The Secret Of Moonacre - Holdfölde visszavár: VI. Fejezet - Újra a múltban

 Sziasztok :) Itt az újabb fejezet, szám szerint a hatodik. Ez nekem azért fontos, mert az életemben most már két meghatározó dátum is a 6-os számhoz kötődik, így mivel ez a szám különlegesen nekem, ez a fejezet remélem olyan különleges része lesz a történetnek számotokra, mint amilyenre szántam. Bár tény, hogy kissé elnagyolt, de a cselekmény szempontjában csak egy-két fontos része van. Inkább magyarázat, mint előre haladás. :) 

Jó olvasást! ^^

 Csodálatos késő tavaszi napsugarak sütöttek be a De Noir vár hatalmas ablakain, Robin szobájába, a fiú ezek simogatására ébredt. Kócos, göndör, barna fürtjei alól hunyorogva lesett ki, próbálta nem tudomásul venni a hasogató fejfájást és a másnaposság egyéb tüneteit. Mostanában egy ideje egyre többet nyúlt a borosüveg után.

 Néhány hónapja még csak, hogy a völgyet megmentették Maria Merryweather-el, Benjamin Merryweather unokahúgával. Az ellenséggel. A két család viszályának köszönhetően lett átok sújtotta Holdfölde. De jött a lány, akiről a jövendölések szóltak, a tisztaszívű, önzetlen lány. A Holdhercegnő. Kibékítette a két családot, elhozta a békét a völgybe és felszabadította azt az átok alól. Rendbe hozta a múltat, de megbolygatta a jövőt. Robinét legalábbis mindenképpen.

 A nővére esküvője közel egy hónapja volt, de a völgy megmentése óta Loveday ragaszkodott ahhoz, hogy egykor oly szoros testvéri köteléküket újfent megerősítsék. Így Robin kénytelen volt sok időt eltölteni Holdszálláson, Loveday új otthonában. Maria otthonában.

 Az esküvőig nem is nagyon szóltak egymáshoz, Maria néha a maga fenséges megjelenésével letipegett toronyszobájából, halvány figyelemre méltatva csak a vendégüket. Robint pedig ez meglehetősen zavarta. Még csak köszönetet se mondott neki a segítségéért. Átnéz rajta, semmibe veszi az áldozatot, amit Robin érte hozott. Egyébként sem stabil kapcsolatát az apjával még inkább rombolta azzal, hogy segített neki, Maria pedig a legcsekélyebb köszönetnyilvánítást sem tette meg, állítólagos úrilány létére.

 Az esküvőn aztán Robin, miután kicsit szemezett a pohár fenekével, hirtelen felindulásból odacsörtetett az asztalhoz, ahol a lány ült, és kérdőre vonta. Maria nemes egyszerűséggel csak annyit válaszolt, hogy nem mozognak egy körben, majd faképnél hagyta. Robint ez mindennél jobban bosszantotta, és elhatározta, hogy beszél a lánnyal, rendesen, józanul.

 Két napra rá, észrevette, hogy a lány az erdő szélén léptet poroszkáján. Ő maga figyelte saját vadászlova hátáról, észrevétlenül közelebb lopódzott hozzájuk és állati hangokat utánozva megijesztette a lovat, aki fékezhetetlenül rohanni kezdett befelé az erdőbe.

 Maria alig tudott a nyeregben maradni, kis híján le is esett róla, de a mögötte vágtató Robin utolérte és az utolsó pillanatban lekapta a nyeregből. Maria rémülten pislogott fel a férfire, akinek váratlanul az ölébe huppant.

„- Még mindig nem vagyunk egyenrangúak Hercegnő?” –kérdezte gúnyosan Robin.

 Maria meglepetésében csak hápogni tudott, majd nagy nehezen kinyögte a köszöntet és elnézést kért a nagyképű viselkedéséért. Robin szinte rögtön megbocsájtott neki, és boldog volt, hogy itt lehetnek ketten az ő birodalmában, ahol a lány idegen vendég, akit ő hívott be magához.

 Miután utolérték Maria lovát, hosszasan sétáltak az erdőben lóháton, egymás mellett. Beszélgettek sok mindenről, fontos és lényegtelen dolgokról. Észre sem vették, hogy elrepült az idő, csak amikor az ég rózsaszínesbe csapott át. Attól a naptól kezdve Robin minden nap ugyan akkor kilovagolt az erdőbe, Mariához, aki szintén eljött a megbeszéletlen és titkos találkáikra. Maria nem tudta miért titkolóznak, számára jópofa dolognak tűnt, újabb izgalmas, közös kalandnak, gyermekien ártatlan elméje fel sem fogta, mi is történik pontosan. Legalábbis Robin így látta.

 Megbolondította mégis ez a lány, ez a gyerek, megszerette, és a szívébe zárta, ahogy egyre több időt töltöttek együtt. Ezért tartott ott, ahol most volt.

