The Secret Of Moonacre - Holdfölde Visszavár: XII Fejezet - Kihátrálás

 Sziasztok! 

 Rengeteg idő telt el az utolsó bejegyzés óta -kétségbeejtően sok! Ennek oka, hogy az utóbbi évem olyan zűrösre sikerült, hogy egyszerűen képtelen voltam normálisan írni. Ha volt időm, nem ment, ha nem volt időm, sikítani tudtam volna, hogy valaki vágjon hozzám egy laptop-ot vagy legalább egy füzetet és egy tollat, vagy csak egy tollat, hogy leírjam a gondolataimat, annyira pengék éppen. Nos, ugyan nem lett olyan, amin megérte egy évet ülni (a legjobb ötletek nem adtak ki egy teljes egész, komplex fejezetet, úgyhogy párat elraktam későbbre :D), de elkészültem a folytatással és ami a jó hír, hogy cserébe az időért, amit vártatok rá, én kicsit előre is dolgoztam, úgyhogy a következő fejezetek is elég erősen körvonalazódnak már, vannak belőlük kész részek, már csak össze kell őket szerkesztgetni meg kitölteni néhány történeti űrt és minden jó lesz. Legalábbis így tervezem :D Remélem még vagytok páran, akik kitartotok mellettem és Robinék mellett, és tetszeni fog nektek, amit hoztam. :) 

 A három De Noir visszatért Holdföldére anélkül, hogy akár egyetlen szót is váltottak volna egymással. Robin hangulata mély hallgatásra sarkallta társait, sugárzott belőle a feszültség.

 „-Mennyi elvesztegetett idő!”- gondolta magában.

 Napokra bezárkózott az apja irodájába és egyetlen dologgal foglalkozott; a fellelhető források alapján utána nézett a másik két névnek is. Semmi olyat nem talált, amit nyomravezetőnek lehetett volna nevezni. Elkeserítette a gondolat, hogy mi van, ha a másik két gyanúsítottjuk is vakvágányra tereli őket. Lassan, bár magának is nehezen ismerte be, belátta hogy valószínűleg soha nem kapja vissza a fiát. Ahogy a napok teltek, úgy változott a kereséssel és az ivással töltött idő arányossága, és nem jó irányba. Senkit nem engedett be napokig, és Mariához sem ment el. Mindenkit aggasztott a dolog, még Sir Benjamint is, aki nem győzte tartani a lelket az unokahúgában.

 Egyik éjszaka megunta a saját maga által kreált börtön bezártságát és az éj leple alatt kilovagolt a várból, be a faluba. Ki akarta szellőztetni a fejét. Nem akart az erdőben tartózkodni, nem akart belefutni az ellenségeibe, egyedült akart csak lenni, a gondolataival, a bajaival… a családjával. Viszont nem mehetett éjnek évadján Holdszállásra, úgyhogy ezutóbbiról most lemondott. Vagy már megint. Ki tudja?

 Csendesen ügetett a kis faluba vezető úton, minden rendben volt, nem támadott rá senki, nem vette észre senki. Viszont nem tudta, hogyan tovább. Éjfél is elmúlt már, mikor megérkezett, nem sok ház ablaka világított arról tanúskodva, hogy odabent ébren tevékenykedik valaki. Gondolkodott egy kicsit, majd határozott mozdulattal megsarkantyúzta az állatot és a fogadó felé vette az irányt.

 Odabent észre sem lehetett venni, mennyi az idő, a bent ülők felől lehetett volna ugyan úgy dél is, senkit nem izgatott. Néhányan a pultnál lézengtek egy-egy újabb kupa sörért vagy egyéb italért, mások kis társaságokba vagy párokba rendeződve ültek az asztaloknál, két felszolgáló lány hordta az üres és a teli korsókat, poharakat a helyükre.

 A csapos az ajtó nyitódására hanyagul odapillantott, ám mikor meglátta, ki talált be az ajtaján, megilletődéssel vegyes örömmel nyugtázta, hogy a régi De Noir törzsvendégekből egy visszatalált hozzá.

-      Robin! Micsoda meglepetés, nem számítottam rád mostanában -mosolygott a megviselt külsejű férfira. -Gyere, ülj le, mesélj, mi újság?

-      Morris, nem is reméltem ilyen szíves fogadtatást -mosolygott vissza rá Robin, minden tőle telhetőt beleadva. Megindult a pult felé, és lehuppant az egyik kis bárszékre, miközben a csapos intett az egyik felszolgáló lánynak.

-      Lora, adj inni ennek a sok szomjas marhának, ameddig én elbeszélgetek kicsit régi barátommal -biccentett Robin felé. A lány minden tiltakozás nélkül beállt a pult mögé és felvette a rendeléseket.

-      Na, mesélj, hogy áll a keresés -tért rögtön a tárgyra Morris. -Mondd, hogy ünnepelni jöttél.

-      Bár úgy lenne barátom, de inkább gyászolni. Megjártam Londont, árnyékra vetődtem. Napok óta ki sem mozdultam a várból, csak a keresésnek szenteltem minden ébren töltött időmet, alig aludtam, de semmi használhatót nem találtam, semmi új nyom, semmi, amin elindulhatnánk. Kezdem elveszíteni a reményt.

-      Ne légy már ilyen nyápic Robin, ez nem De Noir virtus -korholta Morris, miközben elé rakott egy pohár whisky-t.

-      Hagyd az üveget, ma ez az enyém, senki másnak nem adhatsz belőle, hacsak nem én kínálom.

-      Ahogy akarod, amíg fizetsz, sosem tiltakozom. Mondd csak, az asszonnyal mi a helyzet? Vígasztalod azért kellőképpen? -kérdezősködött tovább a csapos minden tapintat nélkül.

-      Lassan azt is elfelejtem, hogy néz ki valójában. Elvesztem az agyam teljesen. Nem akarom látni Morris. Nem akarom látni, mit tett vele az, hogy feleségül jött hozzám. Olyan fiatal még, nincs húsz éves! Ha a fiunk végleg elvész… soha nem áll talpra belőle -Robin nagy lendülettel lehúzta a pohara egész tartalmát, majd félrelökte azt és megragadta az üveg nyakát.

-      Tudod Robin, nem szép dolog kihátrálni az ilyen helyzetekből. Persze, könnyű ráfogni ezt olyasmikre, mint hogy rossz így látni, vagy nem akarsz még több fájdalmat okozni vagy egyéb baromságok, csak tudod, az a helyzet, hogy ezzel többet ártasz, mint segítesz. Neked ilyenkor az asszony mellett a helyed és ezt ő is így látja.

-      Mostanra már inkább gyűlöl, semmint hiányol, ebben biztos vagyok. Nagyon tud rám haragudni, ha úgy érzi, rosszat tettem, a baj csak az, hogy ezúttal tényleg igaza is van -a szájához emelte az üveget és ivott még egy kortyot az italából. – Ne is beszéljünk többet erről, azért jöttem, hogy kicsit kitisztítsam az agyamból ezt az egészet.

-      Ahogy akarod Robin -hagyta rá Morris.

-      Sikerült már férjet találnod a lányodnak?

-      Lorának? Ugyan, az nem olyan egyszerű. Mióta nem a szülők kötelezik el a gyerekeiket, azóta mind azt a bizonyos „Ő”-t hajkurássza. Hah, ugyan, mit érnek vele? Én is szerelemből házasodtam -nyomta meg gúnyosan a szót Morris. -A kocsmáros és a Madame, heh, micsoda l’amour! Csak aztán elillan a rózsaszín köd előbb vagy utóbb. Nálunk akkor ütött be a vég, amikor Lorát be akarta vinni magához kurtizánnak. Akkor úgy elvertem, hogy többet a közelünkbe sem jött!

-      Micsoda anya! -sóhajtott Robin.

-      Az, a fene egye meg. Nem volt abban egy cseppnyi jóérzés sem, pláne, ha üzlet került szóba. A kislányunk pedig igen sokat érő csibe lett volna neki. Gondolom velem sem a két szép szememért volt olyan sokáig. De nem untatlak én ezzel. Ha tudok neked valamiben segíteni, csak szólj Robin, de most visszatérek a teendőimhez -veregette vállon a kocsmáros, majd kihessegette a lányát a pultból.

