt mondta neki, az apja hagyatéka a dolgozószobában van, de senki sem tudja, mi az. A végrendelkezésben csak annyi állt erre vonatkozólag, hogy „ő tudja, hol találja”. Persze, hogy tudta, de eddig nem sejtette, miért fontos ez. Most összeállt a fejében a kép! Az apja tudott valamit, rájött valamire és tudta, ezt nekik kettőjüknek kell megoldaniuk. Robin csak így bizonyíthat a klán előtt. És az apja felkészült minden eshetőségre, miután ők elhagyták az országot Mariával. Nem hiába, okos ember volt.

 Robin felrohant a várba. Remélte, hogy apja rejtekajtaja még mindig ott van, és úgy működik, ahogyan azt Coeur megmutatta neki kisfiúkorában. A várudvarba érkezése egy elszabadult ágyúgolyóra emlékeztette a kevés ott lézengőt. Berontott a várba, elsodorva egy idős cselédet, aki morogva tántorgott odébb.

 Felrobogott apja dolgozószobájába és lendületét egy pillanatra félbeszakította az a gondolat, hogy már régóta csak kötelességgel jött ebbe a szobába és akkor se érezte azt az évtizedekkel ezelőtti kellemes, megnyugtató érzést, amit gyerekként. Annak idején megnyugvást, menedéket és segítséget talált itt, remélte, hogy ez most újra így lesz.

 Megrázta a fejét és az apja íróasztala mögötti nagy földgömbhöz lépett. Egy reszelős sóhaj kíséretében ujját ráirányozta Franciaországra és megpróbálta benyomni a kis csillag alakú mintázatot. Apja régen gombbá alakíttatta, ez volt a titkos széfjének nyitja. Ráemelte tekintetét a hatalmas könyvespolcra az asztal mögött és… nem történt semmi. A térképrészlet ugyan benyomódott, de a szobában nem volt változás.

 Összetörten ereszkedett le apja karosszékébe. Áttapogatta a bőr karfát, differenciát keresve, de egy laza szögön kívül, ami felsértette az ujját, semmit sem talált. Így járt az íróasztallal, a könyvespolccal, a kandallóval, és az egész szobával. Az az átszellemült érzés, amit a temetőben érzett, az érzés, hogy közel jár a megoldáshoz és az apja bizalmához, szertefoszlott. Coeur véglegesen cserben hagyta a fiát. Robin csalódott volt, dühös és szomorú, megvezetve, becsapva érezte magát.

 Újra leheveredett és kezdett magába zuhanni. Valaki kopogott az ajtón. Odakapta a fejét és Daniellet pillantotta meg. Jelenleg a nőhöz volt a legkevesebb kedve.

-    Ne most! Nem érek rá –szólt oda szárazon. Danielle arca megkeményedett és megjelent rajta a szokásos gunyoros maszk.

-    Tán zavarlak a mélydepresszióban? –rivallt rá.

-    Viccesnek érzed magad? –vágott vissza Robin.

-    Meddig akarod még ezt csinálni? Ha végre egyszer észrevennéd, hogy egy oldalon állunk és nem játszanád a sértettet valami miatt, amit te követtél el, akkor még akár segíthetnék is.

-    Nem kell a segítséged –kezdte Robin, aztán kijavította magát. –Illetve, nem tudsz segíteni –enyhült meg kissé.

-    Mit kerestél az előbb? Elsétáltam a szoba előtt, és csak annyit láttam, hogy a Robin-hurrikán átsöpör rajta. Legközelebb, ha fel akarsz forgatni egy helységet, inkább zárt ajtók mögött tedd –a férfi figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

-    Valamit, ami nyomra vezet. Lent voltam apáméknál… és nem tudom, egyszer csak rám tört egy érzés, egy sugallat, mint amikor kómában voltam.  

-    És? –faggatta Danielle.

-    Semmi, már hülyeségnek tűnik az egész. Nem találtam semmit. A halottak nem adnak tippeket.