 Emiatt nem kellett neki sok idő, hogy a kellemes délutáni séta rutinjához kiegészítőként becsatlakozzon esténként a klán többi tagjához a kocsmába. Ezzel csak maga alatt vágva a fát, hiszen egyre több gondot kevert maga körül, főleg, hogy mindenki tudta, Robin csak akkor jár el inni, ha valami nyomja a lelkét.

 Húsz éves felnőtt férfiként ő jócskán előrébb járt a magánélet terén, mint a Maria korú kölykök. Sőt, mi több, elég rég óta. Mégis, e miatt a kislány miatt kell kettős életet élnie.

 Oldalra fordult és ránézett a mellette a lepedőn elterülő hosszú világosbarna egyenes tincsekre és a takaró fölött kilátszó napbarnított női vállra. A bűntudat ismételten befészkelte magát az agyába, görcsbe rántva a gyomrát. Három éve már, hogy együtt van a csoportja egyetlen és igen értékesnek tartott női tagjával, aki köztük, rendesen „férfi módra” nevelkedett, aki aktív tagja a klán életének, nem úgy, mint a többi De Noir nő.

 Danielle, mintha csak megérezte volna, hogy párja őt vizslatja, megfordult az ágyban és hatalmas vigyorra húzta a száját, megvillantva tökéletes, fehér fogsorát.

-    Jó reggelt! –üdvözölte Robint, majd közelebb araszolt hozzá a takaró alatt, hogy át tudja ölelni a fiút. Robin könnyed, rutinszerű csókot nyomott kedvese puha ajkaira.

-    Neked is Danie. Jól aludtál?

-    Én igen, bár egyszer az éjszaka közepén arra keltem, hogy úgy forgolódsz mellettem, mint egy hurrikán. Rosszat álmodtál? –kérdezte a lány hatalmas világosbarna szemeit Robinra meresztve.

-    Igen, valami olyasmi. De hagyjuk, nem is emlékszem rá –legyintett Robin.

-    Oké –Danielle vidáman kipattant az ágyból, hogy felöltözzön. Robin követte a tekintetével, végigmérte ruganyos, csinos, tökéletes testét.

 Három év után is le tudta nyűgözni még a lány külseje, de már nem talált benne annyi izgalmat, mint hónapokkal ezelőtt. Amikor még minden a régi volt. Amikor még nem volt Maria.

 Váltott pár szót a lánnyal, végül abban állapodtak meg, hogy a klánnal együtt a nyugati táborhelyen, a törzshelyükön találkoznak. Ő és a Jeuneök, azaz a klán fiatal tagjai ott szoktak vadászni, táborozni, és ha úgy adódott rabolni. Mindenkinek volt egy-egy törzshelye. Az övék a nyugati táborhely a folyó partjától fél órára. Robin a folyóhoz akarta vinni Mariát. Tudta, hogy ez vakmerő ötlet, de nem érdekelte. Miután Danielle elindult, ő is öltözködni kezdett. Fél órája van odaérni az odvas fához, ahol mindig találkoznak, sietnie kell.

-    Danielle, comment ça va? –üdvözölte ikertestvérét Havier.

-    Szarul. Mit csináltok? –Danielle nem volt túl jókedvű. Rossz érzések fogták el, amint elváltak Robinnal. Bizonytalan, ideges lett, akárhányszor csak egyedül hagyta a fiút.

-    Mi baj van? –kérdezte Fürge, szelíd, kedves hangon. Itt mindenki testvérként szerette a másikat, hiszen együtt nőttek fel, és felettébb különlegesnek tartották őt, mivel lány, és az egyetlen lány volt, akinek Robin a nővérén kívül megengedte, hogy kicsiként velük játsszon. Miután Loveday egyre kevesebbet volt a társaságukban, Danielle egyre inkább érdekelté vált. Mindenki legalább annyira féltette és szerette, mintha mindnyájuk húga lenne, aztán három évvel ezelőtt Robin és közte kialakult a nagy románc. A szabadszellemű De Noirok közt ez nem adott okot a botránkozásra. Azóta Danielle egy amolyan féltve őrzött kincs volt, mert az erdő örökösének nőjeként értékessé és törékennyé vált mindenki szemében, hiába tudott vigyázni magára. Robint jól ismerték, eleinte voltak kétségek a kapcsolatukat illetően. De három év után már a kétségek eloszlottak csak az eljegyzésüket várta már mindenki. Danielle is.

-    Semmi. Csak még mindig rohadtul nincs változás, nem akarja előrébb mozdítani a kapcsolatunkat, és egyre jobban félek attól, hogy inkább véget akar neki vetni –Danielle őszinte volt a többiekkel. Mind azok voltak egymással. Senkinek nem volt titka, nem volt kétség, hogy gondolkodás nélkül mindent megbeszéltek, megosztottak egymással.