 Robin sokáig csak nézelődött a vendégek között és itta a whisey-t, nem szólt senkihez. Idegen arcokat keresett, és lévén, hogy ez egy kis és jelentéktelen falu volt, távol a nagyobb városoktól, remélte, hogy akad valaki, de nem. Minden egyes szem, ami megtalálta, sajnálkozással telt meg. Ismerték őt és tudták a nyomorát.

 Egy idő után kezdte magát rosszul érezni a szánakozó tekintetek gyűrűjében és az itala is majdnem teljesen elfogyott, úgyhogy lekászálódott a székéről és elindult vissza a várba.

 Másnap az apja dolgozószobájában ébredt az előző napi ruhájában a kandalló előtt. Fogalma sem volt, hogy mikor és hogy jutott ide vissza, az éhgyomorra ivás hatására a hazaútjából is csupán az maradt meg, hogy valaki felsegítette a lovára. Felült, és kótyagos fejét dörzsölgette. Felszisszent, ahogy a szemöldökéhez ért, így belenézett a falon lógó kis aranykeretes tükörbe, és látta, hogy valami felhasította a bőrét. Nem emlékezett az esetre.

 Hasogató fejfájással és üres, de háborgó gyomorral ment le az étkezőbe, ahol Adam és Bertrand ücsörögtek és éppen… ebédeltek.

-      Mennyi az idő? -nézett rájuk Robin kérdőn.

-      Dél is elmúlt már. Meg jó pár nap -meredt rá Adam. – Észhez tértél?

-      Mondhatni. Kellett egy kis idő hozzá. Nem találtam semmi újat és kezdtem elveszíteni a fejem, de Morris tegnap kicsit felrázott -ismerte be Robin.

-      Örülök, hogy egy vén csapos többet ér el nálad néhány pohár piával és egy kis hegyibeszéddel, mint én és a többi kuzinod együttvéve.

-      Nem tartott hegyibeszédet, és csak rávilágított arra, hogy igazatok van, bármennyire is tiltakoztam ellene.

-      Akkor elmész Holdszállásra? -érdeklődött a másik unokatestvére, Bertrand.

-      Igen, amint kezdtem valamit ezzel az irtózatos másnapossággal.

-      A levese uram -lépett be a helyiségbe a személyzet egyik tagja.

-      Végszóra -huppant le Adam mellé Robin. -Edwin, nem tudja, mi történt velem tegnap éjjel? -mutatott a sebhelyére.

-      Nem vett észre egy faágat -hajolt meg illedelmesen a megszólított, ezzel is leplezve a mosolyt, ami az ajkán táncolt.

-      Elmehet, hogy kiröhöghessen -intett neki Robin.

-      Köszönöm, uram.

 Maria a szobájában ült és alvó fiának látványában gyönyörködött. Arra gondolt, hogy ha a másik fia is vele volna, akkor az égvilágon semmi sem tudná kizökkenteni a lelki békéjéből. Kissé ironikusnak találta, hogy nem lehet boldog a gyermeke mellett, mert a másikat elragadták tőle. Ezt a fajta iróniát legalább annyira gyűlölte, mint jelenlegi helyzetét.

 Nem adta fel a reményt, hogy visszakaphatják George-ot. Minden nap a Nappal ébredt, várta, hogy kopognak az ajtaján, vagy Robin akár az éj leple alatt vágtatva rátöri Holdszállás kapuját, kezében a kisbabájukkal. Minden reggel, amikor kinyitotta a szemét, remélte, hogy két csecsemő sírása indítja a napját egy helyett, hogy oldalra fordulva a férjét csókolhatja és nem az üres párnát szorongatja majd izzadt tenyérrel… de nem történt változás. A napok teltek, a percek peregtek, ő pedig egyre fáradtabb lett, egyre reményveszettebb.

 Soha nem fogja végleg feladni, de az nem feltétlen kell azt jelentse, hogy nem élhet a jelenben, ezt ő maga is tudta. Ha el is veszíti az egyik fiát, örökké gyászolni fogja, de attól még a másiknak fog élni és nem hagyja majd, hogy vele is elveszítsék egymást. Egyre hosszabb pihenőket tartott a hatalmas könyvek átnézésében, hogy Coeur-rel foglalkozzon. Tisztában volt vele, hogy már úgy sincs sok értelme a könyvtárban való keresésnek, nagybátyja könyveinek azon példányait, amiket csak talált, mindet átnézték. Tudta, hogy nem fog itt már semmi hasznosra lelni, egyedül a lelki békéjének megőrzése érdekében olvasgatta őket, hogy ne érezze magát tétlennek.

 Másik fiáról való gondoskodása miatt nem érzett bűntudatot, hogy kivételesen nem lázad férje és nagybátyja kérése ellen és valóban nem hagyja el a birtokot. Úgy érezte, ennél többet nem tehet az ügyük érdekében, és ez így volt helyes. Ő is belátta, hogy nem tehet más egyebet, mint hogy teljesíti a reábízott feladatot; vár, és bízik Robinékban, miközben Coeur-re vigyáz.

 Ugyanakkor a napok monoton egymásutánban teltek. Reménykedés, ébredés, reménykedés, fia ébredése, reménykedés, szoptatás, reménykedés, Coeur délutáni alvása, reménykedés. Keresés, sírás, reménykedés, újabb szoptatás, kis játék és reménykedés, megint egy kis keresés, altatás és reménykedés, lefekvés, várakozás, reménykedés, sírás és elalvás… majd a rémálmok.

 Álmodott mindenről, de soha nem volt boldog. Ha nagyritkán szépet is álmodott, valahogyan mindig rosszra fordult. Álmodott úgy is rosszat, hogy annak semmi köze nem volt a kisfiához, álmában nem is tudott a létezéséről. Sokszor volt újra kislány, sokszor álmodott arról, hogy nem tudta megmenteni a völgyet és mindannyian meghaltak. Álmodott arról is, hogy megárvulását követően nem Miss Heliotrope vigyázott rá, hanem bekerült egy dologházba és ott rémes dolgok történtek vele.

 Álmodott arról, hogy Robin elárulja őt, a végső pillanatban az apja mellé áll… az egyik álmában a férfi Danielle-el maradt, ő pedig úgy öregedett meg, hogy soha nem szeretett mást és egyedül halt meg a toronyszobájában. Danielle mosolya egész álombeli életében kísértette, Robin padig imádta, rajongott azért a mosolyért, egy pillantást sem vetve Mariára, a kislányra a völgyből. A régi ellenségre. Egy Merryweatherre.

 A legtöbb rémálmában még így is a fia szerepelt. Sokszor álmodta azt is, hogy egyáltalán nem ikrei születtek, csak egy kisfiú, akit ugyan úgy elragadtak tőle. Ezek után az álmok után az álomtól kábán egy pillanatra megnyugodott, amikor a fia sírása felébresztette, vagy magától felriadva látta a békésen alvó babát a kiságyban. Ám nemsokára, a tudata tisztulásával jött az iszonyatos bűntudat és fájdalom könyörtelen hulláma, ami késként hasította végig az egész testét. Azok az ébredések voltak a legrosszabbak. Sokáig tartott, mire újra össze tudta magát szedni utána- és sajnos az utóbbi időben ez volt a leggyakoribb.

 Mindezt tovább rontotta, hogy az egyetlen ember, akivel ezt a szenvedést és szomorúságot megoszthatta volna, az, aki vigaszt nyújthatott volna számára, távol volt.

 Robin a londoni akciója előtt is keveset járt Holdszálláson, de mióta visszatértek onnan, egyáltalán nem jelentkezett. Mariának semmi híre nem volt a férje felől hetek óta. Ha senki nem mondta volna neki, hogy Robinék nem jártak sikerrel, akkor is rájött volna. Elég nyilvánvaló volt az egész. Szíve mélyén már az indulásuk előtt is tudta, hogy zsákutcába vágtatnak. Mondhatni anyai megérzés.