-    Biztos vagy benne? A kómabeli álmod…

-    Az egészen más volt. Most nem jött a megoldás, illetve tévútra vitt. Apám gyerekkorom óta átalakíttatta a szobát. Ez eléggé sért is. Előtte ő mutatott itt körbe minden titkot. Most pedig végleg elzárkózott előlem és ezen már nem lehet változtatni.

-    Erre nem tudok mit mondani. Előbb-utóbb megtalálod, amit keresel, csak próbálj az ő fejével gondolkodni és hidd el, máris közelebb vagy a megoldáshoz –javasolta a nő.

-    Ha az ő fejével gondolkodnék, nem lennék itt. Ő sem akarja, látod? Mindent elrejtett előlem, még az állítólagos hagyatékát is, aminek itt kell lennie –tárta szét a kezét Robin.

-    Ne beszélj ostobaságokat! Szeretett és igenis segíteni akart neked. Szerintem sokkal inkább arról van szó, hogy azt akarta, hogy biztosan csak te találd meg, amit rejteget.

-    Mire akarsz kilyukadni? –húzta fel a szemöldökét Robin.

-    Csak arra, hogy szerintem, ami most folyik, az nem a te sarad. Neki ezzel ellentétben rengeteg személyes ellensége volt, akiket megpróbált kiiktatni valamilyen módon. Többségük ártalmatlan ránk nézve, de páran talán nem. Bárki állhat ennek a hátterében, ő pedig azt akarta, te tudd meg elsőként, ki az, ha ő már nem lesz. Biztos vagyok benne, hogy a nászutatok után mindenbe be akart avatni, mert már érezte, hogy forró a talaj. Hidd el, nem véletlen, hogy átalakíttatta a titkos ajtót.

-    Honnan tudsz te ennyi mindent? –nézett rá hitetlenkedve Robin.

-    Többet tud erről az egészről jó néhány klán tag, mint kellene. A kis földgömbös megoldás nagyon kreatív, de ahogy a bizalmasai cserélődtek, egyre többen tudtak róla, cselekednie kellett.

-    Bizalmasai? –Robin nem tudta, hogy izgalmat, sértettséget vagy tulajdonképpen mit is érez a nő beszámolójától. Feszített figyelmét ráirányította, hátha a szavak mögött lesz valami több is, amin elindulhat.

-    Loveday „árulása” után új bizalmast keresett magának. Nem sokan voltunk, de elegen ahhoz, hogy baj legyen belőle, ha bármi rosszra fordulna. Az után, hogy valakiben csalódott, mindig módosíttatott valamit. Amikor én voltam a soros, a kandallót kellett megbabrálni.

-    Te? –hökkent meg Robin, bár már amúgy is tudta. De így kimondva, megmagyarázva a dolog olyan hihetetlen volt. Annyi év után, hogy Loveday is eljátszotta a bizalmát, és tőle is elfordult, a fiával való kapcsolat is csak felszínes maradt… sosem avatta be igazán újra a dolgaiba, félt, hogy megint elszúr valamit… másba mégis belefektette a bizalmát.

-    Igen. Amikor látta, hogy komolyodik köztünk a dolog, engem avatott be. Azt mondta, ha elveszel, visszaszerzed a megbecsülését. Emlékszem, azon a napon, amikor békét kötöttetek a Merryweather-ökkel azt mondta, látja benned a reményt, hogy igazi vezető légy, mert akkor úgy is viselkedtél. De aztán Mariát választottad. Béke ide vagy oda, tudod milyen volt. Van, ami sosem változik. Nem tudta elviselni, hogy mindkét gyereke beházasodik hozzájuk. Emlékszem, még a majdnem-esküvőnk másnapján mit mondott: „Sajnálom, Danie. Én bíztam ebben, kettőtökben. Szerettelek volna a menyemként tudni, bizakodtam Robinban. Egy napon, ha majd szükség lesz rá, úgy is be kell avatnom a fiamat a klán dolgaiba és minden ügyembe, de most inkább mégis magamnak tartom meg őket”.