-    Jaj, Danie, tudod jól milyen. Az a csoda, hogy eddig kibírta egyhelyben. Szerintem egyszerűen csak ő is megdöbbent azon, hogy kezd felnőni. Lássuk be, ideje lesz már, de Robin időszámításában még bőven jó helyen tartotok. Nincs mitől félned –vigasztalta a húgát Havier.

-    Nézzétek, megjött Adam! –kiáltott oda a többieknek Mort, majd kakaskukorékolás-szerű kurjongatással üdvözölte a közeledő férfit. Mort volt csapat legifjabb tagja, aki mindössze 17 éves volt. Lelkes, fiatal újonc, a többiekhez képest, akik közt mindössze maximum 1-2 év volt, és az ikreknél és Robinnál mind idősebbek voltak. A legidősebb pedig Adam, Robin unokabátyja volt, aki idén töltötte a 23. életévét.

-     Sziasztok! –köszöntötte a még egyelőre foghíjas csapatot. –Megvárjuk a többieket, aztán megyünk vadászni?

-    Igen, fél mérföldes* körzetben miénk minden terület, nem jön ide más –újságolta Mort.

 Ebben maradtak. Danielle nem hozakodott elő többé a problémájával, s lassan, ahogy az lenni szokott, a csapat körében maga is megfeledkezett róla.

/*1 francia mérföld (lieu) = 4452 m/

 Maria lassan lépkedett a tűző naptól enyhet adó fák árnyéka alatt. Mostanában Robin mindig késett. Egy ideje már ő sem sietett annyira, bár napról napra jobban várta a pillanatot, amikor megláthatja a De Noir fiút. További öt perc séta után oda is ért a szokott helyükre, de Robin ismételten nem volt sehol, ahogy az már egy hete szinte megszokott lett. Maria nem is tudta elképzelni, miért is nem képes odaérni időre. Nem is sejtette, hogy Robinnak van valakije. Eszébe se jutott ilyesmi, főleg hogy zsenge kora ellenére számára is nyilvánvaló volt a fiú érdeklődése. Ugyanakkor pontosan fiatal úrilányhoz méltóan, naivan hitte, hogy ezzel az ártatlan kis románccal semmi baj nincs. Pedig volt, nem is kevés.

 Tíz perccel később már hallotta Robin fütyörészését, úgyhogy felkelt a gyökérről, amin eddig ücsörgött és sugárzó mosollyal köszöntötte őt. Robin észrevette, és a maga tartózkodóan kedves féloldalas mosolyával viszonozta a gesztust. Odalépett Mariához, és lovagiasan kinyújtotta a karját, amibe a lány belekarolt.

-    Napról-napra nagyobb gentleman válik belőled Robin! –nevetett Maria, és kétség kívül ténylegesen imponált neki Robin viselkedése.

-    Hercegnői társasághoz méltóan kell viselkednem nem igaz? –kacsintott rá a lányra Robin, de magában minden mozdulatát, minden szavát átkozta. Ha ezt a De Noir klánban megtudják!

-    Merre megyünk ma? Mit csinálunk? –érdeklődött Maria. Robin féloldalasan rápillantott és közben már kormányozta is őt a folyó partjának irányába. Miközben a lány hófehér bőrén kirajzolódó szeplőket tanulmányozta, válaszolt neki.

-    Majd megtudod, ha odaérünk. Éppen elrabollak, ahogyan szoktalak. Az elrabló pedig soha nem árulja el az áldozatának, hogy hova akarja vinni, nemde? –vigyorgott cinkosan Robin. Maria kicsit megszeppent, de nem mutatta jelét, elmosolyodott és behunyta a szemét.

-    Nos, akkor nem is szabad látnom, merre megyünk. De én megbízom az elrablómban, vezess Robin! –élvezte ezt a félig-meddig játékos felszabadultságot, ami kettejük között lezajlott.

 Robin kicsit kiemelte a szürke hétköznapokból, bevezette a felnőttek világának alapjaiba, az ismeretlen könnyű, felhőtlen szakaszba, ő pedig igyekezett a fiúnak minél többet adni az ártatlan, kedves gyermeki világból. Kiegészítették egymást, a világ lehető legfurcsább módján.

 Míg Maria elfoglalta magát gyermeki szerelmetes képzelgéseivel, addig Robin őrölte magát a dolgok komolyabb részével. Tudta, milyen felelőtlenség volt belekezdeni ebbe az egészbe, és ez napról napra jobban nyomasztotta. Azon túl, hogy tönkreteszi élete eddigi leghosszabb kapcsolatát, és komoly gondba sodorja a De Noirokat, játszik egy tizennégy éves kis fruska érzelmi világával is, és nagyon is jól szűrte le a jeleket, hogy sikeresen magába bolondította a lányt. A felelőtlen, ördögi és szenvedélyes énje ujjongott és cigánykereket hányt emiatt örömében, az igazi, a régi Robin de Noir.