 Robin távolléte csak tovább rontott az állapotokon. Loveday is feszült volt miatta, a nagybátyja pedig sokszor hangot adott annak, hogy véleménye szerint a férje egy semmirekellő alak, aki jelen helyzetben is csak sajnáltatja magát, ahelyett, hogy a családja mellett lenne. Sir Benjamin és felesége össze is vesztek ezen. Maria azonban szó nélkül tűrte a vádakat. Nem feltétlenül értett egyet a nagybátyja véleményével, de el kellett ismernie, hogy a szavai mögött több van, mint puszta rosszindulat, vagy ellenszenv.

 Gondolataiból kopogás zökkentette ki. Mint minden ilyen alkalommal, most is a torkában dobogott a szíve, bár tudta, hogy ha Robin lenne az a fiukkal, nem foglalkozna olyan jelentéktelen apróságokkal, mint a kopogás. Mégis minden alkalommal reménykedett, mást úgysem nagyon csinált mostanság.

-      Madam De Noir -dugta be a fejét Digweed, az inas az ajtón -, Mrs. Fontenelli érkezett meg az imént. Kívánja, hogy idekísérjem a szobájába?

-      Nem Digweed, köszönöm, máris megyek. Csak kérem küldjön be valakit a kicsihez, ameddig távol vagyok. Azt még megvárom.

-      Ahogy óhajtja asszonyom -biccentett egy aprót a komornyik, majd távozni készült, de Maria utána szólt.

-      És legyen kedves, szolgálna fel teát a szalonban? És süteményt meg szendvicseket?

-      Természetesen, asszonyom!

Maria tükörbe nézett. Szíve még mindig zakatolt, mostanában nem tudott olyan könnyen megnyugodni. Tükörképe bágyadt szemmel nézett vissza rá. A hirtelen izgalomtól halvány pírt kapott arccal és ez sápatag bőrével olyan volt, mint valami ostoba karikatúra egy utcai művész firkáján. Arca beesett volt a kevés evés miatt, szemei karikásak és fáradt fényűek, az állandó sírástól úgy csillogtak, mintha lázas volna. Haja kócos csomókban állt össze, napok óta nem látott hajkefét.

Így mégsem mutatkozhat egykori nevelőnője előtt! Bár Miss Heliotrope nem szidná már össze, mint egy buta kislányt, különösen a körülményekre való tekintettel, mégis, Maria úgy érezte, valamennyit muszáj javítania a külsején. Ami tőle telik, meg is teszi.

Fogta csiszolt elefántcsont markolatú, gyöngyházszín fésűjét és nekiesett az elvadult vörös tincseknek. Mire végzett, úgy érezte, több haj van a hajkefe fogai közé tekeredve, mint ami a fején maradt, de a tükörképe ezúttal kissé megnyugtatóbb képet mutatott; gyönyörű haja mit sem veszített fényességéből és dússágából, kövér, göndör fürtökben omlott a vállára. Bámulatos, mennyit tud javítani az ember kinézetén a szép haj. "Remélem, ha lányunk lesz, olyan gyönyörű haja lesz, mint neked. Ezekkel a vörös fürtökkel lehet csak igazán elcsavarni a fejét valakinek" -hallotta Robin játékos hangját valahonnan mélyről, a múltból szólni. Olyan távolinak tűnt ez az emlék, mintha évek teltek volna el. Pedig csak hónapok. Ezt Robin még a terhessége kezdetén mondta, nem sokkal az előtt, hogy a férfit meglőtték.

Maria nem fordított több figyelmet a megjelenésére, csak a ruháját igazította meg kissé, hogy ne úgy álljon, mintha abban aludt volna. Megvárta a De Noir-t, aki a fiára jött vigyázni a távollétében. A férfi nem szólt semmit, csak udvariasan megtartotta neki az ajtót, és egy apró mosolyt villantott rá. Mariaban egy pillanatra paranoid módon egy emlék ötlött fel, még a menyegzőjükről. "A Néma megszökött". Hirtelen támadt rémületében az sem tűnt fel neki, hogy pontosan tudja, ki jött be hozzá; Robin csapatának egyik tagja, Fürge. Amikor felismerte, megnyugodott és elindult a szalon felé.

 - Maria, kedvesem! Milyen csinos vagy ma -üdvözölte Miss Heliotrope, amikor belépett.

 - Örülök, hogy eljött, Digweed mindjárt hoz egy kis uzsonnának valót -szólt Maria mosolyogva és őt magát is meglepte, mennyivel életteltelibb a hangja, hogy volt nevelőjével beszél.
 - Hála az égnek, már szörnyen kínoz a gyomorégés. Egyre rosszabb, érzem egyszer ez lesz a vesztem. Vagy belefulladok egy kiadós sülthúsba... -elmélkedett bohókásan, egy kis mosoly kíséretében. Maria nem tudott ellenállni, hangosan felnevetett.
 - Mindig jobb a kedvem, ha átjön, Mrs Fontenelli -ölelte át a nőt gyengéden és beszívva annak ismerős, régi könyv és olcsó, hamis parfümjének illatát ismét kislánynak érezte magát. Behúnyta a szemét és egy kicsit igyekezett nem gondolni semmire. Ahogy szemhéjja lecsukódott érezte, hogy mennyire fáradt valójában, úgyhogy nem merte elnyújtani a kellemes pillanatot és mosolyogva kibontakozott Jane öleléséből.
 - Ezért jövök kicsikém, ezért jövök. Igen. Nos, hát essünk túl a kellemetlen kíváncsiskodáson, van valami változás? - vágott a közepébe. Maria többek közt azért szeretett vele beszélgetni, mert nyíltan mert mondani és kérdezni bármit, nem kerülgette a dolgokat. Ez sokat könnyített a rossz dolgok megbeszélésén is.
 - Sajnos még mindig semmi és Robin sem látogatott még meg. Pedig elmondhatatlanul vágyom utána. Félek, ahogyan a napok telnek, úgy a fiam és Robin is egyre csak távolodik tőlem, semmint hogy visszakapnám őket.
 - Sajnálom gyermekem. El kellene jönnöd holnap a templomba. Fontenelli atya minden mise végén elmond egy imát értetek és a falu vele imádkozik. Mindenki nyitva tartja a szemét, hátha gyanús idegenekkel találkoznak, de a szerdai piacra érkező kereskedőkön kívül csak átutazókkat látni, akik egy-két napnál nem is tartózkodnak Ezüstharmatban.
 - Igen, tudom. Gyakran beszélek a De Noirokkal a birtokon. Ami pedig a templomot illeti... nem merem ennyi időre magára hagyni a fiamat, még akkor sem, ha tudom, hogy jó kezekben van és vigyáznak rá, magammal pedig nem akarom vinni. Az túl kockzatos, nem tudhatjuk, melyik fa mögül ugrik elő egy banda, akinek ránk fáj a foga. Nincs itt annyi De Noir, hogy engem is elegen kísérjenek és a birtokra is kellőképp vigyázzanak.
 - Persze, értem én az aggodalmadat Maria. Ha esetleg még is úgy döntenél, hogy eljössz, szeretettel várunk.
 - Hölgyeim, elnézést, hogy közbevágok, de látogató érkezett -Digweed széles mosolyt villantott rájuk és Maria kérdés nélkül felpattant a karosszékből, ahol addig ücsörgött.

 Kirohant a félig nyitott bejárati ajtón, és ott volt. A férje éppen a lova kantárát adta át az egyik De Noirnak, aki elvezette az állatot az istálló felé. Robin ránézett mélybarna szemével és Maria szíve összeszorult. A férfi szemében ugyan az a mély fájdalom ült, mint az övében. A sajátja látványát már megszokta, de amit a másik tekintetében látott, a lelkébe hatolt.

 Robin földbegyökerezett lábbal nézett vissza a feleségére. Elgyengült attól, hogy a vártnál előbb meglátta, és bár valószínűleg csak a kialvatlanság és a bánat csillogását látta a nő szemében, mégis a saját kudarca sugárzott belőle, és az, hogy milyen sokáig magára hagyta őt. Nem mozdult és nem szólt, de nem is volt rá szükség, mert Maria lesietett elé a lépcsőn. Robin fel volt készülve arra, hogy a felesége tenyere csattan az arcán, de amikor meglendült felé a keze mégis észrevétlenül ugyan, de összerándult kissé.