-    Ennek semmi értelme –rázta a fejét Robin.

-    Az volt a dolgunk, ha a helyzet úgy hozza, értesítsünk a dolgokról. Egyszer majdnem megtettem a kérése ellenére, de nem akartam cserben hagyni. Végül úgy döntött, már az én beavatásom után is nem sokkal, hogy az esküvő után úgy is mindent elmond neked. Nem is volt több bizalmasa utánam –vont vállat a nő. –Sajnálom.

-     Én is. És tudod, mit őrizgetett ott?

-    Nem, semmi különöset nem tudott egyikünk sem. Igazából csak a széfje nyitját és az utasítást bízta ránk, hogy baj esetén neked szóljunk, semmi több.

-    És van bármi ötleted? Valami, amin elindulhatnánk?

-    Nincsen és a zármester is másfél éve halott. Apád a szó szoros értelmében sírba vitte a titkát. De ha akarod, segítek –ajánlotta fel a lány.

-    Tudnál bármit is? –sóhajtott Robin.

-    Nem tudhatjuk, amíg nem próbáltuk –tárta szét a kezét a lány.

-    Igazad van, legyen –szólt némi töprengés után Robin. –De akkor most az én titkomat kell megőrizned. Bízhatok benned?

 Danielle mélyen a szemébe nézett. –Tudom, miért kérdezed, de hidd el, ez az egész fontosabb, mint az, ami kettőn között volt évekkel ezelőtt.

-    Köszönöm Danie. És ami ezt az egészet illeti… –mutatott kettőjükre Robin, de a lány félbeszakította.

-    Ne, hagyd. Ezen… nincs már mit beszélni, csak lépjünk túl rajta.

-    Menni fog? –kereste Robin a nő tekintetét. Szavaiban egy cseppnyi gúny sem volt.

-    Hosszú idő óta gyakorlom. Majd lesz valahogy –mosolyodott el Danielle keserűen. –Mára szerintem hagyd abba, pihenned is kell.

-    Nem vagyok fáradt és egyébként sincs ilyenekre időm –jelentette ki Robin elszántan.

-    De van. Kell, hogy legyen, mielőtt tönkremennél.

-    Majd meglátom –hirtelen Robinnak eszébe jutott valami. –Ti meg mikor jöttetek vissza egyébként?

-    Két órával utánatok. Vic hazaküldött, mondván, te nagyobb hasznunkat veszed idehaza, mint ő amoda. És igaza van.

-    Értem. Hé, Danielle! –kiáltott az indulni készülő lány után. –Tényleg köszönöm.

-    Még ne tedd, majd csak ha találunk is valamit –azzal a nő kisétált a szobából.

 Robin egy darabig szótlanul ült a fotelban, a rendetlenséget nézte, amit csinált. Egy határozott „a francba!” morgással feltápászkodott és a kandallóhoz lépett. Már csak pár óra és összeülnek. Ő és a maradék De Noirok, akik kitartanak mellette, vagy épp nincs hová menniük és nincs veszítenivalójuk, holnaptól csak arra koncentrálnak, hogy bármi áron, de eljussanak az ellenséghez. Össze kell szednie magát addigra. De nem hagyhatja így a szobát, mi van, ha bejön valaki?

 Megpróbálta kiemelni a kandallóból a felső kerámiacserepek egyikét, és már-már meglepődött a sikerén; ott találta a kulcsot. Van, ami sosem változik. Az apja ritkán zárta a dolgozószobáját, fenntartva a látszólagos illúzióját annak, hogy nincs semmi rejtegetnivalója a klánja előtt, ajtaja mindig nyitva áll számukra. De ez egy olyan pillanat volt, amikor szükség volt a kulcsra.

 Bezárta az ajtót és elindult a folyosó végén lévő hálószobájába azzal a feltett szándékkal, hogy hallgat Danielle-re és pihen pár órát. A nap utolsó meglepetése, amit feldolgozni sem volt ideje és energiája, hogy amint lehajtotta a fejét a párnára, nyomban el is aludt.