 Ugyanakkor minél több idő telt el Mariával, minél jobban belegabalyodtak ebbe az egészbe, kezdett kialakulni egy olyasfajta új énje, aki nemcsak, hogy ellenezte ezt az egészet, de foggal-körömmel küzdött ellene. A lehető legrosszabb módszerekkel: ivott és mogorva lett. Nem is sejtette, hogy ez a kínzó őrlődés nem a miatt van, mert bűntudatot érez, hanem mert menekül a valódi érzései elől: szerelmes lett egy kislányba!

 Hamarosan elérték a folyót. Nem is sejtették, hogy a klán fiatal suhancai túlságosan is a közelben téblábolnak, és bármikor beléjük futhatnak.

-    Na, Hercegnő, nyisd ki a szemed, megérkeztünk.

-    Robin, ez gyönyörű!- sikkantotta Maria, amikor kinyitotta a szemét. A nap fénye kecsesen táncolt a színtiszta vízen, a csillogó habok alatt pedig látni lehetett a fickándozó halakat és a kis folyam élővilágának mozgolódását. Folyóhoz képest elég széles volt, pár méterrel odébb egy kis rozoga fa hidacska is átívelt felette. Festőien gyönyörű volt itt az erdő szívében ez az egész, Maria igazán romantikusnak találta.

-    Akkor tetszik? –kérdezte Robin mosolyogva.

-    Igen, nagyon is. Soha nem gondoltam volna, hogy az erdőnek ilyen csodálatos részei is vannak!

-    Mindig csak azt hitted, hogy ez egy sötét, komor hely, tele banditákkal meg ősöreg növényekkel? –motyogta Robin, kissé sértetten. Az öröksége, az erdő megnyugtató birodalma szent és sérthetetlen volt számára. Az évek során szinte eggyé vált vele. Ez az övé volt és ő az erdőé. 

-    Nem igazán, mindig is izgalmasnak találtam az erdőket, különösen ezt. Mióta a völgyet megmentettük, azóta kötődöm hozzá. Beszél hozzám, megérint, és amikor benne járok, nem érzek fenyegetést. Mintha vigyázna rám, semmint bántani akarna –vallotta be Maria.

 Robin csak csendben hallgatta a lányt. Néha igazán megdöbbentették a szavai. A finom kiejtése, a választékos, felnőttes beszéde. Mintha egy felnőtt nő lenne gyermeki testbe zárva. Talán pont emiatt volt nehéz gyerekként tekintenie rá. Elkapta a lány sugárzó, szürke tekintetét, és fogva tartotta. Mélyen a szemébe nézett, komolyan, elhivatottan. Viaskodott magával, és nyilván ezt a lány is megérezte, mert feszültsége kiült az arcára, és kicsit elpirulva elkapta a tekintetét.

-    Ne, Maria, nézz rám! Szeretem, amikor rám nézel –mondta Robin, mire a lány csodálkozva felkapta a fejét.

-    Én pedig azt szeretem, ahogy rám nézel –vallotta be Maria, fülig vörösödve.

-    Miért, hogy nézek rád? –Robin elmosolyodott, de közben érezte, hogy még most kéne megállnia, amíg nem késő. Viszont nem bírta már ezt a kétkedést, és a lehető legegyszerűbb módon akart neki véget vetni. –Csak nem azt akarod mondani, hogy szerelmesen?

 Maria vörösebb lett a hajánál. Nem, ilyet eszében sem volt mondani, soha nem merne ilyet kijelenteni. Ehhez ő még túlságosan gyerek! Ráadásul Robin nem az a fajta, aki beleszeretne egy kislányba. Vagy bárkibe is. De mégis, olyan furcsa ez az egész, Maria kezdte elveszíteni a fonalat.

-    Ne légy ennyire zavarban, nem jársz messze az igazságtól –szűrte a foga között a szót kedvesen Robin és Maria már tényleg csak levegő után tudott kapkodni. Mielőtt tiltakozhatott volna, vagy egyáltalán bármit gondolhatott volna, Robin, nyilván ezeket előre megakadályozva gyorsan és lágyan magához vonta, rászorította ajkait a lányéra, és megcsókolta. Nem is sejtették, hogy mindezt egy harmadik személy is nyomon követi.

 Adam nem messze állt egy nagy fa takarásában. Azt mondta a többieknek, elmegy Robinért, amíg a csapat többi tagja elmegy felhajtani az első vadat. A fiúk már nem bírtak tovább várni, de előttük az egész nap, a kis csapat „vezérének” is lesz még bőven része a mókában. De Adam álmában sem gondolta volna, hogy unokatestvére ilyesfajta mókák után járkál napközben. Eleinte nem látta kivel is van, pontosan akkor ért ide, amikor Robin és a nő szemezése átcsapott valami sokkal izgalmasabba, de ijedtségében rögtön egy fa mögé rejtőzött, nehogy Robinék észrevegyék. Amikor kicsit kihajolt, hogy szemügyre vegye ki is az, már csak a halványkék hosszú ruhát látta a lányból, mert Robin egész testével takarta, miközben éppen megcsókolta!