 Maria karjai azonban nem ütésre indultak, hanem a nyaka köré kulcsolódtak, apró teste szorosan hozzá préselődött és Robin elmerült az ölelése okozta érzelmi hullámban. Mintha hosszú idő óta most bukkant volna fel a víz alól, a tüdeje megtelt levegővel és a nő illatával, ahogyan mélyet lélegzett a nő nyakába fúrt orrával.

 - Mi tartott ilyen sokáig Robin? Miért nem jötték hozzám korábban?
 - Sajnálom Marie! -suttogta válaszul, mire Maria gyomra kellemes kis görcsbe rándult. Annyira régen hívta már így őt Robin, hogy el is feledkezett róla. Annak idején, az erdei kirándulások alkalmával kezdte el így szólítani, és Maria nagyon szerette. - Elmondhatatlanul sajnálom. Gyenge voltam hozzá. És gyáva.
 - Ez nem mentség Robin De Noir!
 - Tisztában vagyok vele, nem is kifogásokat keresek, azok nincsenek. Menjünk be, szeretném látni a fiamat is -sürgette Robin.

 Volt valami a hangjában, ami határozottan nem tetszett Marianak, de tudta, hogy az apai szeretet mellett más is húzza be a szobába, úgyhogy idekint úgysem kérdezhet rá, mi a baj. Gyors kitérőt téve a szobájuk felé beszólt a szalonba, hogy Miss Heliotrope-ot ne sértse meg, aki megértően mosolygott és biztosította róla, hogy nem bánja a dolgot.

 A szoba ajtajához érve hallották, hogy odabentről lágy, mély hangon énekel valaki egy francia altatódalt, úgyhogy nagyon óvatosan nyitottak be, mire Fürge abbahagyta az éneklést.

 - Robin, nahát, de jó, hogy látlak! -üdvözölte a belépőket.
 - Én is örülök -mosolygott rá bánatos képpel Robin. Arcán halvány derű suhant át, amikor észrevette, hogy kisfia még ébren van és álmosan pislog a belépő szüleire.
 - Át is adom, fejezd be helyettem a dolgot -szólt gyengéden a másik De Noir majd Robin kezébe helyezve a babát, távozott a szobából.

 Robin pontosan így tett, újra belekezdett ugyan abba az altatóba, és kisfia, valószínűleg feléismerve a hangját, örömmel elmosolyodott és halk, imádnivaló kis gügyögésbe kezdett. Maria leült az egyik fotelbe és fejét a támla oldalának támasztva gyönyörködött a jelenetben.

 Robinnak csodálatos hangja volt, bár ritkán énekelt komolysággal. Neki is csak ritkán, és már nagyon régen; jó volt újra hallani. Elvarázsoltan nézte a fiának daloló férfit, örökre az emlékezetébe akarta vésni ezt a pillanatot. Minden rossz gondolattól meg akarta tisztítani és remélte, hogy amikor hosszú évek múlva, öregkorából visszatekint rá, elvénült agya majd kitörli a borzalmakat a memóriájéból, amik közt ez az emlék fogant.

 A kicsi lassan álomba merült és immár a bölcsőjében szuszogott békésen, Robin pedig lassan odasétált Mariahoz és felhúzta a karosszékből. Magáhozölelte és először lágyan, gyengéden csókolta, majd kissé követelőzőbben és erősebben, rázúdítva eddig elfolytott vágyát a lányra. Óvatosan és vakon az ágyhoz vezette, miközben ujjaival gyakorlott módon és meglehetősen gyorsan, szinte tépve kioldotta Maria fűzőjét.

 Maria sem volt rest, idejét sem tudta már, mióta vágyik Robinra és jelenleg nem érdekelte, miért nem jött eddig, mit akar mondani, most csak vele akart lenni, érezni akarta minden porcikáját, a teste súlyát, amint szeretkezés közben ránehezedik és a gondolat, hogy ez nemsoká megtörténik meggyorsította keze mozgását.

 Másodpercek alatt kiszabadították egymást a ruhákból, szenvedélyesen egymáshoz tapadtak, mindketten maximálisan átadva magukat a pillanatnak, nem törődve semmivel, ami odakint a valóságban történik velük vagy másokkal. Nem számított akkor és ott semmi más, csak ők ketten, mindenek felett lebegve egy érzéki és forró buborékban, újraegyesülésük érzése eltöltötte őket.

 Még soha egyikük sem érezte ennyire teljesnek magát, mint ott és akkor, de Robin minél inkább közeledett a csúcshoz, annál jobban kizökkent a kellemes állapotból. Hálát adott az égnek, hogy Maria semmit nem vett észre belőle, és amikor a lány szorítása a legerősebb volt és körme a legmélyebbre hatolt a hátába kitartotta pár másodpercig a pillanatot majd legördült róla.

 Fáradtan szuszogtak egymás mellett, Maria Robin oldalához simult, fejét a mellkasán pihentette. Robin a lány haját simogatta és várta, hogy rákérdezzen, mi a baj. Ismerte annyira, hogy tudja, Maria nem hagyja szó nélkül a dolgot.

 - Valami rossz történt, igaz? -kérdezte feszült hangon.
 - Miből gondolod? -kérdezett vissza Robin.
 - Azért nem tudtad magad elengedni, mert valami baj van, tudom.
 - Nem történt semmi. Illetve semmi új. Többek között ez is a probléma, de van valami más is. Beszélnünk kell Maria.
 - Tessék? -könyökölt fel a nő, hogy Robin arcába nézhessen, de ő felült, kerülve felesége pillantását.
 - Rengeteget gondolkodtam ezen az egész helyzeten. Nem tudom, lesz-e valaha vége ennek az ügynek, és ha igen, akkor milyen, függetlenül attól, hogy visszakapjuk-e a fiunkat, vagy sem. Ameddig nem sikerül felfednünk a kilétüket és gyökerestül kiírtani az egész bandát, addig nem állnak le, hiszen ha már eddig elmentek, már ostobaság lenne. Bár lassan az indítékaikkal is beérném, mert őszintén szólva még az sem nagyon világos, mi vezetett idáig. Ha azt tudnánk, tudnánk lépni is, tenni ezek ellen a dolgok ellen...
 - Mire akarsz kilyukadni Robin? -nyugtalankodott Maria magára csavarva a takaróját.
 - Arra, hogy nem vagy velem és a De Noirokkal biztonságban. Szeretném, ha miután így vagy úgy, de véget ér az érintettséged ebben az egészben, akkor ideköltöznél Holdbirtokra a nagybátyád felügyelete alá. Ő majd segít neked.
 - Mégis miben? -sápadt le Maria a legrosszabbtól tartva.
 - Szeretném, ha újrahzasodnál Marie... mint az özvegyem.  

The Secret Of Moonacre - Holdfölde visszavár: XI. Fejezet - Veteránbál

 Sziasztok! Ismét hosszabb idő után, mint reméltem, de hoztam a frissítést!

 Sajnos az egyetemezéssel kénytelen vagyok halasztani egy évet, így dolgoznom kell, ami minden időmet és energiámat felemészti. Igyekszem ellene tenni, és most -erősen kihasználva a lebetegedésem- leutaztam Holdföldére, hogy feltehessem nektek a következő részt, amiben kiderül, mi folyik most Robinék háza táján. :)

 Remélem élvezitek majd, részemről ezt a fejezetet valamiért külön öröm volt írni, hogy mi okból, az még számomra is rejtély :D Jó olvasást! 

 Robin másnapra összehívta a Jeune-öket, hogy felfedje előttük, mit is keresett eddig, illetve mit talált. Danielle-el megbeszélték, hogy jobb, ha az ő szerepvállalását a nyomozásban megtartják kettőjük közt, egyrészt, mert mindenki teljesen tisztában volt a kapcsolatuk alakulásával az évek során és nem hiányoztak pletykák, másrészt Robin nem akarta, hogy a többiek semmibe véve érezzék magukat.

-      Szóval adott a helyzet; apám erre az ex-katonára és a csapatára gyanakodott, mint bosszúálló osztagra. Szerintem is ez lehet a megoldás, úgyhogy elsőként őket kell felkutatnunk, közben a többi De Noir foglalkozhat a másik két szállal. Ezt a három nyomot tartom a legfontosabbnak, úgyhogy ezt bízom rátok. Bízom bennetek és számítok rátok.