 Rövid kis csók volt, nem vallott a szenvedélyes Robinra, de amikor elhúzódott Adam rögtön megértette, miért is volt ez így. Nem egy egyszerű falubeli fruskával randizgatott ám az erdő mélyén, hanem magával Maria Merryweatherrel. Ez ám a fogás! Csakhogy nem ez volt az egyetlen probléma, ugyanis Robinnak ott volt Danielle, akinek most már biztosan jogosak a kétségei a kapcsolatukat illetően. 

-    Remélem nem zavarok –lépett ki a fa takarásából Adam. A szerelmesek egy szempillantás alatt szétrebbentek a hűvös franciás hangzású férfihang hallatán, de már úgy is mindegy volt, titkos kis románcukat leleplezték. Robin elkáromkodta magát, Maria pedig vörös fejjel bámulta cipője orrát.

-    Remélem, hogy ez itt –mutatott kettőjükre Adam -, egyáltalán nem komoly, csak álmodom.

 Maria itt hirtelen felkapta a fejét és önmagát is megdöbbentő harciassággal kiabált a komor, idegen férfira. Őt annak idején nem látta Robin sleppjében.

-    Csak azért, mert Merryweather vagyok!? Azt hittem a pár hónappal ezelőtt történtek felújították a régi De Noir - Merryweather szövetséget!

 Robin és Adam meglepetten pislogtak a lányra, de Adam hamar felocsúdott a döbbenetből.

-    Áh, szóval nem tudja… Így érthető, ravasz egy róka vagy Robin –szólt elmélázva.

-    Fogd be Adam! –mordult rá Robin. A lehető legszörnyűbb csapdába került. A szíve mélyén azonban remélte, hogy legkedvesebb unokatestvére nem fogja hátba szúrni. Viszont azzal is tisztában volt, hogy Maria kérdezősködni fog, és ezt nem kerülheti el.

-    Nyugalom öcsém, én ezt rád hagyom. Hidd el, mindnyájunknak szórakoztatóbb lesz.

-    Ne szórakozz velem Adam! –Robin kezdett kijönni a béketűréséből.

-    Eszemben sincs –emelte fel maga elé a két kezét védekezőleg Adam, tettetett döbbenettel. Maria azonban semmit sem értett a két férfi szócsatájából.

 Adam lassan megfordult és elindult a fák közé. Robin fájdalmas arccal nézett utána, mint egy gyerek, akinek elvették a kedvenc játékát.

-    Robin, mi volt ez az egész? –kérdezte Maria.

 A fiú nem válaszolt, csak döntött és minden szó és magyarázat nélkül unokabátyja után vetette magát, faképnél hagyva őt. Maria csak állt ott tátott szájjal, bámult utána a semmibe, majd sértetten hazakullogott.

-    Adam! Állj már meg! Várj! Adam!! –kiabált Robin az erdőben a másik férfi után loholva.

 Adam bevárta, majd fürkésző tekintettel nézte őt.

-    Csak egyet mondj meg Robin: miért? –és ebben a kérdésben minden benne volt. Robin sóhajtott egyet és lehajtott fejét vakarta. Elkáromkodta magát, majd elkínzott arccal nézett a fivérére.

-    Ne Robin, ne nézz így rám! Csak válaszolj.

-    Nem tudok Adam. Nem értem az egészet. Nem tudom, mi van velem, nem tudok uralkodni magamon a fenébe is!

-    Nem szereted már Daniellet?

-    De!

-    Akkor? Mi ez a játszadozás ezzel a Merryweather csitrivel? Ez egy ritka jól elbaszott helyzet Robin. Ebből már nem jössz ki jól.

-    Kösz, ezt én is tudom –morogta Robin.

-    Mást nem tudok mondani. Egy idióta vagy.

-    Cseszd meg! –kiabált Robin.

-    Nem Robin, te cseszd meg! Most rohadtul nem kellene ilyen magasan hordanod az orrodat, különben nem segítek.

-    Tehát segítesz nekem? –csillant fel Robin szeme, és egyből higgadtabban állt a dologhoz.

-    Igen, a magam módján.

-    Ez mit jelent?

-    Melyiket akarod? –kerülte ki a kérdést Adam.

-    Ez nem ilyen egyszerű! Maria még gyerek, Danie pedig három éve velem van.

-    Ezen már késő gondolkoznod.

-    Tudom.

-    Szóval? –nézett rá várakozóan Adam.

 Robin beharapta az ajkát, behunyta a szemét, elgondolkozott, majd így szólt: - Adj egy kis időt!

-    Kapsz egy napot, hogy eldöntsd.

-    Legyen.

 Ebben állapodtak meg, de Robin sejtette, hogy Adam egyáltalán nem áll pártatlanul a dologhoz.

 Maria másnap reggel, amikor felkelt, ugyan olyan feldúlt és dühös volt, mint amikor kifelé trappolt az erdőből. Nem tudta elhinni, hogy Robin megcsókolta, aztán amikor megjelent az az Adam nevű fickó, se szó, se beszéd, otthagyta!

 Ebben a hangulatban ment le reggelizni és valószínűleg sütött róla a dühe, mert se nagybátyja, se a mindig beszédes Loveday sem szóltak hozzá. Csendesen végigtanulta a szokott négy órát Miss. Heliotrope-pal, aki ezután hazament az ezüstharmati paplakba, ahová a völgy megmentése után költözött a –mostanra már férjéhez- paphoz, Louis de Fontenelle-hez.

 Miután nevelőnője elment, kiült egy verseskötettel a kezében a szalonba, az ablakpárkány párnázott részére. Nem akart az erdőbe menni, nem akarta, hogy szórakozzanak vele. Ennek ellenére mégis egyfolytában az erdő irányába tévedt a pillantása.

-    Kisasszony, látogatója érkezett –lépett be Digweed, a kocsis és mindenes, nyomában Robinnal.

-    Köszönöm, Digweed –biccentett a férfinak Maria, mire az finom meghajlással kihátrált a szobából és becsukta maga után az ajtót.

-    Robin, mit keresel itt? Teljesen elment az eszed, mit fognak hinni, ha megtudják, hogy szánt szándékkal csak is hozzám jöttél?

-    Mit számít? Beszélnünk kell, azt hiszem –mondta Robin zavartan, mire Maria egyből tárgyilagos arckifejezést öltött. Rémisztően felnőttként festett.

-    Nos, akkor beszéljünk. Gyere, foglalj helyet. Kérsz valamit? Teát, szendvicset..?

-    Nem, köszönöm.

-    Hát akkor térj a lényegre.

-    Ne légy már ilyen jéghideg. Azt hiszem, a tegnapi után…

-    A tegnapi után tartozol némi magyarázattal –mutatott rá a problémára Maria.

-    Igen, igazad van, éppen ezért vagyok itt. Nézd, én nagyon megkedveltelek Maria. Sőt mi több, azt hiszem, meg is szerettelek. Viszont a tegnapi csók az hiba volt.

-    Nagyszerű! –csattant fel Maria. –Szóval az első csókomat tizenöt évesen kaptam egy felnőtt férfitől, aki utólag elkezdett gondolkodni, és aztán, miután otthagyott egyedül az erdőben, másnap beállít és közli, hogy hiba volt? Robin, mondd, hogy csak viccelsz!

-    Nem, Maria, nézd, én tudom, hogy nem kellett volna.

-    Ettől nem lesz jobb… -Maria a könnyeivel küszködött.

-     Figyelj rám, kérlek –ült a lány mellé Robin és megfogta a kezét-, nem azt mondtam, hogy rossz volt, vagy, hogy megbántam volna. Csak azt, hogy hiba volt. Az még nagyobb, hogy az unokabátyám meglátott minket. Hatalmas gondot zúdítottam ezzel a nyakamba, mert nekem meg kell felelnem bizonyos elvárásoknak a klánban, amit már azzal megszegtem, hogy találkozgattunk. És ezzel elárultam valakit, aki közel áll hozzám. Illetve valakiket, és természetesen az egyik te vagy. Én… tényleg, nagyon sajnálom!

-    Neked feleséged van?! –kapta a szája elé a kezét Maria, és maga sem tudta, hogy jutott erre a következtetésre, de ez tűnt az egyik legkézenfekvőbbnek. Nem tudott más problémát elképzelni ezen kívül.

-    Valami olyasmi…

-    Valami olyasmi? Robin, ugye csak szórakozol? –kérdezte Maria. Már nem is próbálta visszatartani a könnyeit. Kis patakokként megeredtek, végig az arcán, de ennek ellenére sem tudta elfordítani a tekintetét a fiú mogyoróbarna szemeiről.

-    Kérlek, hallgass meg Maria. Ez réges-régóta tart már, és én már egy ideje nem érzem biztosnak az egészet, de megkövetelik, hogy elvegyem. Nem mondják ki, de tudom. Valószínűleg ezért van az, hogy már nem szeretem úgy, mint régen.

-    És most én lettem a másik nő? Az, akivel vigasztalódsz, csak mert bele akarnak kényszeríteni valamibe, amit te nem akarsz?

-    Hidd el, nem volt bennem ilyen szándék. Nem azért kezdtem el koslatni körülötted. Én csak szimplán beléd szerettem.

-    Kifelé –suttogta Maria.

-    Tessék? –Robin mindenre számított, csak erre a reakcióra nem.

-    Az mondtam kifelé! Tűnj el a szemem elől, látni sem bírlak! –zokogta Maria, majd felpofozta Robint és elrohant a lépcsők irányába.