-      Ne aggódj Robin, nem hagyunk cserben. Aztán ha ez az egész véget ér végre, segítünk kiépíteni neked egy kis egzisztenciát a De Noirok körében, mert az is rád fér –mosolygott a férfira az egyik Jeune.

-      Kösz Fürge, számítottam rád –nevetett fel Robin és a többiek is bekapcsolódtak. Egy pillanatra olyan volt az egész, mint régen, amikor csak arról beszéltek, hogyan cserkésszék be az őzet az erdőben és a kocsmáros lányát az ivóban.

-      Adam –fordult a kuzinjához Robin. –Megterveznéd az akció rajtaütés részét? Készen kell lennünk vele minél előbb, hogy ha odajutunk, mindent száz százalékosan tudjunk kezelni.

-      Azt hiszem, nem sokat fogunk pihenni, ha Robinon múlna, már holnap karóba húznánk az egész bandát –ciccegett Havier.

-      Nem, igazából nagyon is kipihentnek kell lennetek, de ezzel együtt hatékonynak és gyorsnak is. Most, hogy van egy csapás, amin elindulhatunk, el is kell jutnunk a célunkhoz, kellően gyorsan. Arra kérlek titeket, hogy mindenkit vonjátok be a szaglászásba, hogy ti kellőképp felkészüljetek a többire. Ketten velem Londonba jönnek, ott fogunk minden információt megszerezni arról, amit tudni lehet ezekről a katonákról.

-      És mégis hogy akarod ezt kivitelezni? –tette fel a jogos kérdést Jean-Luc.

-      Kedves öcsém, ez az oka annak, hogy azokat viszem, akiket. Adam itt felügyeli a dolgokat, amíg távol vagyok, velem pedig az ikrek jönnek.

 Havier ránézett a nővérére, aki egy aprót biccentett, és ezzel ők meg is beszélték, amit ikerpárként szavak nélkül is meg lehet, anélkül, hogy bárkinek a figyelmét felkeltené.

-      Nem tervezek többet szánni erre az egészre két hétnél, és még ez is rengeteg, de a közelgő események megkövetelik a türelmemet. Londonban a közeljövőben tartják a tavaszi veteránbált, leszerelt és szolgálaton kívüli katonák szép számmal meg szoktak jelenni rajta. Az elítélt katonák, akiket szolgálatuk befejezésére köteleztek vagy megbüntettek ugyanúgy részt vehetnek rajta, mint a többi, amennyiben nem háborús bűnösök, vagy gyilkosok. Mivel az őrmester és csapata ellen csak testi sértés miatt emeltek vádat, így reményeim szerint, ha másért nem is, de elégtételből elmennek, hogy jót igyanak és egyenek az állam pénzén –a csapat felnevetett. –Ha már egy így gondolkodik, az bőven elég. Ameddig a bál napja el nem jön, igyekszünk a lehető legtöbbet megtudni róluk, elsősorban leginkább azt, hogy néznek ki. Havier arcmemóriája és betörői képességei lényegesek ennél a feladatnál. A kapcsolatteremtés pedig igen fontos lesz a bálon, úgyhogy…

-      Ilyen szempontból értem, miért Danie-t viszed, legalább két nyomós oka van arra, hogy beszélgessenek vele –szólalt meg Bertrand, mire a többiek felröhögtek, a tőle nem messze ülő lány pedig tarkón vágta.

-      Akkora gyökér vagy Bertrand, hogy egy mamutfenyőt is stabilan megtartanál –mordult rá Danielle.

-      Jól van már, ne legyél ilyen merev kislány.

-      Koncentráljunk fiúk, ne essünk szét –szólt közbe Adam.

-      Akkor minden világos? –csapta össze a tenyerét Robin.

-      Igen –kurjantották.

-      Akkor mehettek, szedjétek össze magatokat, holnaptól belekezdünk.

-      Adam, maradj itt kicsit még –szólt unokabátyja után Robin, amikor a többiek elhagyták a szobát.

-      Igen? –mosolygott az idősebb férfi. Optimistán állt a dolgokhoz az események fényében.

-      Most elmegyek, elmondom Marianak, amit találtunk. Viszont megkérlek, ne mondd el neki, hogy Danielle-t magammal viszem. Még Franciaországban elmondtam neki, hogy ki is volt ő pontosan nekem és nem akarom, hogy felzaklassa magát.

-      Gondolod, ha kiderül nem fog rosszabbul kijönni?

-      Nem fog kiderülni, Maria nem jön ide, Danielle meg nem menne Holdszállásra. Nem kell megtudnia, nem akarom, hogy idegeskedjen emiatt is –magyarázkodott Robin.

-      Te valamit nem mondasz el nekem testvér. De ugye nem kell rosszra gondolnom? –nézett szúrósan a szemébe Adam.

-      Nem, semmi fontosat nem titkolok előled. Danielle-el úgy tűnik, végre rendeztük a konfliktusunkat, sokat segített az utóbbi időben. Ennyi az egész.

-      Remélem, ez így is marad –vette figyelmeztetőre a hangsúlyt Adam.

-      Kuzin! Így ismersz te engem? –nevette el magát kínosan Robin.

-      Remélem, ez most egy költői kérdés volt –enyhült meg Adam.

-      Ne aggódj, nem követek el egy hibát kétszer. Ezt Danie is nagyon jól tudja és egyetért vele.

-      Akkor jó. Holnap indultok is, ugye?

-      Igen.

-      Rendben, vigyázzatok egymásra –veregette meg a vállát Adam.

-      Úgy lesz, és még valami; üzenj Vicnek, hogy keresse meg nekem a nyomozót, aki kijött hozzánk odakint, amikor elvitték a fiamat. Nézzen utána, hogy megbízható-e, legyen az árnyéka pár napra. Ha az, küldje utánunk, a legnagyobb titokban. Azt hiszem, hasznát vennénk.

-      Ez meg hogy jutott eszedbe?

-      Tudod, katonákat akarunk felkeresni. Meglehet, hogy ki tudjuk tapogatni, merre találjuk, akiket keresünk, de nem biztos, hogy mindegyikükre rálelünk. Sok idő telt el azóta, akkoriban még apám is fiatal volt. Jól jöhet egy független, hivatalos személy, aki könnyen mozgolódhat felsőbb körökben, ha esetleg nagyon eltűntek szem elől.

-      És ha korrupt? –nézett rá kétkedve Adam.

-      Akkor megvehető. Csak arra kell ügyelni, hogy megérje a pénzét és más ne fizessen többet nálunk. De természetesen az árnyékszéken is kísérettel ülne. Semmit sem bízok a véletlenre, ne nézz amatőrnek! –kérte ki magának Robin.

-      Én bízok benned öregem, másban nem. De ha te azt mondod, tudod kezelni az idegen nyomozót, ha alkalmas a szolgálatodra, akkor támogatlak. Ha kell, én magam kísérem szarni is.

-      Azért talán arra nem lesz szükség, de köszönöm –nevetett fel Robin, majd otthagyta unokatestvérét, hogy megvigye a jó híreket Marianak. 

 Holdszállásra érve Robin visszább fogta a lovát, és ügetésben érkezett a konyhakert felől. Az almafa lombkoronája alatt ülő De Noirral váltott pár szót, majd a kert felőli bejáraton át belépett a kastélyba.

 Először a nővérével akar találkozni, úgyhogy remélte, nem fut bele rögtön a feleségébe. Felment a toronyszobába, ugyanis az Maria távozása és Luna születése miatt immár az új jövevény hálószobájává vált. Megérzései nem vezették félre, Loveday a kislánnyal volt fent, egy kis ruhácskát varrt éppen.

-      Robin! Nahát, örülök, hogy látlak. Találkoztál már Mariával? –kelt fel a karosszékből a nő, hogy megölelje öccsét.

-      Nem, először veled akartam beszélni. Ezt az apánk hagyta rám, hogy segítségemre legyen, ha esetleg ő már nem lesz, mire visszaérnénk az elnyúlt nászútról –nyújtotta át a kis fekete bőrkötéses könyvet Robin. –Hála a körültekintésének most új nyomon járunk. Holnap indulok Londonba, hogy előkészítsek mindent az ügy felgöngyölítéséhez. Az utolsó bejegyzés apánk halálának előestéjén került bele, viszont régebbről hagyott egy üzenetet nekem, a könyv hátuljában pedig találtam egy levelet a számodra is.