  Robin csak pislogott és tátogott, mint egy hal, arca égett a pofon friss nyomától. Sajnálta, hogy ez történt, de kicsit megnyugodott. Nem kell többé mocskosnak éreznie magát, olyannak, aki megrontani készül egy kislányt. És végre megint tisztességes életet élhet Daniellel és a De Noir klánnal. Csak az a kínzó üresség ne lenne…

 Három hónappal később…

 Szeptember első hete volt, a De Noir várban minden és mindenki nyüzsgött és alig várták, hogy delet üssön az óra. Akkora volt ugyanis kitűzve a nagy nap. Danielle és Robin esküvője. Mindenki erre várt, és Coeur de Noir is végre úgy érezte, megint büszke lehet a fiára. Lányaként szerette Daniellet, aki a többiekkel együtt rengeteget időzött a várban azóta, hogy csak járni tud.

 Robin a hálószobája ablakánál állt és a sürgő-forgó embereket nézte. A De Noir várkertben hatalmas boltív állt, minden és mindenki ünnepi díszben parádézott. Ez az esküvője napja, és ő mégsem volt boldog. Az eltelt hónapok alatt ugyanis megutálta aráját. A Mariával folytatott csúfos beszélgetés után elszánta magát, abban a reményben, hogy könnyebb lesz minden, így megkérte Danie kezét. Azóta rá sem ismert. Nemcsak, hogy az „igen” után kijelentette, már azt hitte, sose teszi fel neki Robin ezt a kérdést, de azóta túlságosan is… nő lett. Egyszerűen nem lehetett vele bírni, már nem akart vadászni járni, nem akart a klántagokkal szórakozni, csak az esküvője körül forgott az agya. Robin ezt ki nem állhatta. Nem ezért szeretett bele annak idején.

 És ott volt még az a másik dolog is, hogy kialakuló és talán nagyobb erejű románcának Maria Merryweatherrel miatta kellett véget vetnie. Tudta jól, telhetetlensége miatt inkább magára kellett volna haragudnia, de egyszerűen nem tudott.

-    Kopp-kopp. Hogy vagy kuzin? –lépett a szobába Adam, Robin tanúja.

-    Nagyon nem vagyok jól. Nem akarom ezt Ad.

-    Tudom. De ugyan azt mondom neked, mint mielőtt elküldtelek beszélni Mariával. Azt kell tenned, ami a helyes.

-    De ha egyszer már nem a régi ez az egész testvér. Én már nem tudom úgy szeretni Daniellet, ahogy régen. Te is tudod.

-    Tudom –sóhajtott Adam. –De nem tehetsz mást. Hidd el, ha nem Danielleről lenne szó, nem szóltam volna érte. Meghagytam volna neked, hogy te dönts. De vele ezt nem teheted meg. Nem hagyhatod ott, főleg nem egy gyerekért.

-    Ha te nem lennél, megtettem volna –mondta Robin.

-    Tudom.

-    Te ma mindenre ezt mondod –mosolyodott el keserűen Robin.

-    Mert egy zseni vagyok. Viszont ez a zseni nem kellett az arádnak, szóval ha már téged választott helyettem, akkor tedd boldoggá. Ennyit kérek.

-    Nem zsarolhatsz egész életemben ezzel. És azzal sem, hogy meg kell felelnem apám és a klán elvárásainak. Általában a nőket szokták kényszerházasságokba verni, nem a férfiakat.

-    Tévedsz, a férfiakat is.

-    Kit érdekel. Ez most akkor sem fair. Érzelmileg zsarolsz –ingatta a fejét bosszúsan Robin.

-    Néha muszáj. Nem robbanthatsz fel egy ilyen bombát a családod feje fölött. Csak azt szeretném, ha megtennéd, amit kell.

-    Megteszem.

 Maria egyedül volt a kastélyban és csendesen ült a toronyszobában. A család többi tagja hivatalos volt Robin esküvőjére. Loveday teljesen odavolt a gyönyörtől, hogy az öccse házasodik, Maria viszont teljes mértékben ignorálta a témát, így még csak az ara nevét sem tudta. Nem is érdekelte, tudta, hogy egyébként sem ismeri, minek fájdítsa a szívét részletekkel?

 Wrolf az oroszlán ott feküdt mellette az ágyon, szelíden, mint a kezes bárány, hatalmas, sörényes fejét Maria ölébe hajtva, mint egy kutya. A lány az ő fülét vakargatta és próbált nem Robinra gondolni, de nem ment neki valami fényesen. Szemét minduntalan könny árasztotta el, akárhányszor arra gondolt, vajon Robin kimondta-e már az igent. Vagy, hogy vajon boldog-e, gondol-e rá néha. Hiányozik neki egyáltalán, vagy már el is felejtette? Nem bírt a gondolataival. Hozzábújt Wrolfhoz és a sörényébe temetve arcát, hirtelenjött álomba sírta magát.

 A násznép elcsendesedett, Robin az oltárnál állt. Danielle kilépett a várból, és felé tartott. Arcát fátyol takarta, ruhája elegánsan szabad volt, a karját borító csipkerész alatt kivillant meztelen bőre, ruhája csontszín fehér volt, elbűvölő. Robin sose látta még ennyire nőiesnek. Sosem látta még szoknyában.