 Loveday csendben hallgatta, amit testvére mondd neki, majd átvette apja utolsó üzenetét és elolvasta. Elmosolyodott, de egy könny így is végigszántotta csinos arcát.

-      Köszönöm Robin, ez sokat jelent nekem –szipogta a nő. –Tudod, apánk meghagyta, hol találom édesanyánk ruháit. Egyszer, amikor megkérdeztem, nem adná-e nekem őket, nagyon megharagudott rám. Persze megértettem miért, de akkor is fájt, hogy nem adta oda őket. Bár már némi átalakításra szorulnak, ennél szebb örökséget nem hagyhatott volna rám.

-      Ebben biztos vagyok –simította meg nővére karját Robin. –Maria hol van?

-      Hol lenne? A könyvtárban van minden egyes nap –csóválta a fejét Loveday.

-      Nem adja fel, igaz? –mosolyodott el keserűen Robin.

-      Nem. Nagyon zavarja, hogy ennél többet nem tud tenni és a fejébe vette, hogy átsiklottunk valami felett. Ráhagytam, bár tudom, hogy segítenem kéne neki, de lehet, hogy azzal segítek, ha ebben nem segítek. Ha egyedül csinálja, több ideig lefoglalja, én meg addig legalább a lányommal vagyok.

-      Így a legjobb, Loveday, ebben egyetértünk. Lemegyek, megkeresem.

 Robin még búcsúzóul rámosolygott a bölcsőben rugdalózó, mosolygó kislányra, majd magukra hagyta őket. Egyenesen a könyvtárba ment, nem találkozott senki mással a kastélyból. Maria valóban ott volt Coeur-rel együtt, és egy hatalmas könyvet bújt éppen, arcán a fáradtság és az elgyötörtség keveredet az elszántsággal és a reménnyel, ami egy percig sem hagyta el. Az utóbbi időben újra viselte a 18. születésnapjára kapott keresztmedált, amit nem sokkal később egy Robintól kapott nyakláncra cserélt. Ezt a férfi nem hagyta figyelmen kívül, és bár ő maga nem volt valami mélyen hívő, örült, hogy látja a nőn. Úgy érezte, ez mindkettőjük helyett elég próbálkozás egy felsőbb hatalom segítségül hívásához.

-      Kedvesem, jó híreket hoztam –szólította meg a feleségét, aki ijedten kapta fel a fejét majd értelmezve a hallottakat, felpattant, és a férfi karjaiba vetette magát.

-      Megtaláltátok a kicsit? –nézett fel Robinra reménykedő, izgatott arccal.

-      Nem, de forró nyomon járunk –csókolta meg Mariát, mielőtt az tovább kérdezősködhetett volna.

 Odasétált a mózeskosárhoz, kiemelte belőle a fiát, és a karjára fektetve ringatni kezdte, miközben elmesélte Mariának, mit talált múlt éjszaka és mik a tervei.

-      És úgy gondolod, hogy a nyomozó majd bármiben is segíteni fog, miután megvezetted? –kérdezte a nő.

-      Az agyonszúrt egóját azzal hozom vissza az életbe, hogy a segítségét kérem. Meg persze fizetek is neki. De nem szabad, hogy túl sokat tudjon. De még az sem biztos, hogy szükség lesz rá, vagy alkalmazható egyáltalán.

-      Szóval nem bízhatunk benne? –értetlenkedett Maria.

-      Drágaságom, magunkon kívül senkiben sem bízhatunk. Állandó felügyelet mellett lenne, akárcsak ti.

-      Remélem, tudod, mit csinálsz Robin –nézett rá kétkedően a felesége.

-      Azt én is remélem.

London, két nappal később…

 Robin a hotelszobájának tornácán állt, a Hyde Parkra néző kilátást szemlélte. Scotch-ot ivott, és a másnap estére gondolt. Itt tartózkodásuk alatt sikerült szerezniük egy csoportképet arról az osztagról, akiket keresnek, de ez egy több tíz éves, rosszminőségű darab volt, amiről szerencse, ha egy embert is be tudnak azonosítani holnap. A kép minden részletét az eszébe véste és reménykedett, hogy ez elég lesz hozzá.

 A csapat tizenkét tagból állt, két idősebb férfival és egy akkor nagyon fiatal, tizenhét-nyolc éves fiúval. És középen ott volt ő. Az őrmester. Carlsberg… Kopogás zavarta meg Robin gondolatait.

-      Zavarok? –lépett ki a teraszra Danielle.

-      Nem, csak a képen agyaltam éppen –hajtotta fel a maradék italt Robin. –Kérsz egy pohárral?

-      Rám férne. Újra kell tanulnom nőként viselkedni egy női ruhában. A frizurakészítésről már ne is beszéljünk –nevetett fel a nő. Sokkal felszabadultabb volt most itt, Londonban, a többiek nélkül, távol otthonról. Robin nem szólt, csak mosolyogva oldalra döntötte a fejét és nézte. Hosszú, királykék ruha volt rajta, szorosra kötött fűzővel. A hűvös kora tavaszi időjárás miatt hosszított ujjú fazont viselt, ám a vállát szabadon hagyta a ruha, azt egy törtfehér stólával takarta el. Mélyen dekoltált volt, csípőtől szélesedő, elegáns. A másnapi ruhája, Lovedaytől kérték kölcsön.  

 Danielle töltött maguknak egy-egy pohárral. A sajátját megemelte Robin felé, majd meghúzta és egy kortyra kiitta az egészet.

-      Mit bámulsz így? –kérdezte az ital utóhatásaként fojtottabb hangon.

-      Semmit, csak furcsa vagy így, nőnek öltözve –Robin is kiürítette a poharát, érezte, ahogy a drága ír alkohol végigmarja a torkát és természetellenes melegséggel árasztja el az egész testét. –Jól áll –tette hozzá szemtelenül.

-      Ezt inkább meg sem hallottam –lépett mellé Danielle és a párkánynak támaszkodott. Meggyújtott egy cigarettát és lassan kifújta a füstöt.

-      Mióta dohányzol? –meredt rá Robin. Sosem tudta ezt Danielleről és kicsit idegesítette, hogy van még ilyen dolog. Mindannak ellenére, hogy milyen kapcsolatuk volt az utóbbi években, azt hitte, ő még Danielle ikertestvérénél is jobban ismeri őt.

-      Egy ideje. Nem is tudom már, mikor kezdtem… talán amikor megkérted Maria kezét –válaszolt a nő, de nem nézett Robinra. A távolba meredt és a park gyér fényeit nézte. –Igazából megnyugtató, olyan, mintha a füsttel együtt kifújnám a feszültséget is magamból. Meg hát az is vonz benne, hogy új és idegen, nehezen megszerezhető, kevesen szeretik. Amikor eljegyeztétek egymást elutaztam pár hétre Franciaországba, ott próbáltam ki. Aztán hoztam magammal, amikor legutóbb ott voltunk. Nehéz beszerezni, pláne egy olyan istenháta mögötti helyen, mint Holdfölde.

-      Mutasd –nyúlt utána Robin, majd megszívta és kifújta, de közben folyamatosan köhögött.

-      Ho-khhhkhhh-hogyan-khh… -vett egy mély levegőt- hogy bírod ezt szívni? Ez még a szivarnál is szarabb!

-      Mert te aztán annyira sokat szivaroztál életedben! –nevette ki Danielle.

-      Azért egy-két jó kubait elcsentünk annak idején Adammel az apjától.

-      Jó kubait? Az előző mondatod nem éppen úgy hangzott, mintha jó lett volna.

-      Nem is, utáltam, de nagyon királynak éreztük magunkat tőle, na meg aztán amúgy is így szokás emlegetni a szivart, nem?

 Danielle még jobban nevetett, zengett bele a környék, Robin fülében is erősen csengett, de kellemes volt. Nem is emlékezett, mikor hallotta utoljára nevetni a lányt.