 Arája lassan odaért mellé és a csipkesokaság alól rámosolygott. Fontenelle atya elkezdte az esküvői beszédet, a násznép síri csendben figyelte a ceremóniát. Danielle elismételte az esküt, örök hűséget és szerelmet fogadott. Minden szem Robinra szegeződött, aki nem is vette észre, hogy mindenki az ő igenjére vár. A pap finoman megköszörülte a torkát.

-    Khm Robin, akkor felteszem a kérdést még egyszer. Fogadod-e ezt a nőt hites feleségedül, jóban-rosszban, egészségben-betegségben, szegénységben-gazdagságban, hűséggel és odaadással, míg a halál el nem választ?

-    Én… -Robin érezte, hogy nézik, érezte a feszültséget. Adam megérezte a bajt, halkan megköszörülte a torkát, nógatva Robint arra, hogy kimondja azt az egyszerű kis szót… -Nem.

 Az egybegyűltek egyszerre hördültek fel, pár női sikkantás is az égbe szökött. Danielle döbbenten félrerántotta az arca elől a fátylat.

-    Micsoda? –kérdezte száraz torokkal.

-    Sajnálom Danie. Én próbáltam visszakozni, finoman, óvatosan. De belehajszoltak volna ebbe a házasságba, amiben nem lettem volna boldog, így te sem. Nem akarlak magamhoz láncolni úgy, hogy már nem szeretlek. A régi varázs elmúlt, különösen az utóbbi napokban. Az esküvő és ez az egész mizéria teljesen megváltoztatott, én nem ebbe a nőbe szerettem bele. Bocsáss meg. És be kell vallanom még valamit. Beleszerettem valaki másba.

 Újabb hitetlenkedő morajlások, kiáltások hallatszottak, Adam és Benjamin Merryweather fogták a fejüket, Loveday kikerekedett szemekkel meredt az öccsére, Coeur pedig hitetlenkedve és megvetően nézte a fiát. Ismét csalódást okozott neki.

-    Úgy értsem, hogy akkor ez most… ennyi volt? –kérdezte sokkoltan Danielle.

-    Igen. Ne haragudj –mondta Robin, azzal végigcsörtetett a padokból kialakított folyosón, felült a lovára és elvágtatott a Merryweather birtok irányába.

 Útközben egyre csak arra gondolt, mennyire elbánt szegény Daniellel, de ugyanakkor leginkább Adamet okolta az egészért. Csendben is elintézhették volna, ketten, maguk között. És akkor Mariát sem kell eltaszítania magától. Most teljes káosz uralkodott körülötte. A Merryweather kastélyhoz érve leugrott a lováról és berontott a kapun, fel egyenesen a toronyszobába.

-    Maria, odabenn vagy? –kiáltott be a kis ajtón. Nem érkezett válasz.

-    Maria, kérlek, ha bent vagy, válaszolj –kezdett dörömbölni a bejáraton. Odabenn Maria felriadt a durva kopogásra.

-    Nyisd ki kérlek –hallatszott kintről egy ismerős, érdes, mély hang.  

-    Robin, mit csinálsz itt, neked nem az esküvődön kéne lenned? –tárta ki döbbenten az ajtót Maria. Robin nem is válaszolt, csak egy gyors mozdulattal beugrott a szobába, és magához rántotta a lányt, majd szenvedélyesen megcsókolta.

 Maria tágra nyílt szemekkel először mozdulatlanná dermedve hagyta, hogy motoszkáljon a férfi nyelve a szájában, de amikor észhez tért, átadta magát a csóknak, viszonozta, követelte, hogy ne legyen vége. Háromhónapnyi keserűséget és fájdalmat sűrített ebbe a csókba. Amikor vége lett szédülten nézett Robin szemeibe.

-    De hát mi lett az esküvővel? –pislogott a férfira.

-    Leléptem, unalmas egy buli volt. A vőlegény egy mocsok, mindenki előtt közölte az arával, hogy valaki mást szeret, majd egyből rohant a szerelme karjaiba.

-    Robin, ezt nem mondod komolyan ugye? –nyílt tágra Maria szürke szeme.

-    De, a legkomolyabban. Egy szemét alak vagyok, de nincs mit tenni. Csak sajnálom, tudod, mégiscsak szerettem egykor. De ne beszéljünk most erről, van e nélkül is elég gondunk.

-    Mint például? –értetlenkedett Maria.

-    Például a korod. Nem gondolod, hogy kicsit túl idős vagyok hozzád?

-    Nem. De ha így is van, majd felnövök hozzád –incselkedett a lány, majd megcsókolta Robint újra.

 A kastélykertből pedig egy fehér ruhás nő, aki szerelme nyomát követte idáig, zokogva nézte, ahogy Robin de Noir és Maria Merryweather szerelme beteljesedik.