-      Egyébként a különbség az, hogy a cigarettát kicsit lent kell tartani a tüdődben, le kell szívni, nem úgy, mint a szivart.

-      Nem hiszem, hogy csak emiatt nem tetszett –jegyezte meg mosolyogva Robin. –Ha ilyen szájízed van tőle, mint nekem, nem nagyon fog megcsókolni senki.

-      Kivéve, ha az illetőnek is ilyen.

-      Igen, akkor talán.

 Danielle elpirult kicsit és megköszörülte a torkát.

-      Nem aggódom ezen, jelenleg nincs senki, aki megcsókoljon dohány íz ide vagy oda.

-      Az nem azt jelenti, hogy nem is lesz.

-      Adam óta nem volt senki, és miután ő is megtalálta a boldogságot nagyon nem is kerestem mást. Tudod rossz érzés, hogy egyszer még valakinek te vagy a minden és el sem tud mást képzelni magának, aztán történik valami és már semmit nem jelentesz neki. Jön valaki más, aki elfeledteti veled és te továbblépsz.

-      De Danie, te elutasítottad őt, nem volt más választása.

-      Persze, tudom. De akkor is szar érzés, hogy pótolható vagyok, lecserélhető, elfelejthető… -szívott mélyet a cigarettából a nő.

 A dohányfüst szaga beleivódott Robin orrába, marta az orrhártyáját és bántotta a szemét, de valahogy mégis olyan kellemes volt. Mélyet lélegzett, beszívta a füstöt, nézte a nőt, a szájában égő cigarettát, a fel-felizzó parazsat. Olyan volt, mint a bűntudata. Néha erősen izzik, néha haloványan pislákol, de csak nem akar megszűnni. El akarta oltani. Rá akart taposni, azt akarta, hogy megszűnjön végre.

-      Nem vagy pótolható Danie. Vagy ha az mégis, elfelejthető semmiképpen. Én sem felejtettelek el, csak továbbléptem. Tudod benned az fogott meg, ami végül el is taszított. A vadságod, a magabiztosságod, az, hogy szabadszellemű és öntörvényű vagy, a családom pedig elfogad, szeret, és már elvárásként kezeli, hogy mellettem legyél. Tökéletes… egy darabig.

-      Mire gondolsz? –nézett rá végül a nő kíváncsian.

-      Én is ilyen vagyok. Legalábbis hasonló. Mellém valaki olyasvalaki illik, olyanra vágyom, mint Maria. Ártatlan, védelmezendő, törékeny és bizonytalan. Valaki, akiért szembe kell szállnom mindenkivel, aki az elvárások ellen van. Tetszett a kihívás, az újdonság. Nem tudom elmagyarázni, mit szeretek benne, miért szeretem jobban nálad, vagy bárkinél. Ha meg tudnám mondani, nem lenne az igazi. De ezt el tudom neked mondani, ezt, ami megfogott benne, ami elrántott tőled. Sajnálom, tényleg. Nem akartalak bántani, de ennek így kellett lennie. Remélem, ha egyszer te is belátod ezt, akkor neked is könnyebb lesz továbblépned.

-      Köszönöm Robin –mosolyodott el a nő.

-      Mit?

-      Amit mondasz. Tudod, nem utálom én Mariát. Sőt, mondok vadabbat, téged sem. Azt utálom, hogy nem lehetek ő. Sosem akartam olyan lenni, most sem, de sokáig úgy voltam vele, ha ez az ára, hogy veled legyek… De ezzel, amit most mondtál ráébresztettél, hogy jó, hogy nem vagyok ilyen… ilyen, mint amilyennek most is öltöztem –mutatott végig magán kuncogva Danielle.

-      Egyáltalán nem. Te így vagy tökéletes, csak meg kell találnod azt, aki ezt keresi. És nem elcseszni, ahogy Adammel sikerült.

-      Kösz szépen, te még mindig mestere vagy minden jó elfuserálásának.

-      Szolgálatára hölgyem –emelte meg a kalapját Robin Danielle felé.

 Nevettek. Sokat beszélgettek még, ittak is, nézték a Hyde Parkot. Kicsit olyan volt az egész, mint régen, tizenéves korukban, de mégis más. Évek csatái után végre ráléptek a barátság ösvényére és könnyebben ment, mint gondolták volna. Talán a körülmények tették, de ez igazából mindig is ott lapult köztük, csak nem engedték érvényesülni. Ezen is elgondolkodtak, átrágták, megbeszélték. Danielle úgy köszönt el az este végén, mint egy barát a baráttól, nem mint egyik szövetséges a másiktól, nem mint régi szeretők szoktak. Nem volt sem kínos, sem idegességtől feszült. Mondhatni, tökéletes volt.

 Másnap este hármasban indultak el a veteránbálra. Robin és Havier katonaruhában (amiket első nap loptak egy régi laktanya raktárából), Danielle pedig a tegnap este felpróbált ruhájában. Nem volt kész tervük, hogyan is puhatolózzanak a csapat tagjai felől, de úgy voltak vele, hogy majd kialakul a dolog, adja magát.

-      Az elveszett gyerek-sztori beválhat –vetette fel Havier.

-      Persze, de maximum akkor, ha ti ketten használjátok ezt a trükköt. Ti letagadhatatlanul testvérek vagytok, de ha látnak minket együtt érkezni, akkor ki kell találnotok valamit arra, hogy ki vagyok nektek és fordítva –ellenkezett Robin.  

-      Egyértelmű, a sógorom vagy, Danielle jegyese, a kiképzés óta jóban vagyunk, találkoztál a húgommal és azóta happy end. Végül is, majdnem így is volt –jegyezte meg Havier.

-      Nem bánnád? –fordult a nőhöz Robin.

-      Egy estéről van szó, részemről mindegy –vont vállat.

-      Király, akkor vágjunk bele, így könnyű dolgunk lesz.

-      Már ha itt vannak –mormogta Robin.

-      Ez az testvér, ez az igazi pozitív hozzáállás, nagyon jó csapaterősítő morált idézel elő vele, ne hagyd abba –csapott a vállára Havier, Danielle pedig felnevetett. Robin is elmosolyodott majd megrázta a fejét.

-      Jól van már, igazad van. Essünk túl ezen az estén –nyújtotta a karját Danielle felé, a nő pedig belekarolt.

 Fényes esemény volt, a kormány jól megbecsüli azokat, akik képesek az életüket áldozni a hazáért-legalábbis ezt a látszatot akarják kelteni. Hatalmas tánctér, párszáz résztvevő, huszonhárom főből álló zenekar, pincérek, séfek, ételek és italok szédítő tömkelege. Robinék kissé feszélyezve érezték magukat, olyan emberek között jártak, akik teljesen az ellentéteik voltak; törvénytisztelő, hazaszerető, tisztességes emberek. Kényelmetlen helyzet volt, mindannak ellenére is, amiket azok az emberek követtek el ellenük, akik jelenleg is itt tartózkodhatnak.

-      Hol kezdjük? –kérdezte Robin Haviertől. Bízott a fiú képességeiben, tekintettel zseniális rajztehetségére és kiváló arcmemóriájára, remélte, hogy bármelyik embert felismeri a képről így, évekkel később is.

-      Ott van a fiatal katona a képről! –jelentette ki meglepően hirtelen.

-      Ez biztos? –nézett rá a bátyjára Danielle.

-      Száz százalék. Őt nem nehéz beazonosítani, még csak a negyvenes éveiben jár. Menjünk oda.

-      Menjünk –indult meg rögtön Robin. Danielle azonban visszarántotta. Mivel belékarolva közlekedett, érezte a férfi hirtelen megfeszülő izmait, a feszes dühöt, ami Robinból pillanatok alatt képes kirobbanni.

-      Nem, még nem mehetünk. Igyunk valamit és táncoljunk egyet –javasolta, ránézve az ikertestvérére, aki egy pillanat alatt megértette a helyzetet.

-      Megvesztél te asszony? Nincs vesztegetni való időnk! –rivallt rá Robin egyből.

-      Jól figyelj ide Robin De Noir! –keményedett meg a nő hangja. –Ez egy olyan esély, amit nem tehetsz tönkre semmilyen meggondolatlan lépéssel, márpedig ha most odacsörtetsz a nyakamat rá, hogy úgy lesz. Iszunk egy nagy pohár valamit, táncolunk egyet, úgy teszünk, mint akik nem szaglászni, hanem szórakozni jöttek. Aztán, amikor kicsit lehiggadtál és kiillegtük magunkat, akkor szépen becserkésszük. Havier addig szemmel tartja és előkészíti nekünk a terepet. Havie?

-      Csináljuk. Bízz bennünk Robin, vidd táncolni a húgomat. Adj nekem fél órát!

-      Az túl sok idő –nyüszített legyőzve Robin. –Már olyan közel vagyunk!

-      Nyugodj le kicsit öreg, lehet, hogy sehol sem vagyunk még! Ne ronts ajtóstul a házba, ez a legjobb módja ennek. Bízz bennem –kérte újra Havier.

-      Jól van, megértettem. Ne haragudjatok csak…

-      Gyere –ragadta karon Danielle, anélkül, hogy hagyta volna befejezni a mondatot. Odarángatta a tánctér szélére, közben leemelt egy pezsgőspoharat a szembejövő pincér tálcájáról, és Robin kezébe nyomta, aki egy hajtásra kiitta.

-      Fúj, ez édes volt –fintorgott a férfi.

-      Ne válogass már, mint egy csitri, gyere, táncoljunk –húzta a csípőjére Robin kezét.

 Egy gyorsabb ritmusú szám következett, a tömeg vidám volt, a hangulat és a levegő atmoszférája majdnem elfeledtette velük, miért és hol is vannak éppen. Majdnem.

 Robin minden egyes fordulásnál és párcserénél Haviert és az általa megfigyelt férfit tartotta szemmel, nem törődött az arcába mosolygó idegen nőkkel, sem idősekkel, sem fiatalokkal, mindent automatikusan csinált. Azt sem vette észre, hogy nem Danielle-el táncol, egészen addig, amíg vissza nem került hozzá, és a nő szabályosan beleordított az arcába:

-      Robin az égszerelmére, letaposod az új ruhámat! –a körülöttük állók közül páran nevetve nézték a fiatal „párt”, akik esetlenkedve andalognak a táncparkett szélén.

-      Mi? Ne haragudj kedvesem, elkalandoztam –zökkent vissza a szerepébe Robin.

-      Semmi gond, csak figyelj kicsit jobban –mosolyodott el Danielle, majd halkított a hangján. –Jól csinálod, csak maradjon is így.

-      Igyekszem. Még egy tánc? –vigyorodott el Robin. Rájött, ha nem arra koncentrál, ami éppen zajlik, még le is tudja kicsit csitítani az érzelmeit, hogy tiszta fejjel nézhessen szembe azzal, ami vár rájuk.

-      Utolsó –figyelmeztette Danielle, hogy tényleg szedje össze magát.

-      Utolsó –sóhajtott egyet Robin, majd olyan széles bájmosolyt varázsolt az arcára, hogy az már-már kínos is lehetett volna.

 Véget ért a szám, megtapsolták a zenészeket, majd arrébbaraszoltak, hogy odamenjenek Havierhez, aki éppen a célpontjukkal beszélgetett.

-      Á, Robin, Danie, örülök, hogy jöttök! –köszönt rájuk. –Az úr Mr. Heathrow, Carlsberg őrmester régi katonatársa. Mr. Heathrow, ők itt a húgom, Danielle Smith és a jegyese, Robin Merryweather. –mutatta be őket egymásnak Havier, miközben váltott egy pillantást Robinnal, aki a tekintetével üzente, hogy ez rém gyenge húzás volt. Havier alig észrevehetően megvonta a vállát. Ez az eszmecsere csak azoknak tűnhetett fel, akik jól ismerik a De Noir fiúkat.

-      Örvendek –biccentett Heathrow, kezet csókolt Danielle-nek és kezet fogott Robinnal. –Nem rokona véletlenül annak a Merryweathernek, aki a seregben szolgált annak idején?

-      De igen, az unokaöccse vagyok –Válaszol Robin.

-      Volt egy lánya is… hogy is hívták, Melissa vagy Melinda…?

-      Maria –segítette ki Robin. –Az unokahúgom, egy birtokon élünk, az apám lett a gyámja.

-      Áh, értem –mosolyodott el Heathrow. –Egyébként nyugodtan szólítsanak csak Matthewnak.

-      Épp az imént meséltem Mr. Heath… akarom mondani Matthewnak, hogy azért jöttünk, mert reméltük, hogy végre találkozhatunk apánkkal, akinek évek óta nem sikerült a nyomára bukkannunk.

-      Igen, tudják, nagyon furcsa, de az óta az eset óta elég hamar megszakadt a kapcsolat az osztag tagjai között. Carlsberg, ahogyan a többiek túlnyomó része, azonnal elhagyta a katonaságot, miután letelt a büntetésünk, nem sok hírem volt róla, nagyon eltűnt. Sajnáltam, kicsit olyan volt számomra is, mint egy apa. Kár, hogy már nem ismerhetik meg egymást.

-      Hogy érti ezt? –szólt közbe Robin, mire Danielle óvatosan belemart a karjába.

-      Hát, a sógora mesélte, hogy az anyjuk és az apjuk különkerültek egymástól, mielőtt kiderült volna, hogy Ms Smith várandós, és nem ismerték az apjukat. Tudjál, pont, amikor megérkeztek, akartam mondani, hogy a válásán kívül egy hírt kaptam csak Carlsbergről, az pedig a temetése napja volt. Nagyon letaglózott a hír, gondolom, hogy önöket hogy érhette –mondta szomorúan Matthew.  

-      Ez szörnyű –komorodott el Danielle. Robin magához szorította kicsit, hogy ne essenek ki a jegyespár szerepéből, és „vigasztalni” próbálta.

-      Igen, valóban az –sóhajtotta Matthew. –Tudják, évek után akkor beszéltem először valakivel is a csapatból. Olyanok voltunk, mint az idegenek. Azóta sem hallottam felőlük. Egyikünk sem akar a múltunkkal foglalkozni. Hogy őszinte legyek, elég nagyon csalódtunk az igazságszolgáltatásban, a katonaságban… sokan nem akarták, hogy bármilyen közünk is legyen egymáshoz, vagy a múltunkhoz. Carlsberg temetésére is csak tiszteletből mentünk el. Mindennek már három éve és azóta sincs semmi hírem róluk.

-      Furcsa dolgok ezek. Mintha semmi sem lenne a közös múlt –bontogatta tovább Havier.

-      Igen, olyasmi. Persze, meg tudom érteni, sokunk karrierjén foltot ejtett a De Noir-ügy.

-      Ami miatt elítélték magukat? –kérdezte Danielle.

-      Pontosan. Piti kis bűnözők voltak, akik rossz emberbe kötöttek. Carlsberg bosszúálló típus volt, és nem tetszett neki, hogy elengedték őket egy… hogy is mondta… „fakanálsuhintással a bőrgatyás seggükre” –kuncogott Matthew. – Persze, valahol igaza volt, és ő akkor úgy hatott ránk, mint a keresztényekre Jézus, vagy az Atyaúristen. Emiatt tudott belerángatni minket. Részben ezért is oszoltunk szét a történtek után, mert rájöttünk, mekkora hülyeség is volt az egész. Soha többet nem akartunk ezzel foglalkozni, éltük tovább az életünk és ennyi.

-      Nem is gondolkodtak megtorláson? –puhatolózott Robin.

-      Biztos, hogy maga nem Carlsberg fia? –nevetett fel Matthew. –Szó sincs róla. Egy dologban mind egyetértettünk még egyszer, utoljára; egy életre elég a De Noir-hűhóból. Azt se tudom, élnek-e vagy halnak mára már. Nem hallottam róluk hosszú évek óta, és elmondhatatlanul örülök.

 Rövid bájcsevegést követően visszatértek a szállodába. Robin köszönés nélkül bezárkózott a szobájába. Később hiába próbáltak Danielle-ék bekopogni hozzá, hogy jól van-e, az egyetlen reakció egy ajtóhoz vágott üvegpohár, ami csörömpölve pattant szét millió darabra a keményfán.